Barátjáéhoz, Petőfiéhez hasonlóan Jókai Mór születésének 200. évfordulója is elérkezett. A jeles alkalomból folyóiratunk – Milbacher Róbert segítségével – három tanulmányt közöl, melyek mindegyike árnyalja az íróról széles körben elterjedt képet. A huszadik század irodalma felől nézve Jókai munkássága olykor könnyedén és sommásan sorolódott be az irodalmi modernség előtti kánonba. E nézőpont finomhangolására tesz kísérletet Bényei Péter a Fráter György című regény poétikája alapján. Ismerjük Jókai balatonfüredi villáját, amely ma emlékházként látogatható, továbbá műveinek a tóhoz kötődő számos motívumát. Sőt arról is tudomásunk lehet, hogy Radnai Dániel Szabolcs a magyar tenger szövegvilágának kutatója, aki ezúttal az író két balatoni tárgyú elbeszélésének utazás- és természetélményét vizsgálja írásában. A mai olvasó talán kevésbé, a korabeli sokkal inkább ismerte Jókait mint verselőt. Hogy melyik volt élete utolsó verse, ehhez a kérdéshez szól hozzá Fülöp Dorottya tanulmánya, amely ugyanakkor azoknak a névtelen, mocskolódó levelekben és a nyilvánosságban megjelenő támadásoknak a kérdéskörére is kitér, amelyek az írót élete végén a fiatal színésznővel, Nagy Bellával kötött házassága miatt érték, magánéleti krízishelyzetet okozva.

A szépirodalmi rovat és a februári lapszám élén Rakovszky Zsuzsa Őszi szonettek című versciklusának négy darabját olvashatják el az érdeklődők, melyeknek bizonyára távoli szövegrokonai Arany Őszikéi. Ezt alátámasztandó a kezdő négy sort idézem: „Mikor majd nem kell már semmit se tennem, / csak követem szemmel a csillagot, / s csak néha moccan még emléke bennem / ennek-annak, jelezve: még vagyok.” Závada Péter Éngép című versfolyamának részletei új, izgalmas költői kísérletet villantanak fel a saját szerzői név fikcionalizálása, multiplikálása, szétírása köréből, miközben saját(os) válaszokat ad a „ki beszél a versben?”, „ki/mi az az én?” poétikai és egyben bölcseleti problémakörére. A fikcionalizálás a családi vonatkozásokat is játékba hozza, hol ironikus, máskor drámai hatást keltve: „Závada Péter ősi, pomerániai nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. (…) Závada Péter édesapja, Závada Pál már egy vagyontalan, hejőkeresztúri parasztcsalád egyetlen fiú gyermekeként nevelkedett. Géplakatosnak tanult, erő- és munkagépek szerelését és az ezzel kapcsolatos kézi munkákat végezte.”

A névvel folytatott játék Cserna-Szabó András Emil és a detektívek című elbeszélésének is poétikailag releváns eszköze. A szerző a címmel hamis nyomra tereli a világhírű, színházi és filmes adaptációkban is számtalanszor feldolgozott német ifjúsági regénnyel kapcsolatos várakozásokat, noha vonatozás, bűneset és detektívek ebben a történetben is szerepelnek. Itt azonban a mű hőse nem gyerek, az Emil nevű fiatalember egy később ugyancsak világhírűvé váló román gondolkodó alakját idézi meg, s az ő perspektívájából látjuk Romániát, Erdélyt és a magyarokat. Az elbeszélést mesteri módon szőtt intertextuális háló erősíti, melyek jó része az Emil keresztnevű szerzőnek A bomlás kézikönyve címen ismeretes gondolatfutamaiból származó szövegintarziák, de abba az irányba hat Bram Stoker Drakula-regénye részletének mottóba emelése is.

