Laudáció

Gyors dicsének Pál Sándor Attilára, a magyar irodalom képzeletbeli kosárlabdacsapatának dobóhátvédjére, akinek a tollán Petrarca a koronavírusról rappel és Eminem szívhez szólóan dalra fakad a hó nélküli telek tárgykörében

Allegro (max. 160 bpm)
ad notam Hack Ferenc: Graphite Knight (2024)

Gondolkodtam egyre, hogy stílszerű lenne,
ezt a szöveget már jól betenni rapbe
vagy talán felező tizenkettesekbe,
hátha úgy majd jobban beül a fülekbe.
Elmondani, hogy a győztesünk a Sanyi,
felsorolni, hogy az érdeme megannyi.
Nem nőtt ő akárhol, jött a Kiskunságról,
és nagy álmokat szőtt a falu porából.

Én leszek egyszer a legszebb rapper,
nyelvem a legszebb kiskun fegyver.
Én leszek egyszer a Shaquille O'Neal,
minden dobásom egyből kinyír.

Úgy roppan a néptánc két szép lábán, nézd már,
Robban a ballada, dalmű két szép ajkán,
szelíd szellő szava, máskor szelő orkán:
nincs szerkesztő innen kihúzni, hogy Orbán.
Nem cicózik semmit, megy a totál eksön.
Olyanokat bemond, mint a Michael Jackson.
Bocs, a Michael Jordan, ő az, aki – sag schon –
magasra felugrik, s kosarakat zsákol.

De a Sanyi költő, szövegeket zsákol,
jobbra-balra irkál, vagy netán téblábol.
Magyarul: dolgozik a szép magyar nyelvvel,
olykor az életen keserűen nyelvel.
Néhány verstéglából köteteket épít,
a költő is munkás – lehet, hogy ez tévhit.
Szavainak tánca: munka, melyre kényes,
egy gazdag motívumvilágú legényes.

Nem tudom, csak sejtem, hogy a Sanyi orra,
egykor képregények fölébe hajolva
a szántás szép szagát szívta jól magába,
s most e tudást tűzi billentyű-tollára.
Nem tudom, csak sejtem, hogy a Sanyi markát
nemcsak toll, kapa is koptatta, és tarkát
tud böfögni, hogy már a meggymárka bajszát
kézhátán letörli, s baltától a fejszét
megkülönbözteti – szarvától a tőgyét,
rímet a verslábtól, verzétől a refrént.

Én leszek egyszer a legszebb rapper,
nyelvem a legszebb kiskun fegyver.
Én leszek egyszer a Kobe Bryant,
nálam a múlt is jövőt jelent.

Már a Sanyi írja egyre a verseket,
sőt újabban prózát, nem egy könnyű eset.
Az igazat mondja, nem csak az egyénit,
és a Sanyi ezzel igazán egyénít.
Megmondja a frankót, be nem áll a szája,
formajáték, műfaj, az ő hagyománya
kísérleti tétel, előáll a téttel,
az asztalra rakja, nincsen más feltétel:
megmondja pacekba rögtön az őszintét –
én itt meg sem közelítem az ő szintjét.

Kardot ránt a Sanyi, ha a mélyszegénység,
a vidéki helyzet, gazdasági válság,
vírus, klíma meg még tényleg bármi szarság
basztatja a csőrét vagy a bús pennáját.
Vízfejű az ország, vízfejű az ország,
budapesti lábvíz, a vidék a bokszzsák.
Zakatol a Traumafeldolgozó Gépgyár,
csak szembenézni nincs egy őszinte szempár.
Nincs miben, lássuk be, Pécs, Szeged, Szentendre,
nos, kulturálisan nagy hiányt szenvedne.
Előttünk is nyitva van az univerzum,
úgyhogy már köszönjük, irodalmi centrum,
csábító vagy, tényleg, szép, akár a trágya,
termékenyítsél meg, légy a versem tárgya!

Nyakra szúr a böllér, a vértócsa gyűlik,
a karrierizmus a földön kinyúlik.
Ő a friss almába harapdál hersegve,
nagy dérrel máris jön az új rím harsogva.
A mikrofont földre dobja, hát ez ennyi,
nincs mese, látjátok, nos ilyen a Sanyi.

Én leszek egyszer a legszebb rapper,
nyelvem a legszebb kiskun fegyver.
Én leszek egyszer Allen Iverson,
nálam pattog a legjobb verssor.

Szövegei társa bármely méltó kortárs,
szavai kopognak, mint millió kartács.
Megágyúzva áll az irodalmi élet,
mit mondjak: a Sanyi látlelete éles.
De valahogy mégis – mondjuk azt, hogy kedves,
kedvem támad tőle, és a szívem verdes,
nem mintha egyébként nem dobogna éppen,
de a Sanyi-versre mindig olyan szépen.

Isten áldjon, Sanyi! Tied ma a kisdíj.
Ceruzát kapsz, látod – egyszerű: hogy még írj.
És lovagot, látod: régimódi fegyver,
nemes bandérium, küzdeni a verssel.
Együtt vágtassatok: az ihlet ha felver.

(Fotók: Tóth László. A képek a 4. BLKD átadóestjén készültek.)