A december a mögöttünk álló időszakra való visszatekintés ideje. Ennek megfelelően a 2024-es év utolsó lapszámában is számos olyan írás kapott helyet, amelyek az elmúlás és az emlékezés köré csoportosíthatók. Mindjárt az élen Grecsó Krisztián négysoros strófákból álló, keresztrímes vers-triptichonja áll, amely a számvetésre leginkább alkalmas pillanattal indul; a versbeszélő egy fotón keresztül szembe találja magát korábbi önmagával: „Vagyis én vagyok ebben a térben. / Az elszáradt őszben egy anyag. / És a sorsom ül ott törökülésben. / Első látásra szél vagy forgatag.” A lírarovatból Jánosa Eszter verseiben is a visszatekintés igénye jelenik meg, A régi-új városban az újra látott helyszínek hordják magukon a múló idő nyomát, míg az Exitben az esküvői fotók nosztalgiájának helyét egy sejtelmes és vészjósló emlék veszi át: „Egy parkolóház betonfalánál állok / fehér tüllruhában, a kezemben csokor. / Mögöttem sárga felirat jelzi a kijáratot”. A lapszám prózarovatát szintén egy visszaemlékező írás nyitja, mégpedig Ungváry Rudolf elbeszélése, amely Ungváry Máriának, bizonyos U. Rudolf nagynénjének állít emléket, aki a mások iránti odaadása és hitéleti buzgalma ellenére utolsó, személyes leveleiben mégis elhagyatottságáról számolt be. Ungváry Az ártatlanság ára című írásában folytatja azt, amit a szerző Balatoni nyaraló és Eszmélésem története című könyveinek, illetve a Jelenkor korábbi lapszámainak olvasói is már jó ideje érzékelhetnek: a szerző olykor magát sem kímélő reflexióval közelít a rétegzett családtörténet feltárásához, ugyanakkor e racionális szigorúság mindig a részvét és a megértés szándékával párosul.

(„ha már fáj a sorsa / nagyon szépen fájjon”) Az előbbi idézet Utassy József Motívum című verséből származik, amelyet Sajó László használt fel mottóként a bocsánatkérő csúf üzenet című versében, amely az elhagyatottság súlyos tapasztalatát rögzíti, hogy aztán a második, Hazugságaink Legnagyobbika című, intertextusokkal szintén gazdagon átszőtt írásban a versbeszélő reménytelen perlekedésbe kezdjen az Úrral: „Hagyj bennünket élni, meghalni. És ne vígy minket kísértésbe, a boldog / feltámadás reménye alatt még életünkben várni az örök életet”. Az illúziók elvesztése és a fájdalom köti össze a lírarovat legtöbb darabját. Demény Péter játékos megfogalmazásai mögött, mint amilyen az „Engem ne / félts, én talpra, mint a macska. / De kutyául vagyok” rendre kitűnik a szerelmi csalódás és a folytonos újrakezdés miatti kétségbeesés. Mesterházi Mónika Elhajló dimenzió című verse egy intim kapcsolatból villant fel jeleneteket, de még a töredékes párbeszédek visszafogott, fegyelmezett megfogalmazásain is átüt a szorongatottság érzete. Wirth Imre az ifjúság elmúlását és a búcsúzást középpontba állító, álomszerű versei egy megindító képben érnek össze: a harmadik fiú a felhők vonulását nézve a vadludak hívására maga is az égbe száll, ahol immár „nem térkép a táj, / hanem végtelen emlékezés”. Markó Béla négy szonettet közöl, amelyek mindegyikéhez Edvard Munch egy-egy festményét választotta mottóként, a versek ugyanakkor túlmutatnak azon, hogy az expresszionizmus egyik leghíresebb alakjának festményeiről készült ekphrasziszként olvassuk őket. A lapszámban Fekete Richárd, a Jelenkor Online szerkesztője írt kritikát Markó Béla Autóbusz Kufsteinba című kötetéről, amelyben érzékletesen mutat rá a szonettforma jelentőségére az életműben, illetve arra, hogy Markónál a versírás egyben mindig életmodell is. Ennek megfelelően a lapszámban olvasható Markó-versek egyszerre formai és egzisztenciális kérdéseket vetnek fel, amelyekben helye van a mulandóságnak és a félelemnek csakúgy, mint a stabil értékek megőrzése iránti vágynak. Ezekkel a darabokkal állnak szinte homlokegyenest szembe Gyukics Gábor rejtett örömökkel teli versei, amelyek hol egy New York-i kószálása során, hol egy mozi nézőterének sötétjében, hol a munka utáni megelégedésben tűnnek fel.

