Amikor arról gondolkoztunk, miféle díj is legyen az, ami Kálmán C. György nevét viseli, akkor abból indultunk ki, Gyurinak a kritika lett a mindennapi műfaja. A kritikaírás életforma lett nála, és ez lett munkásságának az a része, a kisebb jegyzetek, cikkek, a facebookos sziporkák és szösszenetek mellett, amelyből a szűkebb szakmán túl, szélesebb kör számára is látszik az ő szellemi profilja, gondolkodásmódja, ízlése, személyisége, humora.

Aztán gondoltunk arra is, hogy Gyuri a fiatalokra (legyenek azok tanítványai vagy sem) mindig szeretett figyelni. Szánt rájuk időt, végtelen türelemmel javítgatta írásaikat, senkit nem utasított vissza. Elképesztő mennyiségű szerkesztői, lektori, bábáskodó munkája maradt tudománymetriai értelemben láthatatlan. Amilyen éles tudott lenni kritikusként, annyira vajszívű volt tanárként. Ebből a kettőből össze is raktuk, hogy a Kálmán C.-díj tehát irodalomkritikusoknak, méghozzá fiatal irodalomkritikusoknak szóló díj legyen. (És további érvek is elhangoztak, például a kritika krónikus alulértékeltsége stb.)

Hátra volt még azonban, hogy a fiatal kritikusok mezőnyéből mégis milyen kritériumok szerint válogassunk. Úgy döntöttünk, mi sem kézenfekvőbb, hogy a kritériumokat Gyuri kritikusi erényeiből vezetjük le. Azaz legyen elfogulatlan, invenciózus, legyen széles látóköre, élvezetesen írjon, de ne legyen felületes, azaz legyen irodalomtudományosan, esztétikailag iskolázott, anélkül hogy iskolás lenne a szövege. Mindezen túl legyen kritikusi virtusa is, azaz ne féljen bírálni, ha bírálni valóval találkozik.

Ki tudja, hogyan lehetségesek, de bizony léteznek ilyen kritikusok ma is, a mai kulturális viszonyok között is, sőt, azt tapasztaltuk, hogy még ezekkel a szűrőkkel is válogatni kell a jelöltek közül.

A Kálmán C. György-díj 2024-es díjazottja, Codău Annamária a fenti kritériumoknak csodálatosan megfelel, de még számos másnak is.

Kezdjük a látókörrel. Noha fő profilja a lírakritika (azaz a kritikusok vadrezervátumán belül is egy különösen veszélyeztetett fajhoz tartozik), ír prózáról, nonfictionről, magyar- és világirodalomról egyaránt. Nagy örömmel látom, hogy ő még utánamegy az eredetinek, amikor idegen nyelvből fordított könyvet szemléz, mindig kitér a fordítás minőségére, sőt nem átall forrásnyelvi szakirodalmat is bevonni, azaz nem szűkíti a gondolkodását a magyar olvasóközönség könnyen felmérhető információigényeinek kielégítésére.

Tanítani való Cărtărescu Szolenoidjáról a magyar fordítás kapcsán írt kritikája. Ezt a rendkívül összetett, rétegzett, kulturálisan zsúfolt opus magnumot csodálatra méltó szellemi könnyedséggel, az olvasás örömét is átadva értelmezi, anélkül, hogy vulgarizálná. Két nyelvben otthonos, de nem csak a román irodalom felől közvetít, hasonló mondható el akkor is, amikor angolból fordított műveket értelmez, itt Anne Sexton verseskötetéről írt kritikája említhető többek között példaként. Külföldi művekről írt kritikái tágítják a magyar kultúrából belátható távlatokat. A kortárs magyar művekről írt kritikái alapján pedig én magam nem egyszer azt a tanulságot vontam le, hogy a távlatok tágítására bizony szükség is volna.

Van, aki szerint a jó kritikus arról ismerszik meg, hogy már nem a szemlézett mű, hanem a kritikus neve miatt olvassuk írásait, bármiről, bárkiről is ír. Lehetne érvelni amellett is, hogy a kritika szekunderből primér műfajjá lép elő, amikor szerzője és nem tárgya szerint jegyezzük. Hátralapozok, megnézem, miről ír éppen például Kálmán C. Az idei díjazott szerintem már itt tart, neve branddé vált. Lapozok, nézem, mit ír Codău. De más tekintetben is hasonlít Gyurira. Ez a sokműfajúság általában, és az irodalomkritika nem szokványos, nem tipikus műfajai iránti nyitottság. Mindketten előszeretettel reflektálnak saját kritikusi tevékenységükre, A dialogikus kritika lehetőségeiről írt hozzászólása vagy Lapis József kritikakötetéről írt bírálata átfogó képet ad arról, hogy voltaképpen milyen sokféle formája lehet az irodalomkritikának, ha a mediális lehetőségeket okosan használjuk ki. Codău Annamária a Látó folyóirat szerkesztője, és nagyon élvezetes olvasni például a klikkreceit. A klikkrec rovat a Látóban (ha valaki nem ismerné) két kritikus cset-beszélgetése, amit aztán szerkesztett formában közreadnak. Főbb erényei, hogy pörgős, koncentrált, spontán. A rövid cset-üzenetekben nincs mód félrebeszélésre, udvariaskodásra, tiszteletkörökre. Demény Péter, a díjazott volt tanára, majd szerkesztőtársa ezt írta nekem (és megengedte, hogy idézzem): „a vele készült Klikkreceket, másként, mint a Láng Zsolttal valókat, kritikusi pályám legszebb percei közé sorolom”, és ha már szóba került Láng, akkor idézzük őt is:

„Három évvel ezelőtt, amikor Codău Annamari Látó-szerkesztő lett, welcome speech gyanánt írtam egy vele készült képzeletbeli interjút 2065-ből. Akkor ment nyugdíjba a Látó főszerkesztőjeként, és beszámolt mindarról, ami az ő ideje alatt történt a lapnál. Hogy rezidens írók jártak be a szerkibe, többek között Sofi Oksanen meg Inky Thurwalen, a későbbi Nobel-díjas izlandi író, és állandóan ott nyüzsgött két-három gyakornok, és íróiskolát működtettek, internacionalista programokat futtattak stb., stb.”
(Tamás Dénes interjúja Láng Zsolttal)

Deményen és Lángon kívül még másokat is lehetne idézni, az előválogatás során ugyanis több folyóirat-szerkesztőt megkérdeztünk, tegyenek javaslatot díjazottra, és bizony Codău Annamária listavezető volt. Sokáig és örömmel dicsérném még a díjazottat, kitérnék elfogulatlanságára, műveltségére, nyelvi-stilisztikai erényeire, ám mivel az egyik legfőbb stilisztikai erény a tömörség, ezért most nagy erőfeszítések árán abbahagyom a lelkendezést, és – a magam és a Kálmán C. György-díj kuratóriuma nevében – gratulálok Codău Annamáriának!

(Fotó: Visy Beatrix / Forrás: ITI)