„Melyben előbb a kánikula agyzsibbasztó körülményei közt keressük a hangot, keressük a szót. Visszarévedünk arra, hogy harminc éve szeptember elején nem 36 fokban kellett volna lapszámismertetőt írni. (Kellett, de nem ilyet.)” Így kezdődött egy két héttel ezelőtt írt lapszámajánló, még valamikor az ántivilágban, a negyedik PécsLIT és a tartós hidegfront, valamint az özönvíz előtt. De hát hol van már a tavalyi hó? Vegyük inkább szemügyre az alábbiakban a nem múló dolgokat.

A prikulics, a venyige és kagylók a lagúnán. Hogy a prikulics (vagy prikolics) milyen rémtetteket tud végrehajtani, arról a népi hiedelemvilágból is léteznek beszámolók, meg persze irodalmi feldolgozásai is akadnak. Szalay Zoltán hátborzongató novellája részletesen kidolgozott disztópikus irodalmi világot alkot köré. Krusovszky Dénes novellája viszont, a Bronzszínű foltok nagyon is a mai kisszerű mindennapi életből veszi anyagát, amelyben a testépítő divat groteszk-ironikus módon kapcsolódik össze a családi kötelékek széthullásával. Halasi Zoltán A venyige című prózarészlete az 1688 munkacímű készülő könyvének darabja – ennek részleteivel találkozhatott már a Jelenkor olvasója –, amelyben a szőlővenyige mint énelbeszélő szólama bontakozik ki Grúzia (akkor még nem Georgia), „az Úr szőlőskertjének” vidékén. A prózarovat fikciós részétől jellegében különbözik Ungváry Rudolf Egy nyaraló alkonya című elbeszélése. Az író ahhoz az épülethez tér vissza, amelyet 2019-es könyvében, a Balatoni nyaralóban állított középpontba. Persze, ahogy ott írta, az is csupán sok tényen, adaton alapuló „Helyreállítási kísérlet, a valóság egyik regéje” volt. E mostani, burkoltan elégikus írásában a tényeket a személyes közelség szavatolja.

A versrovatot (és a lapszám egészét) Tóth Krisztina két verse nyitja. Mindegyiket nyelvi egyszerűség, lecsupaszítottság jellemzi, és hogy a mindennapi élet banális képeiből indulva a versvégeken fordulatszerűen, nyugtalanító módon a végső egzisztenciális kérdésekre futnak ki. Fekete Richárd versében, a Dóri igéiben gyerekek által tapasztalt háborús traumák emlékei – mint pergamenre különböző időrétegekben írt szövegek – vetülnek egymásra, Újvidék és Pécs e baljós háttér előtt kapcsolódik össze. Áfra János mindkét verse a köznapi élettel szembeni, látomásszerű, lázálomszerű anyagot sűrít magába. A Rendeltetés szerint címűben a másik életben sanyargatott kutyaként is jobb lenne, mint a mostani valósban: „Örülni kell a rettegésnek – jobb a semminél”. Domján Gábor verse, a Mérlegház egy felszámolt ház fémhulladékainak elszállítását meséli el – a mindennapi történet aztán megrendítő zárlatba fut. Acsai Roland verse, az Alkaiosz darabokban címéhez híven alkaioszi sorokat vág rövidre, sűrítettsége, a természeti képek és a(z emberi) létezés összekapcsolása már-már a haikuval rokonítja strófáit. Bánfalvi Samu egyik verse közéleti eredetű, a propaganda torzító hatását írja le egy egykori osztálytárs apropóján, konstatálva, hogy „végleg elmúlt a gyerekkor”. A másik címe Dal a meztelenségről, amelynek visszatérő tételmondata, hogy „Mindenki otthon legyen meztelen”. A vers aztán különböző variációkban fogalmazza meg az elvárást, ki, hol, mikor legyen meztelen. „A Költő a versben legyen meztelen. / A Költő a színpadon ne legyen meztelen…” – de mivel a vers ajánlása Ladik Katalinnak szól, ezért a szó szerinti értelmezéssel valószínűleg érdemes csínján bánni.

Hogy Trieszt – a fölötte húzódó karszti olasz–szlovén határvidékkel, amelyért oly sok vért ontottak mindkét oldalról – különleges kultúrájú hely a maga rétegzettségével és kevert minőségeivel, az egyre inkább ismertté válik idehaza is, mi több rajongói is egyre többen vannak. Joyce, Italo Svevo, Umberto Saba vagy később a jugoszláv kommunista állam hatókörén kívül működő trieszti szlovén folyóirat, a Zaliv, benne Boris Pahor munkássága, továbbá az épp a mi Duna-menténket (inkluzíve Pécset is!) bejáró Claudio Magris mind-mind ide tartozik. Távolabbról-közelebbről ehhez a földrajzi és szellemi vidékhez kapcsolható a régi századfordulón a Trieszti-öböl átelleni részén, Gradóban született és 1985-ben ugyanott meghalt Biagio Marin. Az ő alakját és költészetét mutatja be hiánypótló módon, szélesítve szemhatárunkat, Babiczky Tibor Kagylók a lagúnán című írásában, amelyhez egyúttal a költő kilenc – venetói nyelvjárásból átültetett – versét illeszti a saját fordításában.