(regényrészletek sora) A prózarovat legtöbb szerzője regényrészlettel jelentkezik. Mesterházy Balázs Spirál című írásában a betegség megtapasztalásának komplex leírását nyújtja, megörökítve az akaratnak nem engedelmeskedő testtel való folytonos küzdelmet, a kiszolgáltatottság miatti dühöt és szégyenérzetet, valamint az egészséges élet utáni eltökélt vágyakozást. Szilasi László [18.48: telefon] című regényrészlete elhunyt édesanyjának állít emléket, amelyben a beszélő családtörténeti epizódok felmutatása közben leplezetlenül és megrendítő módon vall tévedéseiről és mulasztásairól, az immár megszólalni nem tudó anyának címezve. Keresztury Tibor regényrészletének beszélője egy bipoláris depresszióban szenvedő alkoholista, a pontosan kimért információadagolás miatt azonban mindez csak a szöveg második felére áll össze: addigra pedig kirajzolódik egy megtört figura, aki – kiégve a szórakoztatóiparban – állatias vágyainak kiélése érdekében gátlástalanul tervez átnyargalni az úgynevezett gyászbizniszbe. Keresztury regényrészlete Mint az állat címmel jelent meg, és ha már állatok: Egy kutya evangéliuma című regényrészletet közöl Schein Gábor, különös címének megfelelően pedig Jézus élettörténetének apokrif szövegével ismerkedhetünk meg. A szövegrész elbeszélője Jácint/Tihamér, korábbi nevén Ahasvérus, a bolygó kutya, aki egyszerre élvezi egy kutyalány szaglászásának világi örömét, ugyanakkor, ha kell, tudós gondolatfutamokat fogalmaz a legösszetettebb teológiai kérdésekről is.

(debütáló szerzőink) A decemberi lapszámban két új szerzőt is köszönthetünk. Kiszely Márk szerepelt már a Jelenkor honlapján kisprózájával, most a regényéből közlünk részletet. Az ágak közti formátlan sötét több apró, párhuzamosan futó jelenetéből két félárva zenészfiú súlyos traumákkal terhelt barátsága rajzolódik ki a dühödt diákévekből. Endrey-Nagy Ágoston nevével is találkozhattak már olvasóink a Jelenkor Online-on, ahol kritikát közölt az éppen idén Bertók László Költészeti Kisdíjat nyert Pál Sándor Attila Daloskönyvéről. A lapszámban költőként mutatkozik be, Alámerül című versében egy álomszerű metamorfózist követhetünk végig: a gyöngyhalászok alámerülése a psziché mélyére való leereszkedéssé válik, amelynek során a versbéli megszólaló halászóból végül halászottá alakul át: „Rettegek, hogy megtalálnak, a felszínen / szétfeszítik állkapcsom, csontos kezükkel kikotorják a kincsem, / elégedetlenül visszaszórják a vízbe, és otthagynak / a parti kövek között, kíméletlen ragyogásban”.

(a Nagy-revízió) A lapszám egyedüli tanulmánya Serf Andrásé, aki egy nyomozó céltudatosságával, pontosan adatolva tárgyalja Nagy Lajos vélt antiszemitizmusának kérdését. Írásában kimerítően elemezi a harmincas évektől kezdődően a recepció vádló törekvései mögötti szándékokat, valamint a gyanúba keveredett alkotásokat. A zsidó című karcolat például Serf szerint a kor fajvédő és antiszemita beszédmódokat parodizáló írásai közé sorolható – és mégis, ott tartunk, hogy ezt az írást néhány évvel ezelőtt, szemináriumra készülve egy Serf által is említett radikális jobboldali honlapon találtam meg. Serf András történeti kutatásaira és elemzéseire támaszkodva határozott állítást tesz: az író antiszemitizmussal és szovjetellenességgel való megvádolása Gergely Sándor nevéhez köthető, aki a harmincas években moszkvai emigrációban volt. Nagy Lajos 1934-es Szovjetunióba való látogatása utáni írásaiban az író hangot adott a moszkvai magyar emigrációval szembeni ellenérzéseiről, amelyeket aztán Gergely a Budapest Nagykávéház, A falu álarca című könyvekről írt kritikáiban torolt meg burkolt és kevésbé burkolt gyanúsításokkal. Serf számos példát hoz, amelyek a vádak ellenében hatnak, írása végén azonban több részletet közöl a még kiadatlan Naplóból, amelyek jelzik, a kivételesen alapos tanulmány után is maradtak még megválaszolandó kérdések.

