Péntek délelőtt kuflik érkeztek Pécsre. Dániel András, a kufli-könyvek szerzője és rajzolója interaktív könyvbemutatót tartott gyerekeknek a Csipkefa Gyermekkönyvtárban és az Apáczai Csere János Fiókkönyvtárban.

A délutáni irodalmi programok Kállay Eszter könyvbemutatójával kezdődtek. Ha nem én mutattam volna be a Vérehulló fecskefű című kötetet, akkor leírnám azt a mondatot, amit a beszélgetés után kaptam: „valószínűleg ez volt a LIT legcukibb beszélgetése”. Kállay Eszter kötetének versei az anyaság témája köré rendeződnek, ehhez hűen pedig autentikusan kislánya is elkísérte a beszélgetésre, aki hol a berendezés újraszervezésével, hol apróbb kéréseinek elsuttogásával egy jó hangulatú beszélgetést alapozott meg. A szerző elmesélte, hogy az első kötet után nem tudta pontosan, merre indulna tovább, a megjelenés időszakában derült ki, hogy várandós. Ebben a megváltozott életszituációban a költészet egy biztos ponttá vált számára, amellyel ritmust tudott adni a mindennapjainak. A továbbiakban szóba került, hogy az anyaságról szóló versnek milyen irodalmi mintái léteznek, amelyből meríteni tudott Kállay költészete. A szerző a kötet írása közben ismerte meg a Kassák Múzeum kiállítása kapcsán Újvári Erzsi szülésről és női tapasztalatokról szóló verseit, de nagy hatással voltak rá világirodalmi példák is, különösen egy skót költőnő, Hollie McNish. Az anyaságversekről elmondta, hogy a kötet írása közben azt érezte, kevés ilyen témájú irodalmi szöveg született, de az utóbbi időben érzékeli, hogy egyre több hasonló írás olvasható, többek között Mán-Várhegyi Rékától, Borda Rékától vagy Kali Ágnestől. Kállay első kötetében a kortárs fiatal magyar irodalom nagy részéhez hasonlóan kevés kulturális idézettel dolgozott, a második kötetben azonban megjelentek a népmesei hagyomány elemei. Ennek kapcsán a szerző elmondta, mindig törekedik arra, hogy megközelíthető verseket írjon. Az elhatározás mögötti személyes ok, hogy a családjában az irodalom kiemelt szerepet játszott, a személyes beszélgetésekben gyakran kerültek elő irodalmi utalások; gyerekként pedig érezte a nyomást, hogy ezeket az irodalmi kódokat ismernie kell. Az újonnan beállt élethelyzetben is úgy érezte, át kell értékelnie a műveltség és az olvasás kereteit. A hétköznapibb nyelvhasználatot az irodalomban felszabadítónak érezte, így a saját hangján, önazonosan beszélhet. A kötetben nagy hangsúly helyeződik a gondoskodás témakörére, amely kapcsán Kállay elmondta, hogy a gondoskodás a társadalom számára láthatatlan munka, amely a gondoskodó személyét is számos módon kiszolgáltatottá teszi. Verseiben igyekezett az elszigeteltnek hitt tapasztalatokat közössé tenni. Ennek példájaként említette az Anyaméhtánc című verset, amelyet nagyjából a gyerekszoba padlóján, fáradságtól kimerülve körmölt le, amely aztán a Varsányi Szirének autodidakta női acapella csoport által képes volt több nő hangján egyszerre megszólalni.

Egy rövid szünet után a konferenciateremben Áfra János mutatta be Omlás című verseskötetét. A szerzőt Fekete Richárd kérdezte, aki a beszélgetés elején a könyvtárgy sajátosságaira terelte a szót. Áfra elmondta, hogy a Kalligram által kiadott versesköteteinek négyzetes formája a képalbumszerűségével különösen kedves neki. A képzőművészeti érdeklődése miatt könyvei borítójának mindig kortárs alkotók műveit választja, amelyek nemcsak utalnak a kötet jellegzetességeire, de a szövegek újabb jelentésrétegeinek feltárásával bekapcsolódnak az értelmezésbe is. Az Omlás élére Herman Levente Utolsó vacsora című képsorozatának hatodik darabját választotta, amely a kötetre is jellemző transzcendenciát fejezi ki. Ezek után a szerző irodalmi szocializációja került előtérbe. Elmesélte, hogy hajdúböszörményiként került a Debreceni Egyetemre, tehát katolikus miliőből protestáns közegbe érkezett. A valláshoz való viszonya kapcsán Áfra kifejtette, hogy gondolkodását a szinkretizmus jellemzi, nagy hatással voltak rá a keleti filozófiák és vallások is, valamint a primitív népek világlátása – ezek pedig beépülnek a verseibe is.

