Beátával Újvidéken találkoztam először, ahova a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem és az Újvidéki Egyetem közötti kiemelt intézményi kapcsolat keretében utaztam, 1985-ben, szűk egy hétre. Akkorra írásaiból már ismertem, az 1980-ban megjelent első könyve, a Narráció és reflexió alapvető olvasmányélményeim közé tartozott. A Literaturában és az újvidéki Hídban közölt tanulmányainak olvasója voltam. Az említett intézményi kapcsolat révén ő is jött Pécsre, Juhász Erzsébet társaságában, ez volt a második találkozásunk.

1988-ban aztán újra pályáztam egy újvidéki útra, amikor otthonában is felkereshettem. Levette a polcról két, időközben megjelent kötetének egy-egy példányát (A pillanat formái, 1986; Esszéterek, regényterek, 1988), és ironikus mosoly társaságában azzal adta át, hogy „az életművem…”

A kilencvenes évek első felében kétszer egy-egy tanévet a tengerentúlon töltöttem. Eközben kitört a délszláv háború. Beáta elhagyta az otthonát, Újvidéket, a Vajdaságot és a széthullott Jugoszláviát. Egy ideig nyugat-európai ösztöndíjakkal, hazai vendégelőadói meghívásokkal töltött hónapokat, féléveket különböző egyetemeken. Amikor 1994-ben visszatértem Pécsre, ő már tanszéki kollégám volt. Harminc éve vagyunk így, amin az sem változtatott, hogy fél évtizede nyugdíjba ment.

Beáta Torontálvásárhelyen született, egyetemi tanulmányait az Újvidéki Egyetemen végezte, ahol az 1970-es évek derekától a ’90-es évek elejéig a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tanára volt, s emellett az Új Symposion folyóirat szerkesztőjeként is tevékenykedett. Jóllehet az 1990-es évek elejétől fogva – az amszterdami, berlini, groningeni, lipcsei és jyväskyläi vendégtanári munkái mellett – elsősorban a PTE Bölcsészettudományi Karán dolgozott, egész tudósi pályáján hűséges, felelős és módszeres kutatója és feldolgozója maradt a vajdasági és az erdélyi magyar irodalom értékeinek, szellemi vívmányainak. Tehetséget felismerő, a részleteket az egész felől látó européer szelleme, műbírálatai, tanulmányai, monográfiái kritikai megerősítést és inspirációt adtak és adnak a kárpát-medencei kortárs irodalom számos kiváló tagja számára.

Tudósi hírnevét már Újvidéken publikált fent említett kötetei is megalapozták. A pécsi bölcsészkarra kerülve a saját kutatói pálya felívelése mellett kibontakozott Beáta iskolateremtő munkássága is. Ez nemcsak a tanítványokkal való közvetlen foglalatoskodásban nyilvánult meg, hanem azoknak a legkorszerűbb irodalomtudományi ismereteket a hazai szakmai és az egyetemi hallgatóság számára hozzáférhetővé tevő könyvsorozataiban, mint az ötkötetes Az irodalom elméletei, vagy a tizenkét kötetes Narratívák sorozat. Ez utóbbi arra is jó példa, hogy miként vonta be Beáta a legtehetségesebb tanítványait a tudományos munkába, amikor vagy társszerkesztőként, vagy egy-egy kötet önálló szerkesztőjeként léphettek fel doktorandusz növendékei, vagy a fiatalabb irodalmár kollégái e sorozat megjelentetése során.

Beáta önálló köteteinek, monográfiáinak, tanulmányainak sorában a Mészöly Miklós, Tolnai Ottó, Szilágyi István műveit feldolgozó írásai nemcsak arról tanúskodnak, hogy ezeknek az íróknak az egyik legértőbb és legérzékenyebb elemzője, de a velük foglalkozó könyvei egyúttal a magyar irodalomtudomány olyan összegzései is, amelyeknek egyik fontos törekvése az írás és az olvasás gyakorlatának egymáshoz történő közelítése. Iskolateremtő narrációelméleti és módszertani munkássága, nemzetközileg elismert narratológiai, irodalomelméleti és világirodalmi kutatásai új fejezetet nyitottak a hazai irodalomtudományban, és alkalmat teremtettek arra, hogy tehetséges kutatók erejét és lehetőségeit nagy közös, korszerű vállalkozásban, műhelymunkában kapcsolja össze.

A Sinkó Ervin-díj, a József Attila-díj, az Alföld-díj, a Szinnyei Júlia-emlékdíj, a Balassa Péter-díj, a Széchenyi-díj, a Jyväskyläi Egyetem díszdoktori címe, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetései azt mutatják, hogy a magyar és magyarságtudományi irodalmár szakma, a tudományos közélet nagy megbecsüléssel tekint kutatói pályájára. Mindez olyan iskolateremtői munkássággal egészül ki, amelynek keretében sok fiatal munkatársa a PTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájában szerezte meg doktori fokozatát, sokan kapcsolódtak be az említett sorozatok fordítói, szerkesztői munkálataiba, és sokan csatlakoztak azokhoz a kutatási projektekhez, amelyek Beáta irányításával folytak és folynak.

Beáta egyik legfontosabb tudósi kvalitása, hogy a szépirodalom és az irodalomtudomány ügyét – azt megtermékenyítve, és gazdagítva – közelíti az egyetemes tudományhoz, a kultúra és a társadalom aktuális kérdéséihez, és mindezt tanárként, nevelőként, iskolavezetőként is képviselte.

Amióta nem találkozunk heti rendszerességgel személyesen a tanszéki folyosón, óráról jőve vagy oda sietve, illetve az óráink közötti szünetekben, azóta találkozásainkra többnyire egy-egy pécsi kávézóban kerül sor. Ezeket az alkalmakat Beáta úgy hívja: „komázás”. Még sok ilyen komázást kívánok magamnak és Beáta barátainak, kollégáinak, tanítványainak! Isten éltesse Thomka Beátát!

(Fotó: Csörsz Rumen István / Forrás: iti.mta.hu)