Morajlás. Az évfolyamindító szám különösen is igyekszik felvillantani azt a sokféleséget, amelyet folyóiratunk magáénak vall. A különböző poétikákat kikristályosító régi szerzőink mellett pályájuk elején járó költők, világlíra, vetélkedő irodalomtörténeti hagyományok és rajzok is helyet kaptak a lapban.

Tóth Krisztina költészete újra és újra észreveszi a megszokottban a szokatlant, a banálisban a rendkívülit. Ezúttal egy közönséges takarítószekrény flakonjaiban fedezi fel a különlegest, a rejtőzködő titokzatosságot: „Minta egy zsúfolt terembe nyitnál: / őrjöngő, lelkes tömeg dobálja / vállán a sztárt, egy dalt üvöltve. Mi lehet / abban a néma dalban, te zöld flakon?” Kukorelly Endre verse egészen más hangot üt meg, a költő védjegyévé vált rövid mondatos versépítkezés, nyersesség, szövegközi utalásháló és alulstilizálás ezúttal egy drámai férfi‒nő kapcsolat kontúrjait rajzolja meg ‒ igen, ez tulajdonképpen egy óda, ahogy a cím is mondja. És ha már a Jelenkorban régóta publikáló szerzőknél tartunk: Meliorisz Béla éppen ötvenöt évvel ezelőtt debütált a folyóiratban. Egyik akkori versének címe pontosan leírja költői alkatát: Töprengő. De nemcsak idő-, hanem térbeli távlatok is nyílnak: érdekes rokonság mutatkozik Meliorisz Béla mostani versei és az 1967-es születésű, negyedszázada Franciaországban élő szír Szaleh Diab költeményei között, amelyekkel Csordás Gábor jóvoltából ismerkedhet meg a magyar olvasó. Mindkét szerző verseinek beszélői a tengermorajlás közelségében, sirályok és kövek társaságában, a Másik vonzáskörében tűnődnek visszafogott alanyisággal, rövid, fátyolos sorokban a múltról vagy az igazi, tényleg élhető élet lehetőségeiről.

Csehy Zoltán aszklepiadészi strófában írt két verse az antik és a mai összejátszását végzi el, termékeny feszültséget generálva. A szám két fiatal költője mintha az önismerettel és az identitással viaskodna. Kustos Júlia ironikus hangoltságú versében a terapeuta magyarázataihoz fűzött gúnyos reflexiókból rajzolódnak ki az önmegértésre vágyó fiatal nő személyiségjegyei, Papp-Sebők Attila roppant vívódásokat magába rejtő költeménye egy fiatal férfi Istenhez és más férfiakhoz fűződő bonyolult viszonyának feltérképezésébe kezd bele. Egyikük sem éri be olcsó és leegyszerűsítő megfejtésekkel, miközben mindketten szenvedélyesen keresik a megértést.

Családi viszonylatok ‒ irodalmiságon innen és túl. A tavalyi év par excellence magyar nagyregénye Darvasi László Neandervölgyiek című 1700 oldalas opusa. Miközben készül róla kritikusunk recenziója, már itt is a folytatás, amelynek kulcsévszáma 1957. A forradalom után egy ausztriai menekülttáborban egy amerikai házaspár örökbe fogad egy magyar lányt, az ő sorsa áll az új fejezet középpontjában. Az időben felszabadultan ugráló, a fő cselekményt koncentrikusan tágító elbeszélésmód, a burjánzó, indázó, nagy svádájú nyelv összetéveszthetetlen, és lefegyverző az a könnyedség, amellyel ez a próza rendívül súlyos eseményekről beszél: bűnökről, árulásról, elárvulásról, a forradalom árnyoldalairól, lincselésről. Ez a fajta groteszk hangoltság mindenképpen érvényesnek tűnik arra, hogy megszólaltassa a szerző nagy témáját: a történelembe belevesző ember kálváriáját. E próza stiláris ellentettje Podmaniczky Szilárd naplórészlete: a balatonboglári visszavonultságban élő, a szépírásról lemondó szerző jóformán irodalmon inneni közvetlenséggel számol be ügyes-bajos mindennapi dolgairól, a házastársi beszélgetésről, piaci bevásárlásról, biciklizésről, viharról, úszásról. Talán épp ez a keresetlenség teszi olyan magával ragadóvá a szöveget. Szintén nagyon kendőzetlen Szilasi László naplóregénye, itt viszont mintha a veszteségélmény, az anya elvesztése állna a radikális őszinteség hátterében: az elbeszélő minden skrupulus nélkül számol be tépelődéseiről, hazugságairól, kételyeiről, minduntalan az anyához szólva. Az anya halála áll Gellén-Miklós Gábor megrendült gyászversének középpontjában is, elsősorban az elárvultsággal járó permanens szorongásnak hangot adva: „Törékeny a test, egy rozoga ház. / Mégis élek benne. Túlélek.” Stummer Attila Nem tavasz, csak enyhülés című hosszúversében egy erdőszélen élő apa szólongatja a nőt, aki magára hagyta őt a fiával. A mindennapos történések ecsetelése közben lassan-lassan bukkannak föl a különválás fájdalmas részletei, lehetséges okai. Kiss Tibor Noé Olvadás című negyedik regénye idén jelenik meg: a most olvasható részletben szintén családi viszontagságok uralkodnak. A szilánkos, töredékekből építkező szövegben egyrészt egy nő beszél, aki elveszítette nagyanyját, szorosan kötődik anyjához, és még mindig gyötrik az apjához fűződő emlékei, másrészt pedig egy férfi szólal meg, alighanem a nő szerelme, aki kulturális antropológusként Szibériában folytat nehéz terepmunkát. A fejezet nagyon sűrű; komor, fájdalmas megrendültség árad belőle.