Fekete szerint bár a szerző a debreceni egyetem irodalomtudományi doktori iskolájába járt, annak a hermeneuta nyelvnek a hatása verseiben kevésbé válik érzékletessé. Ennek kapcsán Áfra jelezte, hogy szerencsére versesköteteinek bő a recepciója, ezek az írások azonban nem a helyi kollégáitól érkeznek, elsődleges olvasói közönségét is máshol találta meg. A szerző emellett arról is beszélt, hogy számos természet- és élettudományi kifejezést használ, arra azonban mindig figyel, hogy ne hermetikus, csak nagy nehézségek, irodalomtudományi pallérozódás során felvett ismereteken keresztül hozzáférhető verseket írjon. Szó volt a versek rejtett zeneiségéről is. A költő előszeretettel alkalmaz belső rímeket, amelyek szerinte dinamikájukkal az írót és az olvasót is benne tartják a versben, számára az otthonosság érzete kapcsolódik hozzá. A kötet szerkezete kapcsán Fekete Richárd megjegyezte, hogy érzékel valamiféle feszültséget az entrópiát tárgyává tevő vezérvers, illetve a kötetkompozíció rendezettsége között (a nyitó szöveg után öt ciklusba tizenegy-tizenegy vers került). Áfra ennek kapcsán elmondta, hogy rá elsősorban az építkező attitűd jellemző, a számmisztika is különösen fontos számára, ennek megfelelően alakította ki a kötet szerkezetét. A beszélgetés végén az újabb, készülő kötetről esett néhány szó. Áfra elmondta, hogy az Omlás egy évvel ezelőtt jelent meg, eleinte abban próbált önálló ciklust rendezni anya-verseinek, de érezte, hogy ezek az írások túlfeszítenék a könyv kereteit. Azóta már kézirat formájában összeállt az újabb kötet, amelynek szerkesztési folyamatai most kezdődnek.

Hat órakor Horváth Viktort Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője kérdezte legújabb, A Júdás-terv című regényéről. A nagyelőadóban Darvasi László Neandervölgyiek című új, monumentális regényének bemutatójára gyűlt össze a közönség. A szerzővel a több mint 1700 oldalas könyvéről Csuhai István, az Élet és Irodalom szerkesztője beszélgetett. Csuhai a nagyregényhez méltóan hosszan mutatta be a cselekmény főbb koordinátáit: a történet 1908-tól 1957-ig tart, ennek az időszaknak az elbeszélése negyven fejezetre oszlik, minden fejezet egy-egy évet ölel fel, a központi helyszín Törökszentmiklós, a regény végére azonban a szereplők – és így maga a történet is – áthelyeződik Budapestre. Csuhai megemlítette, hogy amikor tudomást szerzett a regényről, történelmileg pontosabb könyvet képzelt el. Darvasi ezután hosszan mesélt az elbeszélés mesterségének szabályairól. Elmondta, hogy egy olyan elbeszélés esetében, amely két-három szereplői tudatnál többet dolgoz ki (a Neandervölgyiek pedig három szereplőnél jóval többet mozgat), szükségszerűen csökken a történeti hitelesség, képlékenyebbé válik az elbeszélés által létrehozott valóság. A szerző kitért a könyv megírásának módjára is. Mindentudó elbeszélőt alkalmaz, ami bár ma mintha lesajnált narratív eljárás lenne, egy ekkora regénynél szerinte képtelenség más pozíciót választani. A terjedelem miatt nagyobb időbeli ugrásokat sem lehetett elvégezni, ennek megfelelően a regény lineárisan íródott. Csuhai kérdésére, hogy honnan ered a megírás ötlete, Darvasi egy üdülés emlékét idézte fel. Egy barátja mesélte, hogy nagyapját a második világháború után az oroszok internálták, és csak később jöttek rá, hogy az internálótábor helyszíne a nemzetiszocialistáktól megszabadított Auschwitz volt. Ez a történet járt a fejében hosszú ideig, mire megtalálta a megfelelő formát. Emellett kifejtette, hogy íróként legtöbbször úgy érzi, a szöveg árad, keresztülfolyik rajta, ő ehhez a nagy történethez képest pedig csupán apró porszem – voltaképpen ezt a történetet sem ő kezdte el, már a szülei és a nagyszülei is, de még a honfoglaló magyarok is ezt a regényt írták. Szóba került, a különféle történelmi időszakokra más-más fajta nyelvet kellett kidolgoznia a szerzőnek, hiszen míg a századelő elbeszélhető az Osztrák–Magyar Monarchia nosztalgikus derűjével, az ötvenes évek elbeszéléséhez már egészen másfajta szemléletre van szükség. Darvasi a legnagyobb kihívásnak a nagyepikai keret és a szereplők intimitásának megteremtése közti feszültséget jelölte meg. Szerinte a kisebb formák, tárcák, novellák alapvetően bensőséges műfajok, ez könnyen elveszhet egy félszáz évet átölelő, panorámaszerűen felépülő szerkezetben, miközben a regény fő tanulságaként azt szerette volna tovább örökíteni, hogy az intimitásból merítő ember a legfordulatosabb, legveszélyesebb történeti helyzetekben is mindent kibír. A beszélgetés vége felé közeledve a regény folytatásának lehetősége került előtérbe. A szerző elmondta, hogy tervezi az 1956 utáni időszak történetének a megírását is, már egy terjedelmesebb résszel elkészült. Mivel azonban a Kádár-korszak és a rendszerváltás utáni időszak történetében kevesebb fordulatot találunk, a huszadik század első feléhez képest nyugodtabb időszak volt, így megengedheti magának, hogy játsszon az elbeszélés időbeli kereteivel. Az a terve, hogy a regény kiindulópontja a jelenünk lesz, ahonnan visszafelé halad majd a történelemben.

