A lapszámok érkezése a szerkesztőségbe minden hónapban ugyanúgy zajlik: a szemben lévő utcába begördül egy autó, csomagtartójában sárgálló kötegek, a szerkesztők pedig rövid, ám annál intenzívebb tornagyakorlatot végeznek, az összecsomagolt lapszámokat ölbe véve felcipeljük az emeletre. Szerencsére a megnövekedett előfizetésszám, így a növekvő lapmennyiség miatt már nem elég a kari erő. Kölcsönözni kell az épület kordéját – bájos, apró biciklicsengő rögzítve a kapaszkodóján. Ezzel várjuk azt a bizonyos autót, hogy aztán magasló stócokba rakjuk rá az aktuális lapszámokat. Hát igen, gondoltam, egyeseknek a tavaszt a krókuszok és fürtös gyöngyikék előbújása, a nyitnikék füttyögése jelenti – de mit tudhatnak ők arról a boldogságról, amit egy utcahossznyi térkövön átküzdött kordé tébolyult zörgése-dörömbölése okozhat hónap elején. Aki fellapozza márciusi lapszámunkat, bizonyosan megérezhet belőle valamit.

Mindjárt az élen szerepel Schein Gábor két verssel, melyek a természet szépségébe való visszavonulás érzékletes példáit tárják az olvasó elé. Azt, hogy miféle vigaszt nyújthatott akár Szent Bertalan véres éjszakáján a mészárlás elől bujdosót körbefogó szalmaillat, vagy hogy a fájdalmas élményekre miféle gyógyír lehet egy ágról pottyant birsalma emléke. A lírarovat számos további darabját akár változatok a magamagaságra címmel is lehetett volna összegyűjteni. Nádasdy Ádám verseiben a társas kapcsolatokra való vágyakozás feszül össze az ember vele született magányosságával. „Hasonlítunk az Alkotóra: ez annak tudása, / hogy nem hagyatkozhatunk senki másra” – írja a Te mint műalkotás című darabban. Kosztolányit idézve mondhatnánk, ilyen az ember, egyedüli példány; s ami nála még az egyéniség és az egyediség ünneplését jelentette, Nádasdynál már inkább olyan akadályként jelenik meg, amelyen éppen csak átlesni lehet. A magamagaságunkra való ráébredés hangvételét azonban Nádasdynál nem a tragikum, hanem a kedélyességgel vegyes rezignáltság jellemzi. Tábor Ádám vershármasa Nádasdy darabjaihoz hasonló élményből ered. A végső véső tekintete és a Wim Wenders legutóbbi filmjét megidéző Imperfect days a visszavonult, egymagunkban élést teszi tárgyává, és éppen azokat a pillanatokat keresi ebben az életszakaszban, amelytől Tábor találó kifejezésével élve „kisimul a szív”. Legyen az a természetben töltött meghitt idő vagy a Thanks című hálaénekben megfogalmazott felemelő tapasztalata a barátságnak. Röhrig Géza lendületes, dalszerű verseit szintén átjárja a magányosság élménye. Semmike, a kétes ontológiájú hős könnyed, frivol hangvétellel közelít olyan súlyos és érzelmileg telített témákhoz, mint a sebezhetőség és a kötöttségektől való szabadulás vágya, vagy épp a család széthullása.

Farkas Gábor verse, az 1944. június a vészkorszak emlékezetével foglalkozik. A vers utolsó sorainak megállapítása, hogy idővel nem marad más, csak „húsból, vérből és az imákból / kartoték-tartalommá lenni”. Farkas dokumentumszerűséget az érzékekre erőteljesen ható, olykor elborzasztó naturalisztikussággal vegyítő írása érvényes módja annak, hogy a történelmi tapasztalat kikerüljön a kartoték-létből, és jelenvalóságában váljon megismerhetővé. A háborús tematika jelenik meg a prózarovatot nyitó Miljenko Jergović Fecske című elbeszélésében is, amely Csordás Gábor fordításában olvasható. Az elbeszélés a délszláv háború hatását követi nyomon egy idős házaspár fájdalmas véget érő kapcsolatának alakulásában. „Másnap becsapódtak az első gránátok, és köztük beállt a béke” – ez a hangütés uralkodik a szövegen, a külvilág brutalitását élesen ellenpontozzák a háború miatt egymásra maradt két ember közti gyengédség megragadó példái.