(bírálatok helyett méltatások) A lapszám kritikarovatának legtöbb darabját szintén a múlt áttekintésének igénye járja át. Weiss János Nádas Péter Helyszínelés című kötetét méltatja, amelynek darabjai ugyan olvashatók voltak magyarul már korábban, kötetként először 2007-ben jelent meg német nyelven. A kritikus az eredeti megjelenés befogadástörténetének részletes ismertetése mellett kísérletet tesz arra is, hogy átgondolja, miben is rejlik a Kádár-korszak és jelenlegi világunk közötti, Nádas által észlelt kontinuitás. A politika és a magánélet összeérésének nyomon követése, vagy a múltfeldolgozás hiányából fakadó anomáliák mellett a kritika legfelkavaróbb szakasza a német nyelvű kötetből kimaradt, Aczél és Nádas közti levelezés elemzése, amelyben a kezdeti barátságos hangvételt felváltja a hatalom vérfagyasztó, többes szám első személyben visszhangzó nyelve. A Kádár-korszak bonyodalmas és mégis utánozhatatlanul szürke mindennapjainak megidézését követően Kisantal Tamás Zoltán Gábor Ólomszív című regényét tette mérlegre, amely – a szerző korábbi regényeihez hasonlóan – egy, a vészkorszak idején történt tragikus eseménnyel foglalkozik. Kisantal revelatív erővel helyezi el a szocialista emlékezetpolitika működésének időszakában felnövekő írógeneráció tagjai között a szerzőt, valamint jó érzékkel mutat rá az Ólomszív életművön belüli helyére. Kisantal írásának érdeme mégis abban nyilvánul meg leginkább, hogy bátran tesz kísérletet a regény narrátori pozíciójának elemzésére: amit az eddigi kritikusok többsége hibaként vagy következetlenségként észlelt, azt a szerző egy sajátos reflektív játék eredményeként értelmezi.

A visszatekintésről: 2023 októberében Mohácsi Balázs így írt a lapszámajánlójában: „Az élen Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényfolyamának harmadik, A fröccsöntés kora alcímű részéről értekezik a Jelenkor Online munkatársa, Fenyő Dániel.” Megilletődöttséggel vegyes izgalom, hogy szerkesztőként így kezdhetem az utolsó mondatok egyikét: a lapszám végen Simon Márton Hideg pizza című kötetéről értekezik a Jelenkor folyóirat korábbi szerkesztője, Mohácsi Balázs. A verseskönyvet elemezve Mohácsi bőséges példatárat ad a kötet önreflexív, ironikus játékaiból, majd írása zárásaként velős állítást tesz, a Hideg pizzát az év egyik legfontosabb és legjobb versesköteteként üdvözli.

Egyetlen dolgot kell még megjegyeznem, mégpedig azt, hogy nincs idő az elhúzódó múltba nézésre. Alighogy kijött a nyomdából a decemberi szám, már nagy erőkkel készül a januári. Hogy legyen valaki, aki ezt a mondatot 2025 decemberében is leírhatja, ahhoz olvasóinkra és olvasóink támogatására van szükség. A nehéz anyagi helyzetben továbbra is örömmel tölt el minket, ha megtisztelnek bizalmukkal és előfizetnek folyóiratunkra, vagy egyéb módokon támogatják munkákat. December 12-én a pécsi Tudásközpontban adományozói estet tart a Jelenkor. Mindenkit nagy szeretettel várunk!