Csöng a telefon, Attila hív – rég beszéltünk –, na mi van, kérdezem fennhangon, s szokás szerint várok egy jó viccet vagy egy vidám történetet, adomát, pletykát – de a telefon másik végén vészjóslóan nagy a csönd, majd elcsukló, halk hangon mond valamit, nem is értem, nem is tudom értelmezni, nem is akarom megérteni, nem is akarom elhinni – olyan abszurd, de nyomatékosan megismétli, most már fel kell fogni a felfoghatatlant – ELMENT!!! TAMÁS itt hagyott minket…
 

1981–2011: harminc év… Nem kevés – ennyi volt a mi közös utunk években számolva, s micsoda éveink…! '81-ben színészként, ifjú titánként debütált a Pécsi Nemzetiben, szerepekre éhesen, amolyan „ide nekem az oroszlánt is” életérzés jegyében. Meg is kapta: első szerepe az Óz, a nagy varázsló Gyáva oroszlánja volt… Nem repesett a boldogságtól, nem ilyen bemutatkozásra vágyott. Aztán persze sorra jöttek a nagy szerepek, a főszerepek. De Ő többre vágyott – az egyes művekről alkotott saját gondolatait, érzéseit szerette volna kifejezni, elképzeléseit megvalósítani a színpadon – hát újra beült az iskolapadba, s Ádám Ottó irányításával elvégezte a rendezői szakot is. Néhány évnyi útkeresés után újra Pécs…

1993: igazgatói pályázat a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére. Ő nyeri el a posztot. S ahogy ez kis hazánkban szokás, máris jöttek a „jóindulatú” megjegyzések: „Nagyon bohém – nem való igazgatónak…”, „Na, jó, ha egy-két évet kibír, aztán úgyis menesztik…” Tizennyolc év lett belőle. Kitűnő, felkészült rendező lett, mert nagyszerű színész volt, s ezért alaposan ismerte a színész lelkületét; darabértelmezése, színészvezetése példaértékű volt. A színész az ő olvasatában nem mozgatható marionettfigura, hanem közvetlen alkotótárs. Igazi, hús-vér színházi ember volt, akit a társulat nagyon szeretett, aki a társulatot nagyon szerette – mind a művészeket, mind a műszaki dolgozókat. Legendás közvetlensége ellenére tisztelet övezte személyiségét. A próbák végeztével a klubban is folytatódott az adott mű, színdarab elemzése, ízekre szedése – persze már oldottabb beszélgetés formájában. Az igazgatói iroda ajtaja is mindig és mindenki előtt nyitva állt – nem volt kiírt fogadóóra...

Két családja volt: a Balikó família és a Társulat. Mindkettő szent és sérthetetlen. Egy-egy családi születésnap, névnap óriási egyeztetések után jött létre, hiszen a szépszámú „ szűk” családi kört, melynek – büszkén vallom – én is tiszteletbeli tagja lehettem, nem volt könnyű összehozni. Ilyenkor Tamás megmutathatta, hogy otthon van a főzési tudományokban is, kiélhette konyhaművészetét, komolyan és nagy szakértelemmel művelte ezt a hobbiját is, mint ahogy a lovaglást és a teniszt, mindent mindig teljes odaadással. De ugyanígy – nem egy alkalommal – vendégül látta a másik család, a „Társulat-család” tagjait is egy-egy produkció főpróbahetében – akár „szövegösszemondó”-próba címszó alatt, az összetartás erősítése érdekében.

Sohasem dörgölődzött az éppen aktuális politikai vezetéshez, talán ezért is fogadta el és tisztelte valamennyi kurzus. A művekben is a humánum, a morális felvetések érdekelték, a problémák megoldására, felmutatására kereste a választ, soha nem próbálta az aktuálpolitikára kihegyezni mondanivalóját, s ha ez a mondanivaló mégis mindig aktuális volt, az a választott műveknek és a véletlennek volt köszönhető…

Annyi mindenről kellene még beszélni… Például, hogy miket játszott, miket rendezett… Tessék megnézni az interneten, a wikipédiában, s még számtalan helyen. Minimum 83 szerep, több mint 70 rendezés. Kb. 20 filmszerep. Kellene beszélni a külföldi utazásokról, a vendégszereplésekről, a POSzT születéséről. Na és a számára legfontosabbakról, akiket imádattal szeretett – Fanniról, Roziról, Benjáminról. Talán majd egyszer ezekről is…

Hát elment, eltávozott, de mégse. Ránk hagyta szellemét, végképp és kitörölhetetlenül beivódott a Pécsi Nemzeti Színház épületének falaiba, pécsisége elvitathatatlan, de az egész magyar színházi élet történetében is megkerülhetetlen róla egy fejezet. Békesség Teveled, elménk és szívünk nem feled!