Szalay Zoltán elbeszélése – a tavaly szeptemberi lapszámban közölt darabhoz hasonlóan – a népi hiedelemvilág újabb remek rémét, az öcömböcöt állítja a középpontjába. Az embereket víz alá húzó lény köré részletgazdagsága ellenére is szürrealisztikus jegyeket mutató disztópia épül. Elsőre úgy tűnhet, a lapszám disztópiáinak sorát szaporítja Bálity Csaba prózája, A hely, ahol élünk. Mégis, a különös, konténerekből, barakkokból és gyárblokkokból épült, erősen szabályozott világ inkább az irodalmi szociográfia körébe sorolható. Bálity írása betekintést enged abba, hogy milyen lehet vendégmunkásként dolgozni egy magyarországi akkumulátorgyárban. Belső nézőpontból, egy munkás elbeszélésén keresztül érzékelhetjük a kiszolgáltatottság, a szegénység, a kényszerű összezártság élményét – a termelőeszközként kezelt munkásokat ebben az elidegenítő környezetben pedig a honvágy és a hazatérés reménye teszi emberivé. A prózarovat legrealistább darabja Szántó T. Gábor Kafka sírja című regényének részlete, amelyben egy majdnem-család egymással különösen bonyolult kapcsolatban álló tagjainak vacsorajelenete áll. A sokrétű szöveg egyfelől teret ad a generációs különbségeknek az európai civilizáció végét hirdető profetikus nagyapa szólama által, ugyanakkor helyet kap egy házasságon kívül született gyerek feletti civakodás – a regényrészlet legnagyobb érdeme mégis e cselekmények köré vont szcenika, amely életes képet nyújt egy modern zsidó közösség tárgyi világáról és mindennapi problémáiról.

A lapszám számos írásában az irodalom és a valóság közti határ átjárhatósága válik hangsúlyos kérdéssé. Keresztesi József első, Csokonait idéző, A Reményhez című agnosztikus ódájából a remény tünékenységét, hétköznapiságban való elrejtettségét mutatja be érzékletes példákon keresztül. Csütörtök című versének alaphelyzete, hogy a „Hajnalban Oroszország támadást indított Ukrajna ellen” legtaglózó hír hallatán miként feneklik meg a képzelőerő és a művészi teremtés fontosságába vetett hit. Simon Bettina depoetizált, élőbeszédszerű versei szintén a költészet határaira kérdeznek rá. A Mindkettőt nem akarom két kabát közötti választás gigászi nehézségeit mutatja, a Versek néhány napig pedig rafinált kísérlet arra, hogy a hétköznapiság leple alatt miként lehet visszacsempészni a költészetbe a transzcendenciát: az – utóbb kiderül, jóslattá váló – versben elromlik egy kilincs, s különös módon elromlik a versbéli én valóságában is.

A nyelv teremtőereje áll Tatár György esszéjének középpontjában is. Kafka, Sebald és Stendhal irodalmi világai találkoznak Wittgenstein gondolataival, a beszédaktus-elmélettel és a kabbala hagyományával a szerző nagy ívű gondolatfutamában, amely az ember nyelv általi felemelkedését, a micsodákból kicsodákká válás fáradságos folyamatát járja körül. A lapszám másik esszéje Beck András önportréja, amely egy különös tapasztalatból indul ki: a szerző a nyolcvanas évek végén gyászkeretben látja viszont saját nevét. Elindul hát a nyomozás a másik, szobrász Beck András, valamint az általa készített Olvasó munkás című szobor után. A sokrétű, ön- és metareflexív esszé megragadja a névazonosságból eredő kísértetiesség érzetét, mellette pedig szoborleírások és anekdotikus történetelemek tükörjátékán keresztül rajzolódik ki a kritikus Beck András arcéle.

