Kőarc és kendő. Az októberi Jelenkor első írásai a megrendültség jegyében állnak. De milyen sokféleképpen. Balla Zsófia háromoldalas verse már szerkezetében nagy formátumot sejtet: a négy részhez preambulum és coda tartozik. A költemény olyan versekkel rokonítható a költészeti kánonból, mint Keatstől az Óda egy görög vázához vagy Rilke Archaikus Apolló-torzója: a nagy antik mű, jelen esetben egy szakállas férfi szobra ‒ talán nem is lényeges, melyik konkrét alkotás ‒ kiváltotta megrázkódtatás áll a középpontjában. És nemcsak a mű fensége és kikerülhetetlen személyes hatása fontos, hanem az a paradoxon is, hogy a nagy-nagy elevenséget mégiscsak egy élettelen tárgy hordozza. Takács Zsuzsa lakonikus verse a középkori szerelmespár, Abelard és Héloïse viszonyába ágyazza a szerelmi fájdalom megsebzettségének, sőt, megcsonkítottságának tapasztalatát. Amelynek átéléséhez nem kell ismerni a vers életrajzi hátterét ‒ bár a Jelenkor hűséges olvasói tudhatják, kit rejt a vers élére beillesztett levél szerzőjének K. I. monogramja. Más hangszerelésben megrendült a kortárs amerikai író, Allegra Goodman novellája: egy fiatal bostoni tanárnőt elhagy a vőlegénye, mire fogja magát, és a menyasszonyi ruhát beviszi a művészeti iskolába, hogy a gyerekek kedvükre kifesthessék. Ez a leglátványosabb mozzanata a szövegnek, amelynek épp visszafogottságában, az érzelmek elrejtésében és az így megképzett fájdalmas, szép szomorúságban rejlik művészi ereje. A fordítás Balogh Edina és Bedegi Kitti munkáját dicséri. És megint csak máshogy megrendült, derűs nyíltsághoz eljutó próza Bruria Zsuzsa elbeszélése, amelynek elbeszélője egymásba fonódó emlékeken keresztül idézi fel zsidósága megélésének fontos állomásait, a Dohány utcai zsinagógától egy vidéki erdőn át Jeruzsálemig kalauzolva az olvasót ‒ vezérfonalként az anyától örökölt kendő újabb és újabb megtalálása-elvesztése szolgál.

A szám két további prózája zárkózottabb, rejtélyesebb. Folytatódik Sándor Iván készülő regénye, az új fejezetben egy hírportál munkatársa bolyong az Állami Jövőkutató Intézet, az otthona és egy különös színházi társulat kafkai útvesztőjében, miközben felsejlenek a szerző nagy témái: a hatalom, az elsötétülő kor, a humanizmus és a művészet esélye. Beck Zoltán a Dolgos emberek munkacímű prózakötetének előhangja Krasznahorkai László mániákus szónokaira emlékeztető elbeszélőt szólaltat meg, aki abszurditásig vitt alázatossággal beszél valakikhez: az író keserűen ironikus szólama lenne a dolgos olvasókhoz?

Két, a maga módján kissé rejtőzködő pécsi költő is olvasható a lapban. Méhes Károly költőként indult, de idővel a próza vált uralkodó műfajává: új verseiben a rá jellemző módon hétköznapi apróságokból vagy váratlanságokból villant fel valami különöst. A Régi szemüvegek akár Szabó Lőrinc Új szemüveg című versének játékos inverzeként is olvasható. Méhes Károly legutóbbi verseskötetéről e sorok szerzője közöl kritikát, amelyben igyekszik elhelyezni a költői életművet a pécsi irodalmi hagyományban is. Keresztesi Józsefet sokáig elsősorban kritikusként és szerkesztőként ismerhette az irodalmi közvélemény, ám dalszerzőként és előadóként is feltűnik, és ne feledkezzünk meg a költészetéről sem. Az új számban folytatja a János vitéz átírását: a formai remeklés mellett szatirikus hangnem, meglepő intertextusok jellemzik a részletet, és még Bem apó is feltűnik Kukoricza Jancsi oldalán, aki épp hadtáposként ténykedik: azaz ugyanazt csinálja, mint eddig, legeltet, Iluskára áhítozva, akivel korábban így búcsúzkodtak. „»Szívemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája, / E kép helyzetemet híven illusztrálja: / Ha látsz egércsapdát háztartási boltban, / Egy bús pillanatra emlékezz meg rólam.« // »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell! / A Jóisten tesztel ezzel a helyzettel. / Ha látsz művirágot halboltkirakatban, / Bús életem képit pillantsad meg abban.«”

Személyesség és írás. „2024 minden bizonnyal az autofikció éve a magyar prózában” ‒ indítja Biró Zsombor Aurél regényéről szóló kritikáját Locker Dávid. Majd állítását kiterjesztve arról beszél, hogy a fiatal irodalomban újabban a személyesség diadala figyelhető meg. A jelenség Locker Dávidot költőként is foglalkoztatja, és kritikájában a recenzált regény érzékletes elemzésén túlmenően értekezik az új személyesség térhódításának lehetséges okairól. Hogy nagyon is eleven pontra tapint, arról a szám több írása is árulkodik. Kupihár Rebeka versei nagyfokú, bátor személyességgel adnak hírt egy vallásos, leszbikus lány dilemmáiról: sokkal finomabban, mint ahogy e nyers megfogalmazás szól. Szabados Attila versei pedig arról tanúskodnak, hogy a személyesség, az őszinteség visszanyerésére irányuló törekvéseknek nem kell feltétlenül szakítaniuk a posztmodern olyan ragyogó eszközeivel, mint a kiélezett önreflexivitás és a viszonylagosító irónia. Szalai Klára Szilasi László Saját élet című könyvéről írt kritikája pedig arra emlékeztet, hogy az autofikció, vagyis leegyszerűsítve az önéletrajzisággal folytatott játék korántsem csak a legfiatalabb nemzedék ügye. Forgách András nagyformátumú kritikája Nádas Péter írói műhelyébe vezet, a nádasi poétika alakulását tanulmányozza a Hazatéréstől a most recenzált Szépírás mint hivatás kötetig. Az írástechnika beható vizsgálata mellett Nádas Péter és Esterházy Péter barátsága is felsejlik.

Két szellemóriás. Nagy Imre, a pécsi egyetem professor emeritus irodalomtörténésze folytatja pécsi tudósportréit, ezúttal Kerényi Károly szellemi arcképét rajzolva fel. Az esszéisztikus tanulmány az 1934 és 1941 közötti időszakot helyezi a középpontba, ekkor volt Kerényi a pécsi bölcsészkaron a klasszika-filológia és az ókortudomány professzora. Az írásból kiderül, miért övezte Kerényit valóságos szellemi rajongás, milyen ambivalens viszony fűzte Pécshez, hogyan alakult barátsága Thomas Mann-nal, Szerb Antallal, Németh Lászlóval.

Lőcsei Péter Weöres Sándor elkötelezett kutatója. Ezúttal azokról a barátokról, nemzedéktársakról, példaképekről közöl összeállítást, akik felkeresték a költőt falujában, Csöngén. A tizenhat látogató közé tartozik például Kodály Zoltán, Várkonyi Nándor, Jékely Zoltán és a költő majdani felesége, Károlyi Amy. Mulatságos vagy vaskos anekdoták, szellemi kapcsolatok, Csöngét megörökítő versek színesítik a kapcsolattörténeti esszét, amelyen átsugárzik Weöres Sándor bámulatos személyisége. Nagy szükségünk is van rá.