A PécsLIT utolsó napjának délelőttjén újra kiránduló kuflikkal találkozhattak, akik Dániel András interaktív könyvbemutatójára érkeztek a Tudásközpont Körbirodalom Gyermekkönyvtárába. A tíz órai programmal párhuzamosan az Apáczai Csere János Fiókkönyvtárban Szegedi Katalin Ládaszínházában a gyerekek a Lenka című mesekönyv történeteivel ismerkedhettek meg.

Az idei évi PécsLIT-en szemlátomást megnőtt az egy négyzetméterre jutó erdélyi szerzők száma. A szerdai napon a kolozsvári Hervay-könyvekről rendeztek beszélgetést, az utolsó napon pedig három erdélyi kötődésű írót, Láng Orsolyát, Láng Zsoltot és Markó Bélát is vendégül látták a szervezők. Elsőként Láng Orsolyát, a 2023-ban Bertók László Költészeti Kisdíjat elnyerő költőt kérdezte Mohácsi Balázs a Ház, délután című verseskötetéről.

Mohácsi arra kérte a szerzőt, meséljen arról, milyen volt az irodalmi szocializációja az erdélyi és a budapesti irodalmi közegben. A szerző először Kovács András Ferenchez való viszonyáról beszélt, aki már a kezdetektől követte pályáját, támogatta a marosvásárhelyi Látóban való publikációját is, ráadásul a 2016-ban megjelent Bordaköz című első verseskötetének is ő írta a fülszövegét. Láng irodalmi szocializációját Kolozsvárhoz kötötte, ahol a Balázs Imre József által vezetett irodalmi műhelyt, valamint az akkor Bretter Györgyről, később Bréda Ferencről elnevezett irodalmi kör gyűléseit látogatta. A szerző elmondta, hogy a magyarországi irodalmi közegbe való beilleszkedése főként a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör táboraiban zajlott le, ahol saját generációjának költőivel ismerkedett meg. Mohácsi ezek után Lángot könyveinek magyarországi kiadójáról, a Praeről kérdezte. A Praet a szerző különösen kedveli, mert a kiadó törekszik az olvasók és a szerzők közötti személyes találkozások kialakítására, valamint nyitott volt más kiadókkal való együttműködésre. Így történhetett meg az, hogy Magyarországon megjelent verseskötetei a Prae és a korábbi könyveit Erdélyben kiadó Lector közös gondozásában kerültek forgalomba. Az együttműködések kapcsán jutott eszébe Mohácsi Balázsnak, hogy a szerző Weber Kristóf szintén a Praenél kiadott Keringő című könyvéhez készített grafikákat, illetve egy verset is ajándékozott Weber könyvébe. Láng Orsolya elmesélte, a Személyes okok című verseskötetének hatására fordult Weber Kristóf az irodalomhoz, így alakult ki közöttük az együttműködés, amelynek egyik eredménye az volt, hogy Weber a költő egy verse köré szervezte meg regényének egyik jelenetét. Mohácsi Balázs ezután felvázolta Láng Orsolya költészetének főbb jellegzetességeit, köztük a személyesség és a közérzetiség kérdésköreit. A személyesség kapcsán a költő Borbély Szilárd Árnyképrajzoló című posztumusz megjelent könyvének egy részletére hivatkozott, miszerint a költőnek nincs magánélete, érzelmi viszonyulásait minden esetben beépíti a költészetébe. Szavakkal dolgozni azonban Láng szerint mindig valamiféle analitikus munkát is jelent, ami alkalmas arra, hogy a költő kellő távolságot alakítson ki saját személyes élményeivel szemben. A versek közérzetisége kapcsán Láng kifejtette, sosem volt célja a direkt politikai megnyilvánulás, de – mint ahogy a doktori disszertációjának témájául választott kelet-európai rendszerkritikus animációs filmek esetében, úgy – a társadalmi viszonyok és a politika magától értetődően beszövődik a költészetében megmutatkozó személyes valóság elemei közé.