A versrovatban a továbbiakban André Ferenc készülő, a 120 éves József Attilát „megszólító”, különböző költők stílusában írott pastiche-ai közül a Radnóti-féle változatot adja közre Utolsó ecloga címmel, melynek kezdősorai így szólnak: „Porladó testtel / fekszem a földben, / trappol a hadtest / nyája fölöttem”. Deák Botond három versének egyike ugyancsak átvett világirodalmi címmel dolgozik (A lét elviselhetetlen könnyűsége), és ahogy már egy ideje, ismét egy bizonyos dD. a versek alanya, aki sokféle alakot ölt: hol a városok forgalmából akar kigyalogolni, hol egy nyelvileg is archaizáló szindbádi találka közben látjuk, hol pedig egy Krasznahorkai-/Tarr Béla-féle tanyasi jelenetben küszködik egy szekér elé fogott lóval – nem kis fesztávú költői program ez sem. Száz Pál A kapanyél című verse egzisztenciális és poétikai analízist vegyít az ismétlések révén a mitikusba emelt történetelemekkel a kapásokról, akik már nincsenek, csak az emlékük, ami archaikus nyelvemlékként a versben is megjelenik: „elmerülnek lassan a távolban / a kapások egyre lejjebb beljebb / a földben / ki bokáig derékig térdig ahogy / haladnak vágásról vágásra / még egy még egy még egy / közben hogy ki halt meg ki esküszik / mondják / mi volt ëccër, és mi lesz esztánn”. Nyerges Gábor Ádám szállás utca vízpart erdő stb. című verse önelemző karakterű, versének beszélője plasztikusan rajzolja fel az idegen helyen eltöltött „szabadidő” inautenticitása és az otthoni mindennapi teendők banalitása közötti feszültséget, hogy egy távoli rokon szövegre utaljak, a „hamburger vagy hotdog”, „itt rosszabb, vagy ott jobb” (Sziámi) dilemmáját.

A prózarovatban a nevekkel való nagyon komoly játékokat Jenei László sem hagyja ki, mi több, novellájának két név alkotja a címét: Karli és Nell. Két becenév tehát, amelyek elvileg közvetlenséget sugallnak. A novella, amelyben a külső nézőpontú elbeszélés is ekként emlegeti őket, épp ezt a potenciált aknázza ki, amikor kettejük bizarr kapcsolatát ábrázolja. A szöveg az idősödő férfi és az egyetemista lány közötti elidegenedettséget, távolságot, az értelmes szó mellőzését viszi színre, amit az alkalmankénti sajátos szexuális aktus próbál áthidalni néma és testi formában megvalósuló kommunikációként. A prózarovat nehézsúlyú versenyzője David Foster Wallace terjedelmes elbeszélése, amely A jó öreg neonfények címet kapta Székely Máté kiváló fordításában. Az író egy hiperreflektív énelbeszélő perspektívájából alkotja meg írását, amelyben a beszélő saját szélhámosságát elemzi élettörténeti összefoglalójában. Talán nem tévedünk, ha laikusként imposztor-szindrómásnak nevezzük, aki pszichoanalízisének történetét is belefoglalja monológjába, amelyben intellektuális-pszichológiai párbajt vív analitikusával. E monológot továbbá az amerikai társadalmat illető kritika, reménytelen tisztánlátás is jellemzi. Ám hősünk belátásainak, igazságainak láncolata uroboroszként önnön farkába harap. Az elbeszélésben nincs szó szerint vett modus vivendi, a meghozott végső döntés mintája Wallace szerzői életrajzában köszön vissza, ám a boldogtalan vég felé vezető út még nem akármilyen poétikai fordulatot tartogat.

A kritikarovatban tárgyalt első két mű egyik szerzője sem él már, mindketten tragikus módon fejezték be életüket. Mégis kortárs szerzőknek tartjuk őket, noha egyikük már több mint tíz éve nincs közöttünk. A rovatban elsőként a Borbély Szilárd életműsorozatának újabb darabjaként megjelenő Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások című kötetet méltatja Csondor Soma, felidézve a szerző rövidebb prózai szövegeinek korábbi recepcióját is. Fenyő Dániel a három éve elhunyt Szkárosi Endre posztumusz kiadott A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratát” veszi górcső alá, a szöveg egykori történeti kontextusát is értelmezésbe vonva, ugyanakkor hiányérzetét sem leplezve. Balogh Tamás a holland Manon Uphoff magyarul Zuhan, mintha szállna címmel napvilágot látó regényének erényeit és hibáit teszi mérlegre, amelyet „a családon belüli szexuális abúzus témája körül sűrűsödő alkotásként” határoz meg. Végül, de nem utolsósorban Popovics Zoltán nem az esztétika antik forrásvidékét, hanem a modern értelemben vett fogalmának és gyakorlatának kialakulását, egyenesen „feltalálását” tárgyazó művet, Szécsényi Endre munkáját elemzi és mutatja be értő módon.

Ha a fentiek felkeltették az érdeklődését, kérem a Kedves Olvasót, hogy figyelmével, rokonszenvével, valamint adójának 1 %-ával támogassa a Jelenkor folyóiratot.