A PécsLIT szerdai napjának délelőttjén a gyerekeké és Kiss Ottóé volt a főszerep, aki szellemes, könnyed gyermekverseivel tartott interaktív foglalkozást az Apáczai Csere János Fiókkönyvtárban, majd a Tudásközpont Körbirodalom Gyermekkönyvtárában.

Az első, négy órakor kezdődő délutáni programon a Nincs online folyóirat mutatkozott be a Bertók-pódium elnevezésű beszélgetéssorozat keretein belül, amely azért jött létre, hogy Bertók László, Kossuth-díjas pécsi költő emlékét ápolja, és nevének védjegye alatt gazdagítsa Pécs kulturális életét. Az eseményen részt vett Szűcs Anna Emília és Szabolcsi Alexander, a lap két alapító szerkesztője, valamint Biró Sára és Ráday Zsófia, a Nincs-műhely tagjai, akik a lap munkatársaiként is közreműködnek. A moderátor Fehér Renátó költő volt, a Nincs szövetségese, aki a Mester Galéria képviselőjeként vesz részt a galériában helyet kapó Nincs-műhely szervezésében. Az online folyóirat indulása kapcsán Szabolcsi elmondta, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatóiként kezdtek el gondolkodni egy saját fórum megalapításán, mivel úgy érezték, a kortárs irodalmi közegben nincs tere annak, amit csinálni szeretnének. A folyóirat mai működésmódja és ízlése azonban csak lassan alakult ki, hiszen a szerkesztők saját irodalmi szocializációja is részben a szerkesztői munka során ment végbe. Szűcs Anna szerint olyan lapot akartak csinálni, ahol a szerzők nemcsak rövid visszautasító válaszokat kapnak, hanem az írások hosszú szerkesztési folyamaton mennek át. Így, még ha nem is lát napvilágot a szöveg, a munkafolyamat olyan tapasztalatokhoz juttatja a szerzőt, amelyekből a későbbiekben építkezni tud. Fehér Renátó emellett arra volt kíváncsi, hogy milyen megélni, hogy egy újonnan megjelenő lap szerkesztője idővel maga az irodalom kapuőrévé válik. A válaszokból úgy tűnt, hogy a szerkesztők inkább kapunyitó szerepben gondolkodnak. Szabolcsi például azt mondta, hogy a hozzájuk forduló fiatal szerzőket elsősorban arra próbálják felkészíteni, milyen nehézségekkel fognak találkozni az irodalmi mezőben. Szűcs hangsúlyozta, a szerzőkkel való együttműködés során bensőséges viszony kialakítására törekszenek, nem autoritásként akarnak fellépni, hanem olyan emberekként, akik maguk is küzdenek az irodalmi életből fakadó problémákkal. Ezek után a Nincs-műhelyre terelődött a szó. Ráday Zsófia elmondta, ő a műhelymunka során jött rá arra, hogy az irodalom nem magányos tevékenység, fontos a közösség visszajelzése. A Nincs műhelye szerinte azért fontos, mert a résztvevők egyenlőnek tekintik egymást, ráadásul a nagyobb műhelymunka után kisebb baráti, önképző körök is kialakultak. Biró Sára szerint a műhelymunka során figyelembe veszik egymás határait és érzékenységét, így sokkal barátságosabb beszélgetések alakulnak ki.

Fehér Renátó felidézte, hogy a pécsi program napján Szegeden tartanak beszélgetést a fiatal irodalom belügyeiről, ennek kapcsán a résztvevők közérzete iránt érdeklődött. Szűcs a forráshiányt vetette fel az egyik fő problémaként, amely miatt az irodalmi mező nem tudja megtartani a benne elhelyezkedni kívánó emberek jelentős részét. Ennek kapcsán jegyezte meg Szabolcsi, hogy a biztos anyagi háttér a folyóiratoknál is probléma, véletlenszerűen elnyerhető pályázatokból nem lehet stabilan fenntartani egy lapot, pedig az anyagi biztonság fontos lenne, hogy az övékhez hasonló projektet egyszer tovább lehessen adni egy következő szerkesztőgárdának. Végül Fehér Renátó a korábbi generációkkal való kapcsolatról kérdezte a beszélgetőpartnereket. Ráday Zsófi szerint érzékelhető egyfajta nyitottság feléjük, számára azonban feltűnő, hogy az idősebb szerzők között mennyi feszültség van a politikai hovatartozások miatt. A felolvasás előtti zárókérdés arra vonatkozott, milyen irodalmi trendeket ismernek, amelyekkel meg kell küzdenie ma egy pályakezdő költőnek. Ráday a metareflexív szövegek burjánzását jegyezte meg, Biró az aktuálisan felkapott témák elkerülésének szükségességét látja, Szabolcsi pedig arról beszélt, hogy a kortársai körében jellemző a megszólalás transzparenciájára való törekvés, tehát tudatosítani kell, ki honnan beszél.

