A hétfői naphoz hasonlóan csütörtökön is a Hubby-díjas író, Simonfalvi Ancsa tartott interaktív foglalkozást gyerekeknek, akik A csodálatos nagyapó című könyvének két főszereplőjével, Jerkóval és Fufi kutyával ismerkedhettek meg a Csipkefa Gyermekkönyvtárban. Délután két órakor a PécsLIT programsorozata a Tudásközpont nagyelőadójába az eggyel idősebb generáció iskolásait várta, Balla Gergely, a Platon Karataev frontembere tartott rendhagyó irodalomórát Simonfalvi Ancsa társaságában.

A Tudásközpont konferenciatermében négy órakor Simon Bettinát második, Rengeteg állat a vonatból című kötetéről Görföl Balázs, a Jelenkor folyóirat szerkesztője kérdezte. A beszélgetés elején a szerző Pécshez való kötődéséről volt szó. Simon szerette volna, de nem volt egyszerű feltüntetni a publikációkhoz tartozó biográfiában pécsi kötődését, mivel bár fél életét ebben a városban töltötte, Miskolcon született, versmegjelenései idején pedig már Budapesten élt. Mindazonáltal Pécset az irodalmi szocializációjának egyik fontos állomásaként tartja számon, az itteni írókörben jött rá, hogy az írás nem csak magányosan végezhető, fajsúlytalan tevékenység, hanem komolyan is lehet venni. A beszélgetés során szép ívet írt le, ahogyan Simon Bettina elmesélte, kezdetben arra vágyott, hogy Tóth Krisztináéhoz hasonló verseket írjon, a példakép aztán a mostani kötetének fülszövegírójává vált. Előkerült egy különös anekdota is arról, hogy miként nem találkoztak: egy irodalmi pályázaton Simon helyezést ért el, amelyen Tóth Krisztina laudálta volna, ám véletlenül mindketten lekésték az eseményt.

Ezek után az első, Strand című kötetre és annak recepciójára terelődött a szó. A szerző szerint a Strand recepciójának egyik iránya az anyával való számvetés tematikáját és a versek keserű hangvételét emelte ki, néhányan azonban észrevették, hogy búvópatak-szerűen fellelhető volt a humor is. A második kötet anyagának jelentős része közvetlenül az első könyv megjelenése utáni évben íródott, a versek többsége a kritikákban megjelenő gondolatokra vonatkozó reflexiókból születtek. Bár hamar kialakult a Rengeteg állat a vonatból törzsanyaga, a kötetszerkezet kialakítása több évre elhúzódott, amelyben szerepet játszott az is, hogy a szerző más műfajokban is kipróbálta magát, az 1749 világirodalmi portálon például esszésorozatot indított. Görföl Balázs a kötet verseiben megjelenő önreflexió mibenlétéről kérdezte a szerzőt, aki elmondta, hogy számára a költészet a költőségről való gondolkodást jelenti. Az foglalkoztatja, hogy a művészetnek hol a helye az életben – ezért is keresi a verseiben a más művészeti ágakkal való párbeszéd lehetőségét. Felvetődött az is, hogy mennyiben lehet a kötetet a női költészet körébe sorolni. Simon Bettina kifejtette, hogy speciális női helyzeteket keresett, szerette volna irodalmi szöveggé tenni azokat a kevésbé fontosnak látszó témákat is, hogy milyen nőként beülni a fodrászatba, mit jelent szépítkezni, de szóba kerültek egyéb naturális témák is. A beszélgetés végén a George Clooney vagy anya című vers idéződött fel, amelyben a versbeszélő azon gondolkodik, miként vehetné fel a kapcsolatot a hollywoodi színésszel. Miközben a beszélgetőtárs arról kérdezte Simon Bettinát, hol van az irónia és a komolyság határa, Simon elmesélte, hogy ennek a versnek az angol fordítását valóban elküldte Clooney-nak, mivel, úgy tudja, ő maga is írt verseket – mindeddig azonban sajnos nem érkezett válasz. Innen is üzenjük: George, írj vissza!