A nagy német romantikus festőről, Caspar David Friedrichről írt esszét születésének 250. évfordulóján Földényi F. László Egy vándor nyomában címmel. A drezdai festő egyedülálló természetábrázolásának hátterében Földényi a városi embert látja, aki harmadik emeleti műtermében belső utazásra, álomszerű tájakra küldi alakjait. „A városból érkezett vándorok, akik Friedrich képein újra és újra feltűnnek, valójában megváltásra váró emberek, akik bejárhatatlan labirintusban tévelyegnek, amelyben nehéz megnyugtató értelemre találni. A természet, amely más korabeli tájképfestőknél megnyugtató, hívogató és befogadó, Friedrichnél mély idegenséget és otthontalanságot áraszt.” A gondolatmenet izgalmasan folytatódik, felkonferálása itt véget ér.

A szeptemberi lapszám első nagy egysége, a széles értelemben vett szépirodalmi rovat a Hebling János fizikussal készített interjúval, Sz. Koncz István tudósportréinak újabb darabjával zárul. A beszélgetés megkísérli megértetni a laikus olvasóval a lézertechnika tudományos felhasználásának jelentőségét és távlatait, ugyanakkor a tudós családtörténete révén mintegy felvezetése is a hazai németségről szóló összeállításnak.

Magyarországi németekről. A Jelenkor folyóirat szeptemberi lapszámában Írások a magyarországi németség köréből címmel olyan összeállítással találkozik az érdeklődő, amelyben két személyes hangvételű esszé, illetve egy dráma lát napvilágot. Az esszék szerzői, Tillmann J. A. (A köztes lét sváb sávján) és Weiss János (Identitásküzdelmeim) azt a folyamatot boncolgatják írásaikban saját élettörténetük elemzésével, miként vezetett út a magyarországi német falusi-paraszti családi környezetből indulva a modern értelmiségi létbe, amely erős szálakkal kötődik a mai német kultúrához. Mik voltak ennek az útnak a nehézségei, milyen nyelvi, magatartásbeli, kulturális kihívásokkal találkoztak e nevelődési folyamat közben, milyen kollektív traumák befolyásolták ezt a folyamatot – ez az esszék eredeti értelmében vett egzisztenciális tétje. A szövegblokk harmadik eleme Balogh Robert Nincs már itt dolgom semmi című drámája, mely egy kitelepített magyarországi szülőfalujába történő visszatérését mutatja be, a szembesülést az egykori otthon, a valamikori élet megsemmisülésével. Ezúttal nem a hagyományos hazai német fórumok valamelyikén, hanem „külső” felületen kap helyet ez a tematika, így reményeim szerint megvan az esélye annak, hogy a megjelenő írások nem maradnak belül a családilag-származásilag érintettek körén. (A PécsLIT irodalmi fesztiválon szeptember 9-én a Jelenkor lapszámbemutatóján az említett három szerzővel közönség előtt beszélgetve jártuk körül a témát.)

Kritikák. Oravecz Imre Alkonynaplóját méltatja röviden és tömören Bazsányi Sándor, aki egészében szerethető könyvnek tartja, amely egész a személyiség gyarlóbbik és bölcsebbik felének egymással feleselő dinamikáján alapul. Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényét Zsembery Borbála az archaizáló nyelvezet, a komplex narratív megoldások, valamint a szövegben kibomló kegyetlenség primér szintjén sem tartja könnyű olvasmánynak, ám a hét nőt meggyilkoló „cinkotai rém” 1916-os történetén alapuló művet komoly és a mai olvasó számára is fontos belátásokat rejtő munkaként értékeli. A Kárpáti Péter válogatott színdarabjait és önéletrajzi esszéregényét tartalmazó Térkép a túlvilágról című kötetet P. Müller Péter elemzi. A kritika messze túlmegy az átlagos műfaji elváráson, a válogatott drámai művek közötti kapcsolatrendszer feltérképezésével tanulmányértékű pályaképet alkot, így a Kárpátival foglalkozó irodalomban kötelező olvasmány. A lapszámot záró írás Horváth Lívia beszédes című Gyilkos romantika című kritikája, amelynek tárgya rokonítható Nagy Gabriella művének témájával. A mexikói Cristina Rivera Garza könyvet írt saját húga három évtized előtti haláláról, aki párkapcsolati erőszak áldozatává vált. A Liliana legyőzhetetlen nyara, a nővér oknyomozó-megemlékező munkája azt próbálja felderíteni, megérteni, hogyan és miért történt, illetve történhetett meg a gyilkosság, amelynek tettese soha nem lakolt meg tettéért.

„Aztán hajnalban leszakad az ég, vágtat a Wasser a városi rónán át, és átmenetileg »meg voltak mentve«, mint egy boldog véget érő lektűrben. Lehet tehát újból olvasni, Kedves Olvasó, akár a Jelenkort is.” Így folytatódott a kezdete annak a két héttel ezelőtti ajánlónak az ántivilágban, a negyedik PécsLIT és a tartós hidegfront, valamint az özönvíz előtt. Petri Györgyöt parafrazeálva: „Kezdhetünk folytatódni”.