Szilasi László ‒ pontosabban irodalmi alteregója, Poletti Lénárd ‒ a társszerzője Németh Gábor (alias Gabriely György) mellett a Kész az egész című könyvnek, amelyről Szolláth Dávid közöl ‒ legyen szabad lelkesedni: mesteri ‒ kritikát. A kötet tartalmazza és egyúttal folytatja a szerzőpáros kilencvenes években keletkezett posztmodern krimi levélregényét, a Kész regényt. A kritika azt emeli ki és tárgyalja nagy erudícióval, hogy a Kész az egész mintegy magába sűríti az elmúlt harminc év magyar prózatörténetét: a játékos, felszabadult, intertextuális, apolitikus szövegalkotás a könyv második felében átadja a helyét a komoly, súlyos, múltfeldolgozó, emlékezetkritikai, politikus irodalomnak. És ebben akár a rendszerváltáshoz fűződő remények meghiúsulása és az ennek nyomán támadó rezignáció is tetten érhető.

Pályakezdések, természet, bírálatok. A 2021-ben elhunyt Kántor Péter sokakhoz áll közel. Ahhoz, hogy egy lezárult életmű ne is menjen feledésbe, fontos az átfogó monográfia megjelentetése. Épp ezen dolgozik Bazsányi Sándor, és munkájának egyik első fejezete a lapszámban olvasható. Az esszé Kántor Péter 1976-ra datálható költői indulását tárgyalja, amelyet a monográfus „nehéz költészettörténeti pillanatnak” nevez, mivel az ekkor jelentkező nemzedéknek (Kántor mellett például Baka Istvánnak, Nagy Gáspárnak, Szilágyi Ákosnak) nemcsak az előttük járó nagy költők ‒ így Weöres, Pilinszky, Nagy László, Tandori ‒ követhetetlenségével kellett megbirkózniuk, hanem a hivatalos kultúrpolitika által fűtött, pesszimizmust és túlzó játékosságot felhánytorgató ideológiai vádakkal is. De nemcsak ez a történeti kontextus bontakozik ki a szövegben, hanem Bazsányi Sándor az első verseskötet, a Kavics mindazon jellegzetességére is felhívja a figyelmet, amely mintegy az egész életmű fő sajátosságait megelőlegezi. Az esszé a Kántor-költészettel most ismerkedők számára is hasznos kalauz.

Kevés alapvetőbb filozófiai fogalom van, mint a természet. E fogalom különböző aspektusait járja körül Tillmann J. A. esszéje a Természet Könyve metaforától a természethez való visszatérést zászlójukra tűző mozgalmakig. Sőt, az arc is lehet természeti képződmény, ahogy arra Forgách András is felhívja a figyelmet, aki huszonöt év elmúltával újabb rajzokat készített barátjáról, Petri Györgyről.

Ha a Kész regény posztmodern krimi, akkor ez talán részben elmondható Láng Zsolt új regényéről, a bonyolult narrációjú Az emberek meséjéről is. A kötetet behatóan tárgyaló Visy Beatrix a kifogásait sem rejti véka alá recenziójában. Szénási Zoltán Tamás Ferenc Nemes Nagy Ágnes verseiről írt tanulmányait, műelemzéseit teszi mérlegre, amelyek kristálytiszta logikájáról és hajszálpontos érveléséről már a Jelenkor olvasói is meggyőződhettek. A lapszámot P. Müller Péter lelkesült kritikája zárja Jászay Tamás beszélgetőkönyvéről, amely a Szegedi Egyetemi Színpad 1965 és 1983 közötti legendás, Paál István rendezői munkássága által fémjelzett időszakáról szól.

Mint olvasóink értesülhettek róla, a Jelenkor múlt év végén válságos anyagi helyzetbe került. Nem győzzük megköszönni azt a sokféle segítséget, amelyet az utóbbi időben kaptunk. Hamarosan beszámolunk a támogatói kampányaink eddigi eredményéről.