Öt órakor az erdélyi Hervay-könyvek sorozata mutatkozott be a Bertók-pódiumon. A beszélgetésen részt vett André Ferenc és Horváth Benji, a könyvsorozat két szerkesztője, valamint Fischer Botond és Sztercey Szabolcs, akiknek az elmúlt években a Hervay-könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában jelentek meg köteteik. A kérdező Mohácsi Balázs volt, a Jelenkor folyóirat szerkesztője és Bertók László hagyatékának kezelője. A moderátor elsőként a Címtelen föld antológiáról érdeklődött, amely a főként kilencvenes években született újabb erdélyi költőgeneráció tagjait vonultatja fel. André és Horváth válaszaikban lendületesen vázolták fel az erdélyi magyar költészet utóbbi évtizedeinek alakulástörténetét. A kötettel az volt a céljuk, hogy megmutassák, a kilencvenes években működő transzközép generáció után (amelynek főbb alakjai között találjuk Orbán János Dénest, Sántha Attilát, Lövétei Lázár Lászlót, Fekete Vincét és László Noémit) milyen újabb irodalmi nyelvek jelentek meg. Az újabb poétikák kapcsán elmondták, hogy a kilencvenes évek macsó, harsány, játékos világát felváltotta egy másfajta közérzet, amelyben már az autentikusság érzetének kialakítása és a társadalmi kérdések iránti nyitottság vált lényegessé. A mai fiatal erdélyi magyar költők által vállalt hagyományban az erdélyi szerzők közül Kovács András Ferenc és Szőcs Géza mellett Hervay Gizellát nevezték meg, aki a könyvsorozat névadója is lett. Fischer Botond szerint Hervay Gizella kanonikus helye akkor emelkedett meg, amikor ki lehetett már emelni férje, Szilágyi Domokos árnyékából, akinek megítélése az ügynökmúltja felszínre kerülésével a rendszerváltás után átértékelődött. Emellett Hervay számos kortárs női szerzőre is hatott, köztük Kali Ágnesre, Sárkány Tímeára vagy Sánta Miriámra, mivel a női, kisebbségi és egyéb társadalmi meghatározottságok keresztmetszetében formálódó költészete a mai viszonyok között kifejezetten élőnek hat.

Nagyjából ekkor tartottunk a beszélgetés felénél, amikor Mohácsi Balázs arra kérte a könyvsorozat két szerkesztőjét, hogy olvassanak fel egy-egy verset, hiszen maguk is költők. Az esemény második felében következett volna Fischer és Sztercey köteteinek bemutatása. A közönség soraiban azonban a felolvasást hallgatva felvetődhetett, hogy kolozsvári költők csak hosszúverseket írnak, a következő negyedórában ugyanis a papírlapok sercegését és a felolvasás áradását lehetett hallani. A maradék, nagyjából tizennyolc percben így Mohácsi elsőként Fischer Botondot kérdezte Buddha Jazz című kötetéről, amely kapcsán a szerző elmondta, hogy személyes irodalmi hagyományában egyszerre fér meg a Fischerhez hasonlóan Nagykárolyban született Kaffka Margit, a beatirodalom klasszikusai, valamint a kilencvenes években alakult indonéziai anarcho-punk együttes, az Antiseptic szöveg- és hangzásvilága is. Plüssbolygó című könyve kapcsán Sztercey Szabolcs is a kánonhoz való sajátos viszonyáról beszélt, kiemelve Borges, Borbély Szilárd és Yorgos Lanthimos filmjeit. Sztercey felolvasása után a közönség fellélegezhetett: íródnak még rövid versek a Kárpátokon túl.

A PécsLIT hat órai programján Szűcs Terivel Visszatért hozzám az emlékezet című könyvéről Böhm Gábor beszélgetett. Az esemény elején a beszélgetőtárs röviden bemutatta Szűcs Teri eddigi munkásságát, majd arról kérdezte, hogy található-e valamiféle kapocs a holokauszt magyar irodalmának feldolgozását célzó A felejtés története című doktori disszertációja és a demenciában szenvedő édesanyja ápolását rögzítő most megjelent kisregénye között. A szerző elsőként a szocializációjáról beszélt: anyai ágon szovjet zsidó családba született, amelyben azt érezte, hogy a család tagjai érdektelenek a múlttal szemben. Példaként a szerző nagyapjának sorsát hozta fel, aki a második világháborúban halt meg, Szűcs Teri édesanyja azonban nem mutatott szándékot arra, hogy kiderítse, mi történhetett vele. Az apa emléke különös módon éppen a demencia idején kezdett visszatérni. A szerző elmondta, azt kellett megélnie, hogy amivel korábban irodalomtörténészként foglalkozott, most saját magán és az általa gondozott édesanyján keresztül tapasztalta meg, ezáltal ők maguk kerültek a kutatáson edzett figyelmének fókuszába. Szűcs Teri felvetette azt az etikai kérdést, hogy nem szolgáltatja-e ki az édesanyját ennek az intim történetnek az elmesélésével, ugyanakkor erre maga az anya hatalmazta fel, a címet is ő adta a könyvnek egy olyan rövid időszakban, amikor ismét birtokában volt tudatának és ítélőképességének. A szerző kifejtette, hogy a napi gondozási feladatok közben eltávolodott a kortárs irodalomtól, ez azonban lehetőséget teremtett számára, hogy feltegye a kérdést, miért is olvasunk egyáltalán. Az írás során tehát feladat volt számára az irodalom helyének újbóli megtalálása, amelyet a könyv befejezésével szinte testi szükségletként élt meg újra.

