A novemberi lapszám egyik irodalmi szála egykori vajdasági szerzőkből van sodorva. Fenyvesi Ottó időben és térben tágas, nagy levegőjű elégikus-epikus hosszúverse már címében sejteti Tolnai Ottót, az azúr szerelmesét: Azúrkék villamosok tetején, hogy aztán rögtön a negyedik sorában szóba is hozza. Az önéletrajzi visszapillantás 1974 őszét jeleníti meg, amikor a fiatal Fenyvesi Zágrábban cselleng, ami egy nagy és színes ország egyik leginkább nyugatos szellemi központja a kommunista térfélen. A zágrábi vasúti katasztrófa és a korabeli nagy rendezők, a maitól fényévnyi távolságban lévő moziuniverzum akkori félistenei – Bergman, Fellini, Godard és társaik – jelzik erősen a kort. Ám a filmrendezői és egyéb remények meghiúsultak, „a világmegváltás elmaradt”. A tovább hömpölygő szöveg főszereplője (saját fiatal költői alteregója mellett, valamint Zágráb városán túl) – neki szól a vers ajánlása is – egy jelentős horvát költő, Branko Maleš, „a legenda, / a rock and roll Manitu! / a Honky Tonk poéta!”. (Maleš egyébként, épp Fenyvesi fordításában, önálló kötetben is olvasható magyarul. E sorok írója egy horvát költészeti antológia kiadása kapcsán ismerte meg húsz évvel ezelőtt összetéveszthetetlen rockos költői hangját, valamint a zágrábi kötetbemutatón a kosaras alkatú szerzőt magát.) A vers végül a horvát és a magyar költő közötti, a világvége közepette zajló nonchalance pingpongozásra fut ki – az azúrkék villamosok tetején. Ha legközelebb a Jellasics téren, a bán – állítólag szablyájával Budapest helyett immár Belgrád felé suhintó – lovasszobra mellől a zágrábi villamosok jövés-menését figyeljük, ezek a sorok is beszüremkednek majd a látványba.

Vajon hol húzódnak a „déli végek”? Számomra benne van az előbbi vers is e metaforikus topográfiai meghatározásban, melyet nehezen tudnék konkretizálni. Szerencsére nem is dolgom ez, az ugyancsak a vajdasági irodalom közegéből származó Balázs Attila idei kötetéből lehet bővebbet megtudni róla (a Jelenkorban is volt belőle részlet), melynek címe A déli végekről. Regényes irodalomtörténet. Förköli Gábor e lapszámban olvasható kritikájában írja róla: „Ebben a tekintetben Balázs új könyve prózában írt rokona Fenyvesi Ottó immár többkötetes versciklusának, a Halott vajdaságiakat olvasva című nagy újraolvasó kísérletnek.” (Hogy milyen tekintetben, azt a kritika kifejti.) Ilyesféle módon sodródnak egybe az ajánló elején emlegetett vajdasági szálak, érdemes utánamenni, utánaolvasni. És tudni, hogy az (persze nincs ilyen) „önmagában” is milyen tágas, és ha elolvassuk, akkor a miénk is ez a tágasság. Ide illeszkedik a lapszámban Balázs Attila prózája, mely a kötetének szellemében viszi el az olvasót kacskaringós és fantáziadús úton a mohácsi síktól, illetve a vész tanújától, Brodarics Istvántól Joyce Ulysseséig, valamint egy dublini kocsmáig.

Versek és prózák. A versrovatban Fenyvesi Ottó versét Lackfi János két verse követi. A Tértelen tér című nem mindennapi tapasztalatot formál meg: „jártam a tértelen térben / zsibbasztó sötétje körbeölelt / nem tudtam, visszatalálok-e valaha / szót értek-e valakivel”. Az elveszés és visszatalálás drámai verse mellett a Hajnali keresgélő olvasható, melynek istenhiánya a (nép)dalszerű – felező, kétütemű hatos sorokban megalkotott – forma játékos-ironikus hatása és a profán tartalomelemek révén képes összetett esztétikai minőségű, mai élménnyé válni.