Négy órától Láng Zsolt Az emberek meséje című könyvét mutatta be Károlyi Csabával. A beszélgetés elején Károlyi a könyvet megjelentető Jelenkor Kiadóval való közös munkára kérdezett rá, amely kapcsán az író Nagy Boglárka szerkesztői munkáját dicsérte, külön kiemelve a címválasztás folyamatában játszott szerepét. A beszélgetőtárs ezután a regény különféle rétegeit sorolta fel, kezdve a chevaline-i gyilkosságtól a párizsi egyetemen tanító kommunikációkutató professzoron és méhészkedő fián át egy fiktív erdélyi falu, Medárd történetéig. Láng Zsolt elmondta, a regény ötlete a svájci Alpokban elkövetett rejtélyes gyilkossági ügyből indult ki. 2012-ben egy család tagjait holtan találták egy eldugott parkolóban, ami pedig kifejezetten különös, hogy a gyilkosság napján a helyszínről egy máig le nem nyomozott romániai telefonszámot hívtak fel. A regényíró ezt a gyilkossági esetet kötötte össze a fiktív Medárddal, amelyet olyan erdélyi falvakról mintázott, melyekben valaha szászok laktak, a kiürülő településekre aztán cigányok költöztek. Károlyi ezután rákérdezett a nemzeti, etnikai kérdések megjelenésére Láng írásaiban. Ennek kapcsán a szerző elmondta, korábban foglalkoztatták a különféle nemzetek karakterológiai jegyeinek működése, de aztán rájött, hogy ezek inkább olyan keretek, amelyek bezárják az embert, mintsem segítenék eligazodni a világban. A beszélgetés során szóba került egy regénybeli motor, amelyről Láng hosszú és érzékletes leírást ad könyvében. Ennek a szövegrésznek az elkészítéséről mesélt a szerző. Elmondta, hogy egy erotikamúzeumban járva találkozott egy fekete márványból megformált női aktszoborral, amely a test pozíciója miatt a motorokra emlékeztette. Amikor tehát a motor leírását adta, részben az a szobor lebegett a szeme előtt. A cím kapcsán Láng Zsolt elmesélte, hogy ez rájátszás Bernard Mandeville 18. század elején írt A méhek meséje című művére. Ezt a regényt a kapitalizmus kialakulásának történetében fontos mérföldkőnek szokták tekinteni, mivel a hatékonyságról és a hatékonyság miatt feláldozott etikai, morális hittételek feladásáról értekezik.

Szvoren Edina legújabb prózakötetét, a Kérődző Kronoszt Milbacher Róberttel mutatta be. A beszélgetőtárs nagyon határozott állítást tett az első néhány percben. A könyv megjelenését irodalomtörténeti eseményként jellemezte, majd ismertette a kötet tartalmát. Eszerint aki egy Szvoren-kötetet várt, az meglepődhet, mert valójában egy antológia jelent meg: tíz kortárs magyar szerző neve alatt (köztük Nádas Péter, Krasznahorkai László, Bartók Imre, Bognár Péter, Tompa Andrea) tíz novella olvasható, amelyek bár azonosnak hatnak a szerzői nevek által fémjelzett beszédmódokkal, mégis mindegyiket a kötet borítóján szereplő Szvoren Edina írta. A koncepcióról a szerző elmondta, írás közben azt gondolta, a szövegeket majd az utánzott szerző neve alatt megpróbálja publikálni folyóiratokban, így tréfálva meg az olvasókat és a szerkesztőket. Felvetődött a pastiche és a paródia közötti különbség, Szvoren ugyanis nem akart Karinthyhoz hasonlóan írói stílust parodizáló szövegeket írni, hanem ezeket a nyelvi világokat akarta ő maga is belakni. A könyv megírása közben Szvoren régen érzett alkotói örömöt élt át. Saját neve alatt megjelenő novelláin általában hosszú időn keresztül dolgozik, a kötet írásai azonban gyorsan készültek el. Ennek okát abban látja, hogy míg a saját nyelvét használva újra és újra létre kell hozni ezt a nyelvet, folytonosan kételkedve abban, hogy az egyáltalán létezik, addig más írók beszédmódjának imitálása kapcsán ilyesfajta kétségek nem merülnek fel. Egyedül a Nádas-mű elkészítése volt különösen megterhelő folyamat, mivel írás közben hatalmas szövegmonstrum keletkezett, amely bár következik Nádas írástechnikájából, a könyvszerkezet arányosságának megtartása érdekében sokat kellett vágni belőle. A szerző azért választott élő írókat, mert az alakuló életművek esetében nem azzal kellett törődnie, hogy az életük egy adott pontján használt beszédmódjukat miként tudja másolni vagy hamisítani; kihívásként azt látta maga előtt, hogy kitalálja, ha az adott pillanatban ezek a szerzők írnának egy novellát, akkor az miként nézne ki. A beszélgetés végén Milbacher a szöveg recepcióját szemlézte, végül a moly.hu kommentfolyamába író cukormalacra hivatkozva azt mondta, a Kérődző Kronosz emberbizonyíték, hiszen amíg valaki ilyen szövegeket tud írni, addig nem uralhat le minket a mesterséges intelligencia.

