Recepciójában közmegegyezés alakult ki e költészet kezdetei óta tartó lényegi változatlanságáról, önazonosságáról, arról, hogy alapvetően ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ évtizedek óta. Ezen alapkérdések között pedig az idő mint olyan a talán legsúlyosabb. Hogyan tapasztaljuk azt a valamit, ami Kant szerint nem önmagában létező, hanem speciálisan az emberi létezéshez kötött, úgynevezett szemléleti forma? S aztán az ehhez kapcsolódó kérdés a költő számára, hogy miként tudja a vers formába önteni az idő tapasztalatát.

Ha e jeles alkalommal nem is bizonyítani, de prezentálni akarom az idő toposzának jelentőségét a Rakovszky-költészetben, rögtön első kötete, az 1981-es Jóslatok és határidők nyitóversét, a Decembert idézem föl, melynek első mondata így hangzik: „Birtokba venni miért kívánjam / e meddő és sötét időt?”. Aztán annak a decemberi „szétfolyó”, ködös és kontúrtalan időnek a leírása következik, amelyet oly sokszor érzékelhettünk mi olvasók is, csakúgy e mostani december 5-én, és amely a „várakozás ideje”. De nem az örömünnepre vár, a vers nem mondja meg, mire vár. Mintha a várakozás örökre nyújtott állapotát rögzítené. És azt, hogy ha akarná, sem lehetne az időt birtokolni. Az idő uralhatatlan.

Hadd irányítsam ezután rögtön a figyelmet a korai recepció egyik szereplőjére, Parti Nagy Lajosra, aki 1982 szeptemberében írt a kötetről, természetesen a Jelenkorba. A képből kiinduló, majd onnan sajátos módon tovaindázó Rakovszky-versről mondja: „Különös, merész kivágásai, beállításai, a »gépet« tartó kéz, a »gép« s az objektivált »csendélet« viszonyrendszeréből a maradandót, az egzisztenciálisan fontosat nagyítják ki.” És – teszem hozzá – az egzisztenciánk alapmeghatározottsága a végesség, a múló idő. Hogy egy másik német gondolkodó fogalmára utaljak, létbevetettségünk egyben időbevetettség.

Ha tovább követjük Ariadné fonalaként ezt a szálat, az végigvezet e költészeten, a Rakovszky-vers szinte mániákusan az idő minéműségét faggatja. Egy németalföldi csendélet kapcsán talál rá a verse, hogy a „van” és a „volt” „Oda-vissza hullámverése / fölött egy harmadik idő: az »itt-se-én-se«” köztes állapota?, tapasztalata? észlelhető. A Fortepan-versek egyikében, a Négy évtized címűben egy idegen, névtelen szerzőjű, hétköznapi tárgyú fotó kapcsán olvassuk ezt a sort: „de mindig visszavágytam, mert minden múlt a múltam”. A Kísértetek című azt mondja, hogy „A múlt nem múlik el”, valamint, hogy „Ami volt, nem ér sohase véget”. És egy újabb variáció ugyanarra a témára az Egyirányú utca, a kötetcímadó vers: „De ami volt, az nem jön vissza többé / soha. Az idő egyirányú utca.” Legutóbbi, Vita élő időben című verseskötetének négysoros záróverse, mit ad Isten, azt a címet viseli, hogy: Idő. „Rossz évek szürke pókfonalai, / miket a pók idő húzogat ki magából. / Csak a boldogság pillanatai / készülnek az Örökkévalóság anyagából.”

Parti Nagy szerint egyébként Rakovszkynál a vers „a megalvadó idő”. Merthogy a második kötet után újra ír róla a Jelenkorban, 1989-ben. Konstatálja továbbá, hogy sem biztos kiinduló-, sem végpont nincs ebben a költészetben, „csupán a »mindkét« időt egyként érintő kérdés, az alig feloldható bizonytalanságé: »a ’még mindig’ letelt, ez már a ’már’?«” Amikor tehát vele együtt megállapítjuk, hogy a lírai énnek nincs más választása, mint berendezkedni a két idő közt az ideiglenesben, az itt se, ott se egzisztenciális otthontalanságában, akkor ez alkalommal azt is meg kell jegyeznünk, milyen erősen rokonítja Rakovszky költészetét a köztesség, az örök átmenetiség, a biztos hely- és időnélküliség tapasztalata Bertók László költészetével. (Csak zárójelben, műsoron kívül jegyzem meg, hogy Zsuzsa tegnapi születésnapja is nagyon közel van Bertók László holnapi születésnapjához.)

E költészetben a vers a képből, a látványból indul el, melynek forrása lehet az emlékezet, a természeti vagy városi tájban épp esetlegesen látott, a Fortepan fotógyűjteménye, legutóbbi kötetében pedig festmények sora Rippl-Rónaitól Csontváryig, Rembrandttól Monet-ig. Amely látványt aztán ugyanúgy erősen modulál a fogalmi-gondolati szférába, mint például Nemes Nagy Ágnes. Verseinek nem annyira szókészlete, mint inkább mondatszövése és ritmusa, sajátos szócseréi, közbeékelései hasonlíthatatlanul egyéniek, ahogy a hosszabb versekben egy-egy szólam egyre több motívumot magába vonva kibomlik. Mesterségbeli tudása kivételes, formaérzéke a kötött versformák szigorúbb vagy lazább, sejtésszerű alkalmazásában ugyanúgy párját ritkítja.

E szűkített fókuszú szövegből sem hiányozhat annak megemlítése, amit és ahogy e költészet a női tapasztalatról, mélységről és magasságról, extázisról és aszkézisről elmond. A különböző női hangok, alteregók, szerepversek: Öregasszony, A csúf fodrászlány, A szomorú feleség, Nők egy kórteremből – megannyi feledhetetlen alak és vers. S a Rakovszky-költészet ismerője számára az sem szorul bizonyításra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek szürke, kilátástalan, szabadsághiányos világáról a maga magánbűneivel és közerkölcseivel aligha nyerhetünk plasztikusabb képet (prózájában az ötvenes-hatvanas éveket is hasonlóan érzékletesen mutatja be). Ahogy neki köszönhetjük a rendszerváltás ikonikus versét, a Decline and Fallt is.

Parti Nagy az első kötetről írva Rakovszky egy versének képét folytatva azzal zárja mondandóját: „az ajtó mögött nagy költészet rejtőzik”. Bő negyven évvel később én könnyen zárom azzal mondandómat, hogy e nagy költészet kilépett az ajtón, sőt kibontakozott teljes gazdagságában, és ez minket, olvasókat gazdagít. Bár tudom, ilyenkor az efféle hivatásos olvasótól nem a vallomásos megnyilatkozás az elvárás, mégis elmondom, amikor a véges emberi lét kétségbe ejt, amikor nagyon fáj, akkor Rakovszky verseinek utánozhatatlan formáin áttranszformálva ha nem is kevésbé, de szebben sajog.

(Fotó: Tóth László. A képek a 4. BLKD átadóestjén készültek.)