Láng Zsolt azok közé a magyar írók közé tartozik, akik számára Mészöly vonatkozási pontot jelent. Ennek több nyoma is megtalálható az életműben. Először is ott vannak az olyan kalaplengetés-értékű utalások, mint a napokig egyben maradó füstoszlop A tűz és víz állataiban, ami feltehetően a Megbocsátás állomás fölött veszteglő vonatfüstjét idézi, csak míg Mészölynél a városka lakói nem foglalkoznak az égi tüneménnyel, addig Lángnál bizony még a dobrudzsai püspök is elzarándokol hozzá, és letérdel, mondván, hogy ilyen csudát még ő sem látott.

Azután ott vannak a műveltségszerkezeti hasonlóságok. Hasonló a természettudományos érdeklődésük, vannak közös kedvenceik, mint például Pascal vagy Camus, továbbá mind Láng, mind Mészöly előszeretettel nyúl a modernitás előtti szövegekhez nyelvi merítésért, műfaji mintákért. Ami Mészölynek a krónika, a legenda, az Lángnak a bestiárium, és mindkettőjüknek fontos, hogy a történelmi regény romantikus-historizáló 19. századi nagyhagyományának elébe menjenek. Az erdélyi emlékírók gyakori forrásuk, de vannak a saját kortársaik közt is közös referenciáik. Például egyikőjük sem maradt érintetlen García Márquez írásmódjától, Az ég madarai például Száz év magány-rájátszással indul:

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek látszott rábökni, ha éppen szóba került.” (Láng Zsolt)

„Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.” (García Márquez nyomán Székács Vera)

Lángnál, ahogy Mészölynél is, látni vélem annak a nyomát, hogy Kolumbia karibi régiójának varázsosítása inspirációt jelentett számukra a saját vidékük, Erdély vagy Tolna múlt-fikciójának megírásakor. Az sem véletlen, hogy amikor 1997-ben, az első Bestiárium-kötet az akkor még pécsi Jelenkor Kiadónál megjelent, Lángot abba az irányzatba, a posztmodern áltörténelmi regények vonulatába sorolta be a magyarországi irodalomkritika, amelynek talán legfontosabb előképe Mészöly kései „pannon” prózája volt, az előbb említett Megbocsátással a középpontban.

De a Mészöly- és a Láng-életmű közötti kapcsolódási pontok találgatása helyett fordulhatunk közvetlenül Láng Zsolthoz, aki néhány éve, 2017-ben egy Mészöly-rendezvényre írt, Miniatúr húsdaráló című esszéjében idézte fel az első Mészöly-olvasások korai, egyébként meglehetősen erotikus alkalmát. Jelentős olvasmányélmények őrzik az olvasás körülményeinek emléknyomát, de az érzéki tapasztalat ezúttal nem csak a fiatal olvasó társaságában lévő lánynak volt köszönhető. Mészöly Nyomozás című kisciklusa sem nélkülözte az érzékiséget. És a nyelv érzékiségét, amire Láng felfigyelt. Az erdélyiek valószínűleg rég hozzászoktak már, hogy nyelvváltozatuknak többletértéket tulajdonítanak budapestiek. Ezt sokszor bizonyára lelkes dilettantizmussal teszik. Láng azt idézi, hogyan nevezte Esterházy drámaibbnak a Csíkszeredán (vagy épp Csíkszeredában) beszélt magyart, a magyarországit pedig drámátlannak. A más nyelvekhez képest túlságosan homogén magyar nyelvben felértékelődnek a mégis meglévő különbségek. Mészöly dunántúliként, szekszárdiként alkotta meg műveinek nyelvi különállását, Mészöllyel szólva vízjelét, sőt, Polcz Alaine-től erdélyi szavakat is előszeretettel átvett és használt. Nem véletlen, hogy Mészöly nyelvére kezdettől fogva volt füle Lángnak, idézem:

„»Horhos«, »szurdik«, »csurgó«, elrontott szavaknak tűntek, mi úgy mondtuk: horhosz, szurdok, csorgó. Az eltérés megteremtette a kívülállás esztétikáját…” (Miniatúr húsdaráló)

Mészöly-díjat persze nem azért kap egy író, mert így vagy úgy kapcsolódik a díj névadójának munkásságához. Igaz, ha már kapcsolódik, azt azért ne hagyjuk szó nélkül. Nem titok, hogy a díj odaítélésében nagy súllyal esett latba Láng Zsolt két utóbbi regénye, a Bolyai, illetve Az emberek meséje, amelyekben, ha volnának is számottevő Mészöly-nyomok, azok komoly szerepet nem játszanak.