Peer Krisztián Alkalmi vers a Bázis fesztiválra című műve egyfajta irodalmi hiperrealizmussal kísérletezik. Klasszikus posztmodern önreflexív helyzet ez, vers a versírásról, amelynek névleges tétje a szövegért ígért 50 euró, ám „a vers közgazdaságtana” (© Turi Tímea) magasabb téttel bír („Tétje továbbá a költészet maga”), túlhalad a névértéken, és némi egzisztenciális értéktöbbletet is előállít. Molnár Krisztina Rita verse, A világon semmit című, ahogy az illik is egy vershez, egy elmesélhetetlen történést akar elmesélni. Hétköznapi helyzet, emberek a tengerparton, nyári este a mólón, aztán megszólal a zene. Egészen más tónusban szólalnak meg Tatár Sándor versei, melyek a számvetés keserűségét nyelvjátékos megformálásukkal ellenpontozzák. Szonettje, a Mi__mi helyett__meddig? nemcsak címében játszik rá Tandorira, hanem szövegébe is becitálja a költőt. A szóviccel élő Színe ma… „az élet álom” irodalmi toposzát „az élet mozi”-ra cseréli, és azt kérdezi magától, „Hány őszre válthatsz még jegyet?”. A versrovatban olvashatók még Székely Szabolcs, Véssey Miklós és Csapó Angéla versei. Székely kiváló verseivel már számos alkalommal találkozhatott a Jelenkor olvasója, utóbbi két szerző azonban első ízben szerepel lapunkban. Hogy megérdemelten, abban a magam részéről biztos vagyok. Többet róluk hamarosan a Jelenkor Online-on olvasható bemutatkozásból tudhatunk meg. Végül, de nem utolsósorban a rovatot Soproni András versfordításai zárják, melyek Lermontov szerelmi lírájából nyújtanak ízelítőt a fordító értelmező-kontextualizáló jegyzeteivel.

A prózarovatban Balázs Attila írása mellett Podmaniczky Szilárd újabb naplórészlete olvasható Örök élet meg egy nap címmel (a korábbi a májusi számban). A májusi ajánlóban valami olyasmit írtam, hogy amilyen távol lakik a szerző az irodalmi centrumoktól, olyan távol áll írása a bevett irodalmi stilizációktól. Ennél újabb ötlet az újabb rész felkonferálására sem jutott eszembe, de hál´istennek az újabb naplószöveg változatlanul jó. A „ki lakik messzebb a magyar irodalmi centrumoktól” versenyben azért Kun Árpádnak erős esélye lenne a győzelemre Norvégiából. Nem tudhatjuk, hogy szerzőként jótékony hatással van-e rá ez a távolság, ami biztos, hogy regényrészlete új utak felfedezésére viszi. Az Amn adzong az ókori görög (és korábbi) mitológia világát további fikciókkal bővíti/írja át, és a pelaszg rapszodoszok ironikus álorcáját öltve elmagyarázza nekünk, hogyan lettek az amazonok. Ahogy a vers-, úgy a prózarovatban is találkozhat az olvasó debütáns szerzővel, Borcsa Imola novellája, a Paradicsom, a műfaj klasszikus eszközét, a szöveg végi (itt: tragikus) fordulatot érett módon alkalmazza.

Ady Petőfije és a láthatatlan cigányok. Boka László nagy ívű, „Okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú” című tanulmánya azt mutatja meg, milyen volt Ady Petőfi-képe. Annak is, aki ismeri a Petőfi nem alkuszik című írását, igen tanulságos végigolvasni a tanulmányt, hogyan olvasta bele Ady saját magát a költőelődbe, hogyan legitimizálta vele saját radikalitását. És milyen kegyetlen igazságtalansággal bánt el mindennek érdekében Arany Jánossal mint irodalmi ellenpólussal – objektivitásnak (az eredeti EP-mondásban: úriemberségnek) még a gyanújába sem keveredve. „Ady optikáján át Petőfi mint önkép a szabadság és a szeretet költője maradt.” Babitstól kezdve tulajdonképpen mindenkivel szemben megvédi a társadalmilag elkötelezett, népért cselekvő és író Petőfi figuráját, sőt verseiből össze is állítja A forradalmi Petőfi című kötetet saját előszavával ellátva, amit a kiadó a keletkező botrány miatt visszavon.

