1993 körül jártam először a Jelenkor folyóirat szerkesztőségében. 21 éves voltam és emlékeimben úgy jelenik meg a pécsi Széchenyi térre néző redakció, mit egy hatalmas, zegzugos irodalmi palota, ahol minden sarokban írók kávéznak, dohányoznak vagy éppen diktálnak valamit. A legnagyobb helyiség kopott kanapéján Csorba Győző és Pákolitz István üldögéltek, majd az ifjú Kovács András Ferenc érkezett hóna alatt kéziratokkal. Képzeletemben a többi szoba is legalább ugyanekkora volt, és ott is mind irodalmi óriások sürögtek. Ha most visszamehetnék ugyanoda, valószínűleg úgy lennék vele, mint a felnőtt, aki belépve egykori óvodájába mindent szűknek, liliputi méretűnek talál. Nekem a Jelenkor az irodalmi óvodám. Egy évvel később állított meg Csuhai István a pécsi utcán, hogy írjak nekik valamit. Úgy éreztem magam, mint akit legalábbis lovaggá ütött az angol királynő. Mindössze két írásom jelent meg, aztán elkanyarodott az életem nemcsak Pécstől, de hosszabb időre az irodalomtól is. Mégis végig úgy éreztem, hogy a Jelenkor az enyém, nekem szól. Ha tehettem, megvettem az Írók boltjában, és sárga zászlóként hordoztam magammal az utcán.