A napot a tavaly decemberben elhunyt Kovács András Ferencre emlékező est zárta a Tudásközpont nagyelőadójában. A beszélgetésen részt vett Markó Béla és Takáts József, kettejüket Ágoston Zoltán kérdezte. Az esten több vers is elhangzott a költőtől Köles Ferenc színész tolmácsolásában. A közönség elsőként a Rozs Tamás által megzenésített KAF-verseket hallgathatta meg. Ezek után Ágoston Zoltán felelevenítette, hogy a költő 2023-ban vehette át a Bertók László Költészeti Díjat. Emellett arról is beszélt, hogy Kovács András Ferenc a hetvenéves Parti Nagy Lajost köszöntötte a Jelenkor 2023-as októberi számában, a vers megírásának nehézségeit pedig a költővel való gyakori beszélgetései során kísérhette végig. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy a két beszélgetőtárs miként ismerte meg a költőt. Markó Béla elmondta, hogy még a hetvenes évek végén előfizetőket gyűjtve ismerték meg a szülei révén az akkor nagyjából tizennyolc éves KAF-ot, aki vonakodva mutatta csak meg verseit. Markó emellett megjegyezte, hogy KAF számos szerepet öltött magára, ha akarta, ő volt Piroska, és ha akarta, ő volt a farkas. Mindez mégsem vezetett az egyéniségének eltűnéséhez, ezek az álcák éppen hogy kiemelték erős személyiségét. Takáts József felelevenített egy történetet, amely összefüggött a Nappali Ház című folyóirat megalapításával is. Visszaemlékezése szerint még a Jelenkor segédszerkesztőjeként a cipőtalpába rejtve hozta át a határon KAF Novecento című hosszú költeményét, amelyet terjedelme okán egészében a Jelenkor nem tudott volna lehozni, így Takáts alapított egy újabb folyóiratot, a Nappali Házat. Szerinte az is mondható, a folyóirat azért alakult, hogy helye legyen KAF versének. A program során Ágoston Zoltán lejött a pódiumról, és a közönség soraiban ülő személyeknek adta a mikrofont, akik szorosabb kapcsolatban álltak a költővel. Csordás Gábor, Csuhai István és Mészáros Sándor is egy-egy apró történettel emlékezett meg Kovács András Ferencről. Ezután a moderátor KAF szerzői alteregóiról kérdezett. Takáts a szerepek közül Caius Licinius Calvust emelte ki. Szerinte az egészen különleges helyzet, hogy nem egy teljesen új szerzői álarcot épített fel KAF, hanem valós történeti személy töredékben fennmaradt latin nyelvű költészetét bővítette ki, tette teljessé magyar nyelven Catullus testvérköltészeteként. A Kovács András Ferenc-életmű példa nélküli recepciójának szemléltetésére elmesélte, hogy az Ókortudományi Társaság éves konferenciájára egyszer felkérték nyitóelőadást tartani; minthogy nem klasszika-filológus, azt tervezte, hogy KAF Calvus-verseiről tart előadást, próbára téve a tudományban jártas szakemberek éberségét. Amikor azonban elkezdte az előadásra való készülést, látta, hogy ezekről a szövegekről mint valódi Calvus-versekről már több kiváló tanulmány is született klasszika-filológusoktól. Markó Béla elsőként Lázáry René Sándor alakját említette, amely számára azért volt fontos, mert alakjával KAF az erdélyi magyar irodalom történetének egy üres helyét töltötte fel. KAF szerepjátékainak a fontosságát abban látta, hogy képes volt velük sikeresen kitörni abból az elszigeteltségből, amelybe nem kis részben magát taszította a közösség saját szűklátókörűsége következtében. Takáts József a szerepek és a formatudatosság, a KAF-költészet zeneiségének fontosságát abban látta, hogy általuk olyan repertoárbővülés ment végbe a magyar irodalomban, amelyhez a későbbiekben bárki visszanyúlhat.

(Fotók: Tóth László)