Ismeretségünk a pécsi Doktor Sándor Művelődési Házban kezdődött, ahol rajz-szakkört vezetett a nála fiatalabbaknak. Meg kell említeni azokat, akik hosszabb-rövidebb ideig tanultak tőle, így a teljesség igénye nélkül Bocz Gyulát, Dombay Győzőt, Major Kamillt és főként a Pécsi Műhely akkori fiataljait, akikkel szoros szakmai kapcsolata alakult ki a későbbiek során. Pályájukat ott kezdték, formálódtak a keze alatt, és ezen nem csupán rajzi fortélyok elsajátítását értem. Azok a kiselőadások, amelyeket Lantos tartott Martyn Ferenc művészetéről, képelemzésekkel, magyarázatokkal – örökre bevésődtek emlékezetünkbe. Valójában Martynt ő is mesterének tartotta, és vele élete végéig szoros kapcsolatban volt.

Fontos azonban említést tenni azokról a kiállításokról, amelyek a régió művészeti életét termékenyen felkavarták. Első fontos kiállításán 1964-ben kis méretű, finom lazúrokkal festett képeket mutatott be, ahol a táj geometrikus jegyeket mutat, és csak egyfajta meditáció ürügyéül szolgál. Ezek a képek elég nagy port vertek fel az álmos kisváros művészeti életében, hiszen a hatvanas években nem nagyon engedték még az effajta „kilengéseket”. Később a szénosztályozóról készült sorozata már szigorú szerkezetté bontotta és újraalkotta a látványt. A vonalhálókból izzó színek világítottak ki, amelyek a valójában elég sivár épületek festői átalakulását eredményezték.

Ezt már '72-ben nagyon sikeres kiállítássorozat követte, ahol a festői és rajzpedagógusi munkái kapcsolódtak össze. A „Természet-látás-alkotás” kiállítás volt ez, ahol a kiállításlátogatók maguk is építhettek kisebb-nagyobb kompozíciókat az általa megadott struktúrák elemeiből, mintegy bizonyítva tételét, hogy mindenki átélheti az alkotás örömét megfelelő segítség esetén. Jó volt nézni az érdeklődő fiatalok seregét a kiállítóterem sarkában, ahogy a megadott lapokon dolgoztak.

Innen már csak egy ugrás volt a nagy méretű munkák megvalósításának korszaka. A bonyhádi zománcművészeti alkotótelepen tanítványaival, immár a Pécsi Műhely fiataljaival épületburkoló feladatokba kezdtek. Azt hiszem, ez már nem pusztán kísérlet volt, hanem jóval több annál. A hajdani Bauhaus-törekvések váltak valóra az egykori DÉDÁSZ-székház homlokzatán, bölcsődék falain és néhány művelődési ház belső terében, Vasarely színes városról vallott elképzeléseinek jegyében. Mindössze egy jelentős különbség akad: ezek a zománcok, épületdíszek valóban létrejöttek, nem csupán ambiciózus grafikaként láttak napvilágot. Jelentőségük – kiemelkedik ezek közül a nagykanizsai művelődési központ homlokzatának díszítése – még ma sem kapta meg a méltó elismerést a szakmai és építészeti közvéleményben. Talán fontos lenne ezt is tudatosítani a turulos agyakban manapság.

Mindamellett fontos beszélnem kapcsolatáról a zenével. Műtermében a szeretett mester, Bach zenéje szólt alkotás közben. Ez idő tájt létrehozta a Nevelési Központ Művészeti Szabadiskoláját, ahol társával, Apagyi Máriával közösen dolgoztak. Hangsúlyozottan nem a művészeti iskolák janicsárképzőibe szánták növendékeiket, hanem egészséges fiatalokat akartak nevelni, akik a vizuális műveltség alapjait náluk sajátítják el és viszik tovább életükben. Itt már a zene és az improvizáció is szerepet játszott a képzés folyamatában.

Közben természetesen születtek a képek, rajzok, írások amelyek az életművet gazdagítják, színesítik. Végül Pécsett egy szép polgárházban a Király utcában megszületett az impozáns Lantos Gyűjtemény állandó bemutatása.

Ha most itt végül felidézem alakját, akkor úgy látom, amint kihajtott ingében kora tavasztól őszig szandálban jön a pécsi utcán. Mintha mindig vándorolna. Sűrű haja már fehérbe játszik, busa szemöldöke uralja arcát az élénk, érdeklődő szemek fölött. Jó munkát kíván búcsúzáskor a viszontlátás kicsit köznapi formulái helyett.

Vajon ki kíván majd ezután jó munkát nekünk?

Isten veled, Feri!

(Fotó: Janus Pannonius Múzeum)