A zsűrit a nagyepikai forma gazdagsága és komplexitása nyűgözte le. Láng regényei lehetetlen feladatokat oldanak meg bravúrosan. A Bolyai rendkívül kockázatos vállalkozás volt. Egy világhírű magyarról, a nemzeti Pantheon meg nem értett zsenijéről, akit már prózában és drámában többen megörökítettek, olyan művet írni, amely képes elkerülni az alak megírásának összes ideológiai és esztétikai csapdáját, nos ez bizony nyaktörő mutatvány. Arról nem beszélve, hogy olyan nem kimondottan populáris tudományterületek bemutatása is a témával jár, mint a matematikáé Bolyai munkássága, és a filológiáé Bolyai kéziratos hagyatéka kapcsán. A tét nyilván hatalmas volt. Egy figurát ugyanis nemcsak megírni, hanem „elírni” is lehet. Filmes példával: Steven Spielberg után 50 évig bizonyára senki nem fog Oskar Schindlerről ismét filmet forgatni, vagy Oliver Stone után a The Doors együttesről. Szellemes, ahogy a regény megidézi Esterházy és Krasznahorkai aspirációit a témára. A regényben szereplő Láng Zsolt nevű író a Bolyai-mű megírásának meséjében a legkisebb királyfi lett, aki a két, talán harcedzettebb, fényesebb páncéllal büszkélkedő bátyja után végül is sikeresen móresre tanítja a sárkányt és megszerzi a jutalmat.

A másik regény a tavaly megjelent Az emberek meséje. Ennek egyik lehetetlen vállalása a véletlen szerepének feltérképezése. A véletlen matematikai, természettudományos és filozófiai elemzésének felidézésére ebben a laudációban nem vállalkozom. Talán csak annyit tennék hozzá, hogy az ún. „ostoba véletlen” és az ún. „valódi összefüggés” közti közhelyes kapcsolatot sikerül közhelyesmentesen újratárgyalhatóvá tennie. Arra gondolok, amikor egy véletlen megállít minket, és hajlamosak vagyunk igazságot adni neki, és noha nem látjuk racionalitását, mégis azt mondjuk rá, hogy ez biztos nem lehetett véletlen. Mivel mégiscsak regényről beszélünk, nem traktátusról, a véletlen esztétikai és dramaturgiai használata esik legnagyobb súllyal a latba. Egészen hajmeresztő véletlenek vezetik a cselekményt, noha a szerkezet antik tragédiákra jellemzően determinált, Oidipusz ezúttal is az apjára tör. A véletlen adta szabadság csábító, kiszámíthatatlan egybeesések és fordulatok szaporítják a regény említett epikai gazdagságát. Noha annyi a véletlen a cselekményben, mint a legrosszabb szappanoperák teljes évadában, Láng bravúrja abban van, hogy a rengeteg véletlent elfogadhatóvá, sőt rendszerszerűvé, ezáltal élvezhetővé teszi. Olvasás közben szinte várjuk, hogy hol bukkan fel a következő véletlen. Egyszóval egy alantasnak tartott dramaturgiai eszközt használ virtuóz módon.

Az emberek meséje egyébként több hasonlóan veszélyes, nyaktörő feladatot teljesít hibátlanul. Ezek közé tartozik a cigányok ábrázolása is. Nem lehet nem használni a cigányságot felismerhetővé tévő toposzokat, a regény ugyanakkor soha nem ad teret a romantikus és egzotista kliséknek vagy a szegénységirodalom kétes megoldásainak.

Végül, zárásképpen még egy, talán mészölyinek mondható vonásra térnék ki. Ez az „egyszer használatos poétikák” kérdése. Ennek kifejtését Szilasi Lászlótól idézem, aki a Mészöly-díj átvételekor beszélt erről egy interjúban.

„A mai irodalmi szcéna azt igényli, hogy azonosítható szövegeket írj. […] Gyártsál sorozatokat. Ez a diktátum. Ha bejött a retorikai-poétikai megoldás, gyártsd le újra ugyanazt más anyagon. Mészöly azt mondja, hogy nem. Mindent csak egyszer. Aztán lépj tovább. Ez az ismeretelméleti tanácsa. Így megy előre következetesen az életmű, így megyünk előre. Fejjel a falnak, majd az ütött résen át tovább, ugyebár.” (Szilasi László: Mészöly: Kőkemény próza, kőkemény figura. Litera.hu, 2015.)

Láng Zsolt is azt mondja, hogy amit már egyszer megírt, az nem érdekli többet, azt nem akarja újra legyártani. Az egyszer használatos poétika nem könnyíti meg az író dolgát, de ez a mészölyi garanciája annak, hogy az író se unja meg saját műveit, és az olvasói is új tapasztalatokhoz jussanak minden újabb műve megjelenésekor.

Szívből gratulálok Láng Zsoltnak a Mészöly-díjhoz!

(Bélyegkép: Láng Zsolt / Fotó: Tóth László)