A kritikarovatot Angyalosi Gergely írása nyitja, aki Nádasdy Ádám legutóbbi, Billeg a csónak című verseskötetéről, valamint az alkalmi írásokat és beszélgetéseket egybegyűjtő Hordtam az irhámat című könyvet elemzi. Mesteri kettős kritika, amely érzékenyen tárja fel a két könyv beszédmódja és hangoltsága közötti különbségeket, emellett pedig akkurátusan veszi végig Nádasdy költészetének főbb jellemzőit, köztük az irodalmi hagyományhoz való viszonyt, valamint a személyesség és társasság közti ellentmondást, amely a lapszám Nádasdy-verseiben is érvényre jut. Görföl Balázs szerkesztőkollégám szintén ambiciózus írással jelentkezik, kritikájában Krusovszky Dénest immár saját generációjának első számú költőjeként mutatja be. Az Életrajzi kísérletek, illetve a Krusovszkyval egy generációba sorolható, negyvenes éveik elején járó szerzők költészetének domináns irányvonalait többek között a személyesség posztstrukturalista teóriák általi újragondolásában, a digitális médiumokra való reflexióban, a válságtematikában és a szürrealisztikus hangoltságban jelöli ki.

A kritikarovat másik két darabja a könyvek elemzésén túl behatóbb történelmi felismerésekhez is vezet. Weiss János Závada Pál Pernye és fű című regényét, amely az ötvenes évek elején lefolytatott kulákper rendszerváltás előtti dokumentumfilmes feldolgozását örökíti meg, „a szocializmus új (talán utolsó) politikai gazdaságtana”-ként olvassa. Weiss alapos elemzéssel mutat rá arra, hogy Závada regénye a szociográfia hagyományának újragondolásával, a többszólamú történetmesélésen keresztül képes ma is érvényes realista regényt létrehozni. A lapszámot Gyürky Katalin írása zárja Viktor Jerofejev A nagy Gopnyik című, az orosz kultúra és társadalom formálódására reagáló, változatos műfajú írásokat összegyűjtő kötetéről. Gyürky szemléletesen mutatja be a szerző élettörténete és a kötet írásainak fikciós világa közti áthallásokat, illetve a könyv finom allegorizáló műveleteit, amelyek során egy családi esemény végül akár a foglyul ejtett orosz társadalom tablóképévé is tágulhat.

Fontos évforduló is kötődik lapunk márciusi számához. Sándor Iván kilencvenöt éves, ennek alkalmából Bazsányi Sándor írásával köszöntjük. Bazsányi azt írja, hogy Sándor Iván hosszú életútja során írásaiban következetesen kitartott „az analitikus humanizmus látás- és beszédmódjánál”– erről pedig bárki megbizonyosodhat, aki a szerző Cirkusz, mozi, ringlispíl című regényének lapunkban megjelent újabb részletét elolvassa. A szövegrészben egy színházi előadás díszlettervezési előmunkálatai, illetve egy, a történelem sodrásának kitett, ismeretlen helyszínű kastély múltja utáni kutatás áll egymás mellett. A két szálat valamiféleképpen a rettenet fűzi össze, amely előbbi esetében Goya Szaturnuszának színpadra állításában nyilvánul meg, utóbbiban pedig a rettenetet egy titokzatosan feltáruló történeti dokumentum okozza az elbeszélő számára. A regényrészlet érzékletesen ragadja meg ugyanannak a tapasztalatnak a két oldalát, a történelmit és az univerzális, művészet által közvetítettet.

Abban bízunk, hogy nemcsak az ünnepelt, hanem az ünneplők is örömmel fogadják e kis sárga, mégis sokszínű füzetet.