Talán a kétezres évek elején ismerhettem meg Endrét, miután több sikertelen kísérlet után a Jelenkor folyóirat bankszámlája az egykori Szigetvári Takarékszövetkezetnél, melynek ő volt az elnöke, végre biztos helyre került. Vajon illik-e egy nekrológban olyasmiről beszélni, mint likviditási probléma és annak megoldása, még úgy is, hogy az elhunyt szakmája és hivatása szerint bankár volt? Ezúttal talán megengedhető, hiszen épp arról szólt a mi akkori közös történetünk, hogy az értékalapon működő, a helyi és az országos irodalmi kultúrában is meghatározó folyóirat akkor is alulfinanszírozott volt, s a régi és az új év fordulóján rendszeresen elfogyott a pénze – és akkor, deus ex machina, előlépett egy ember, aki a pénzvilágban működve sem pusztán a tőke farkastörvényei szerint gondolkodott, hanem azt sem felejtette el, mi az érték.

Kiss Endre több alkalommal mentette meg a Jelenkort az épp aktuális anyagi bukástól. A jó pár éves, egyre inkább személyessé váló kapcsolat alapján aztán a folyóiratot kiadó közhasznú Jelenkor Alapítvány kuratóriumi elnökének kértük fel. A sors iróniájának is nevezhetnénk, hogy ez már akkortájt történt, amikor épp távozóban volt banki vezetői pozíciójából. Nem minden keserűség nélkül beszélt később arról, hogy az életművét jelentő egykori autonóm, jól működő, sok ügyfelét személyes módon kiszolgáló pénzintézet mivé lett. Kuratóriumi üléseinken a gazdasági mutatókat szakértő szemmel vizsgálta. Számos fontos rendezvényünkön tiszteletét tette, s az utána következő oldottabb beszélgetéseken gyakran felemlítette iskoláját, a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumot, illetve annak szemléletformáló magyartanárát, a kiváló irodalomtörténész Fábián Istvánt.

Beszélgettünk persze a kultúra mellett a sportról is. Igazi sportember volt, ami nem pusztán a fizikai teljesítményről szól, hanem a tiszta, az etikus küzdelemről is, nemcsak a sportban, hanem az élet minden területén. A sport idős korában is tartást adott számára, aktív volt szenior tájfutóként vagy a téli sportokban. Ez a tartás eleganciával párosult. Én úgy érzékeltem, volt benne valami, ami nem igazán jellemző attitűd Kelet-Közép-Európában. Nem volt kicsinyes, sem frusztrált, a sérelmeit dédelgető ember. Tárgyszerű volt témái megközelítéseiben, ugyanakkor nagyvonalú a saját hatáskörébe tartozó döntésekben.

Emlékszem a megdöbbenésünkre a szerkesztőségben, amikor a mindig fitt kuratóriumi elnökünket először láttuk viszont egy komoly műtétje után önmaga árnyékaként. Aztán újból megerősödött, és jött rendszeresen hozzánk önként vállalt adminisztratív feladatait ellátni. Egy idő után azonban már csak kísérőjével tudott jönni. Most pedig már a mi égi kuratóriumunkhoz csatlakozott, Bertók László mellé, akivel életükben is jóban voltak. Ott mi van? – kérdezhetném a költő sorával. Nem tudom. Csak annyi biztos, hogy nem feledjük és hogy az utolsó szó a köszöneté.