Láthatatlan cigányok a címe Cselle Gabriella tanulmányának, amely a cigányreprezentáció sztereotípiáit vizsgálja a hazai drámairodalom 19. század közepétől népszerű műfajában, a népszínműben és különösen annak egyik legnagyobb karriert befutó művében, Tóth Ede A falu rossza című darabjában. „A cigánykarakterek a szereplők viszonyrendszerén kívül állnak, nem kapcsolódnak sem rokoni, sem érzelmi szállal semelyik másik karakterhez sem. A zenét szolgáltatják” – állapítja meg a szerző, aki azt is elmagyarázza, mi is az a (Beck Zoltán kifejezésével) „népszínmű-cigány” és milyen dramaturgiai szerepük van a darabokban a cigány figuráknak.

Európai Iskola. Nem véletlenül szól két írás is az Európai Iskola legendás képzőművészeti csoportosulásáról. Szentendrén idén a múzeum nagyszabású kiállítást hozott létre a második világháború után, az ún. koalíciós időszakban, az orosz megszállás árnyékában elillanó néhány relatíve szabad évben működő társulásról. A kiállítási katalógus funkcióját jócskán meghaladó, küllemében és belbecsében is nagyszerű – gazdag képanyaggal, kiváló nyomdai kivitellel és fajsúlyos tanulmányokkal bíró – kötet látott napvilágot Veszélyes csillagzat alatt címmel, amelynek májusi pécsi bemutatóján e sorok írója által moderált beszélgetésben mutatta be a könyvet Bodonyi Emőke vezető kurátor, a múzeum munkatársa, Várkonyi György művészettörténész, kurátor, valamint Havasréti József irodalomtörténész, médiakutató, az egyik tanulmány szerzője. E szerteágazó, nemcsak az Európai Iskolát magát, hanem a kiállítás és a kötet létrejöttét is bemutató beszélgetés szerkesztett változata mellett a kritikarovatban Fenyő Dániel, lapunk új irodalmi szerkesztője teszi latra külső szempontból a Bodonyi Emőke és Pataki Gábor szerkesztésében megjelent grandiózus művet.

Néhány mondat a kritikáról. Végül a kritikarovatban a fent említett két szövegen – Förköli és Fenyő munkáján – túl két továbbira kell felhívnom a figyelmet. Az egyik, Balajthy Ágnes írása Rékai Anett első kötetét, a Menetiránynak háttal című verseskönyvet veszi górcső alá a kortárs fiatal költészet jellemző tendenciáinak kontextusában. A Sérelmi poétika című bírálat komoly elemzésen alapuló, körültekintő és tanulságos. (Vajha elolvasnák azok is, akik a „valódi” kritika hiányán búsulva hullatnak krokodilkönnyeket, irodalmi klikkeket, összeesküvéseket látván minden bokorban, illetve szerkesztőségben! Persze, mi lenne úgy a jól kimunkált előítéletekkel? Ám az ide vágó bon mot-t idézve: Je schlimmer für die Tatsachen, azaz annál rosszabb a tényeknek…)

A másik kritika Lőcsei Péteré, amely már címében is jelzi, „méltató és pontosító jegyzetek”-et fűz a Kedves Bátyuskám! Várkonyi Nándor és Weöres Sándor barátsága levelezésük tükrében című kötethez. A Várkonyi unokája, Kende Katalin, valamint Mezey Katalin munkája révén napvilágot látott kötetet a recenzens, a Weöres-filológia kiváló ismerője hiánypótlónak tartja, ám számos vonatkozásban korrekciót tart szükségesnek. Ez utóbbi kritikai írás is a választott tárgya iránti elkötelezettség és felelősség jegyében áll.

Még ha sokan didaxissal vádolnának is, magamra veszem ennek ódiumát, tanulságként ide citálom az annak idején a Holmi folyóirat hátoldalán is idézett szövegrészt Bessenyei György 1779-es művéből: „Tudom, hogy a ki tzáfolni akarna, igyekezne hozzám szeb magyarsággal beszélleni, mint én szoktam. Harmadik jönne, ki mind kettönket felül kivánna haladni. A nemzet mulatná vélünk magát, s nevetne mikor mi egymásnak elötte bosszúságokat mondanánk, de a tudomány, magyarság azonba épülne.”

Ebben az épülésben reménykedve, mely erősen ránk fér, ajánlom a novemberi lapszámot a kedves Olvasónak.