Hat órakor Zoltán Gáborral az Ólomszív című regényéről Kisantal Tamás beszélgetett a Tudásközpont konferenciatermében. Fél órára rá Markó Bélát Fekete Richárd kérdezte az Autóbusz Kufsteinba című új verseskötetéről. A kérdező először a kötetszerkezet kialakításáról érdeklődött. A hat ciklust egy-egy szonett fogja közre. Markó Béla arról mesélt, hogy a szonett olyan formahagyomány, amely a mai kor költőit képes összekapcsolni Petrarca vagy Shakespeare időszakával is. Megjegyezte, hogy bár garmadával írnak költők szonetteket, csak kevesen tudták megújítani, a magyar irodalomban például Szabó Lőrincet ilyen költőnek tartja. Emellett megemlékezett Kazinczy Ferencről is, aki hónapokig dolgozott azon, hogy a szonettformát miképpen lehet átültetni a magyar irodalom keretei közé. A cím részben főhajtás előtte, de van egy ironikusabb rétege is. A rendszerváltás után Románia ugyanis Ausztriából és Németországból kapott ajándékba buszokat, Markó pedig rendszeresen találkozott olyan járművekkel, amelyeknek a hátsó ablaka alatt nagy betűkkel szerepelt Kufstein település neve. Fekete Richárd ezután a szabadvers működéséről kérdezte a szerzőt, felidézve egy korábbi mondását a szabadversről, miszerint minél előrébb haladunk benne, annál kevesebb választási lehetőség marad, hogy merre is kanyarítjuk a végét. Markó a regény- és versírás közötti különbségről kezdett el beszélni. Szerinte míg a regényíró legtöbbször tudja, mi lesz a regény vége, addig a költő jellemzően egy erős képből indul ki, azt próbálja versnyi terjedelemben valahogyan kibontani. A beszélgetés végén felelevenítették a tavalyi Petőfi-emlékévet. Markó hosszan mesélt arról, miként látja Petőfi szerepét és megítélését a magyar irodalomban. Szerinte Petőfi alakja évszázadokig a magyar költészet emblémája volt, amelyből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a költőnek egyúttal forradalmárnak is kell lennie. Az elmúlt évtizedekben azonban átalakult a költői magatartás, Petőfi pedig mintha elsüllyedt volna. Az emlékév mégis nagy örömmel töltötte el, mert látta, a költő emlékét életben tartja, hogy hányféle módon viszonyulnak a kortárs irodalmi életben Petőfi életművéhez és alakjához.

A PécsLIT utolsó programja Háy János Boldog boldogtalan című regényének bemutatója volt. A szerzőt Szegő János kérdezte. A lendületes, humoros beszélgetés során Szegő aziránt érdeklődött, hogy miért nem kapnak a regény karakterei tulajdonneveket, hiszen csak a foglalkozásuk, és a családi vagy társadalmi szerepük alapján vannak megnevezve. Ezzel kapcsolatban Háy elmondta, a megnevezés mindig teremtési aktus is, az egyedi név sokszor kitakarja azt, ami annál fontosabb: a viszonyrendszereket, amikben az adott karakter elhelyezkedik. Mivel azonban több karaktert is azonosan nevez meg, voltak olyan pontok a regény írása közben, amikor nem volt benne biztos, hogy pontosan kiről is ír éppen. Ez mégsem zavarta, mivel úgy gondolja, a regényírót a felfedezés akarata hajtja, amelybe ha az olvasó becsatlakozik, maga is részesévé válhat a szöveg elkészültének, így válik átélhetővé a katarzis. Szegő az író szereplőkhöz való viszonyára kérdezett rá. Háy elmondta, szereti a karaktereit, de mindig távolságot tart tőlük. Az ő feladata íróként, hogy közvetítse azoknak az igazságát is, akik felé a való életben kevesebb empátiával közelednénk. Az írás folyamata kapcsán a szerző elmesélte, igyekszik távolságot tartani a rutinszerű dolgoktól is. A mesterségbeli tudás megléte nem elég, művészetet csak úgy lehet létrehozni, ha van mögötte valamiféle érzelmi fedezet. Példaként a drámaírást említette, amelyet azért hagyott abba, mert a negyedik darab megírása után azt érezte, ugyan elsajátította a technikát, az írás folyamatában repetitívvé vált. A szerző úgy tartja, a művészet feladata, hogy kioldja a mindennapi feszültségeket, megtapasztalása otthonossá teheti a világot, ez pedig nagy felelősséget tesz a művészre is, hiszen ennél kevesebbre nem vállalkozhat. Szóba került a mai irodalmi diskurzus  sokat emlegetett fogalma, az autofikció is. Háy szerint minden történet fikciós, még az is, amit az ember a való életben elmesél magáról. Ha az író nagy tanulságokat keres a világban, súlyoznia és szelektálnia kell, ezek a megkötések pedig szükségszerűen a fikció felé tolják az elbeszéléseket. A beszélgetés végén a kötetcímben is szereplő boldogság és boldogtalanság kapcsolatáról esett néhány szó, Háy élénken mesélt arról a küzdelemről, amit a mindennapokban kell végezni. Azt mondta, a mai világ mindenkit arra kondicionál, hogy vegyünk minél több terméket, ami aztán majd boldoggá tesz minket, ha pedig mi magunk ki is tudunk lépni ebből a kényszerből, a gyerekeinken keresztül a rendszer továbbra sem ereszt. Háy szerint a boldogság nem a fékevesztett örömszerzésben található, hanem az autentikus életben, amely persze tele van fájdalommal és szomorúsággal is. Az est felolvasással zárult, a terem előtti könyvvásárnál nőni kezdett a sor, fizetés, dedikáció.

(Fotó: Tóth László)