A beszélgetés során Böhm Gábor felidézte a regény egy részletét, amelyben az anya nem ismeri fel a sötétben a lánya kezét. Ennek kapcsán a szerző kifejtette, hogy még a közepesen súlyos demenciában szenvedő embereknél is megvan az összetartozás tudata, ez az esemény pedig kifejezetten megrázó volt számára, mivel éppen ennek a tudatnak az elvesztését jelezte. A könyvben a testi tapasztalatok közvetítése mellett azonban törekedett a szöveg társadalmi funkciójának a kialakítására is, ezért ettől a történettől elválaszthatatlan az egészségügy és az ellátórendszer problémáinak sokasága, amelyekből következően a betegek és a rokonaik magukra hagyatnak. A beszélgetés végén a könyv fikcióhoz és valósághoz való viszonyáról érdeklődött Böhm. Szűcs Teri elmondta, a kortárs autofikcióban szerinte nem az érdekes, hogy kinek milyen a szexuális élete, vagy hogy valóban a saját életét írja-e. A fő kérdés szerinte inkább az, hogy a nyilvánosság terében az ilyen szövegek hatására megváltozik-e az irodalom státusza. Az autofikciót olyan témának tekinti, ami sokakat feldühít, de ez egy termékeny vita alapja lehet a későbbiekben, főleg ha egyszer olyan írások is születnek, amelyek a queer és egyéb kisebbségek élethelyzetét mutatják be.

A nap utolsó könyvbemutatóján Jánossy Lajost Keresztesi József kérdezte az Örök hely és mindenhol idő című könyvéről. Keresztesi a beszélgetés elején felvázolta, hogy Jánossy a korábban megjelent Nulladik óra című novelláskötetében, valamint a Hamu és ecet című kisregényében is hasonló élményanyagot dolgozott fel, mint a mostani nagyregényében. Jánossy helyeselt Keresztesi meglátására, a három könyvet egy folyamat állomásaiként láttatta. A 2010 előtt íródott könyvei kapcsán még nem érezte úgy, hogy a szöveg zeneiségét kellő mértékben meg tudta volna komponálni, írástechnikailag most állt erre készen. Másrészt annyi anyag gyűlt össze az egyéni, családi és más közösségi emlékezetekkel való foglalkozás során, hogy azt érezte, belevághat egy olyan regénybe, amely ezeket az eltérő világokat egy szintre hozva képes mondani valamit arról a tágabb közegről, amelyben élünk. Keresztesi ezután a regény önéletrajziságáról kérdezett. Jánossy érzékletesen mutatta be azt a folyamatot, ahogyan egy-egy valós szereplőből regénybeli karakter vált. Elmondása szerint a nyelv öntörvényűsége miatt a fikciós világ figurái sosem feleltethetők meg a referenciális modelljeiknek, megalkotásuk során mindig meglepetésekkel szolgálnak, és ez vonatkozik a regény énelbeszélőjére is, akit bár a szerző magáról mintázott, az írás során a többi figurával egyenlő távolságba került tőle. A regényben feltűnik egy másik elbeszélő is, egyfajta fordított Esti Kornél, aki rendszeresen kijavítja az elbeszélő visszaemlékezéseit. Jánossy szerint ez a karakter lehetőséget nyújt arra, hogy az írás során felmerülő dilemmákat a szöveg szintjén is megmutathassa, ami sajátos dinamikát kölcsönöz az olvasásnak.

A következőkben a múlt elbeszélhetőségének lehetőségei körül forgott a beszélgetés. Jánossy megjegyezte, hogy a történelem a politikai érdekektől vezérelve egyre inkább leegyszerűsödik, igaz ez a Kádár-korszakra is, amelyben bár ő maga is rendszerellenes és antikommunista volt, a mai vélekedésekkel ellentétben sokkal változatosabb kulturális közösségekkel lehetett benne találkozni a nyilvánosság felszíne alatt. A szerző kitért a korszak különböző típusfiguráira, például a keresztény középosztály tagjaira, akik rendszerellenesek voltak ugyan, ám az egzisztenciális biztonságuk megőrzése érdekében nem vállaltak konfliktust az állammal. Ezzel szemben az underground közösségek a szabadság különféle lehetőségeit keresték, ezeket a – nemritkán karizmatikus – figurákat azonban a vélt autonómiájuk kivívása gyakran elemésztette. Jánossy szerint a regényben olyan helyzeteket kell megteremteni, amelyben azoknak a szempontjai is láthatóvá és átélhetővé válhatnak, akikkel valós életkörülmények között valószínűleg konfrontálódnánk. Ennek érdekében írta meg azokat a szakaszokat is, amelyekben a karakterek a Horthy-korszakba helyeződnek át. Ez a történeti csavar képes bemutatni, milyen eltérések lehetnek egyazon személy viselkedésében annak függvényében, hogy egy puha vagy egy kemény diktatúrában éli mindennapjait. A regény a taxisblokáddal zárul, a szerző ezt szimbolikus történeti eseményként jellemezte, amely szerinte számos dolgot előrevetített Magyarország rendszerváltás utáni történetéből. Az olvasók októbertől a Katona József Színház révén nézőkké válhatnak, a regényből Máté Gábor rendez színdarabot Itt élet címen.

Az estet a PécsLIT OFF programja zárta: kilenc órától a Platon Karataev zenekar frontembere, Balla Gergely és Grócz Bence (konkoi) közös zenés estet tartott a Nappaliban.

(Fotó: Tóth László)