A Nincs-beszélgetés utolsó negyedórájában a folyosón már türelmetlenkedő tömeg várta a következő programot, a beszélgetés utolsó öt percére azonban a kinti zajok elmúltak. Már akkor sejteni lehetett, ami később be is igazolódott: Kemény Lili könyvbemutatóját eredetileg a konferenciaterembe szánták a szervezők, a közönség nagysága miatt azonban az eseményt a Tudásközpont nagyelőadójába kellett áthelyezni. A beszélgetés elején Kiss Georgina a pályakezdésről, a 2011-ben megjelent Madaram című verseskötetről kérdezte a szerzőt, aki azt a könyvet tizenöt éves bájos kamaszköteteként jellemezte, amit az ízlésének fokozatos kiforrásával egyre távolabb érzett magától. A moderátor a második, Nem című könyv fogadtatása kapcsán műfaji kérdésekről gondolkodott. Szerinte a regény olvasható önéletrajzként, szerelmi regényként, fejlődésregényként és kulcsregényként is, amely egyes szereplők valós neveit elfedi, másokét azonban megadja. Kemény elmondta, hogy a névváltás mögött egy etikai-jogi megfontolás állt, azokat a karaktereket rejtette más név mögé, akik kábítószert használnak. Kiss Georgina ezután az etikai határokról kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy egy történet elbeszélése kapcsán hol van a határ, az adott történet meddig az elbeszélőé, és mettől szolgáltatja ki azt, akiről ír. Kemény Lili szerint az indiszkréció az irodalom alapelve, de ő nem is történetekben gondolkodott, hanem egy olyan könyvben, aminek a célja és a tárgya is az élményanyag írássá tevése. A beszélgetőtárs megjegyezte, a regény a különféle betétekkel nagyon eklektikusnak hat, amely kapcsán Kemény Lili elmondta, hogy a regénybeli betétek főképp olyan projektekről szólnak, amelyek végül nem valósultak meg. Szerepeltetésükkel bemutatja, hogy egy ember, aki ellenszenvessége miatt nehezen alakít ki közvetlen társas viszonyokat, milyen más formákat keres a kapcsolódásra. „Káprázatosnak lenni azt jelenti, hogy kurva nehéz barátkozni” – mondta Kemény Lili, miközben arról beszélt, hogy bár a káprázatos jelző hamar kikopik, de a helye ott marad, a regényben pedig azt mutatja be, hogy az elbeszélői szubjektum ezt az üres helyet különböző időszakokban miként tölti be.

A Kemény Lilivel folytatott beszélgetéssel egy időben a belvárosi fiókkönyvtárban mutatták be a Kedves Bátyuskám! Várkonyi Nándor és Weöres Sándor barátsága levelezésük tükrében, 1933‒1973 című kötetet. Mezey Katalinnal, a könyv kiadójával és Kende Katával, a kötet tervezőjével Hegedüs András író beszélgetett. A Tudásközpont konferenciatermében 18 órakor Danyi Gábor Az írógép és az utazótáska. Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989 című tudományos értekezését mutatták be. A monográfia elsőként nyújt részletes áttekintést a magyarországi államszocializmus szamizdatkultúrájáról, amely kapcsán a szerzőt Havasréti József kérdezte.

A nagyelőadóban fél órával később kezdődött Földényi F. László A guillotine hosszú árnyéka című könyvének bemutatója, amelyről a szerzővel Ágoston Zoltán beszélgetett. A beszélgetés egyik sokat emlegetett gondolata az idő gyorsulása volt – ezt a hallgatók is érzékelhették, mivel a beszélgetés nagyon lendületesen haladt végig a kötet gondolatmenetén. Földényi elmondta, amikor elkezdte a könyvét, még nem tudta, hová is fog kilyukadni, csupán abban volt biztos, hogy a kötet végén Alfred Jarry Az agyatlanítás nótája című verse fog szerepelni. Ez a könyv tehát, ahogy a nyitómondatban is szerepel, magamagától íródott. A könyv kiindulópontja a 19. századi francia festő, Jean Auguste Dominique Ingres fiatalkori rajza volt, amelyen egy nő látható távcsővel a kezében, mögötte pedig valaki éppen hőlégballonból ugrik ki ejtőernyővel. A szerző a kép kutatása során jutott el a francia forradalom, pontosabban a jakobinus diktatúra időszakáig. A guillotine-t Földényi könyvében az újkor szimbólumává tette, amely a terror után a tér és az idő felszabdalásának a szimbóluma lett. A szerző szerint a guillotine módszerének finomodását jelzi, hogy amíg a 18. században még lefejezték az embereket, a 20. századra már elég lett az agymosás is. Földényi hosszan mesélt ennek az eszköznek a korabeli megítéléséről. Az általa felolvasott részletből kiderült, a guillotine már megszületésétől kezdve összekapcsolódott a teatralitással, a korszak legnagyobb sztárja lett: működését operai távcsővel követték a jó nézőhelyekért küzdő hölgyek, a 18. század moncsicsi babájaként (vagy beyblade-jeként vagy szlájmjaként) gyermekek kedvelt játéka volt – még maga Goethe is próbált beszerezni egy miniatűr változatot az ötéves fiának karácsonyi ajándékként. Az Ingres-képen található nő életútját követve Földényi elmondta, a mai Louvre mellett egykor található Bohém negyedben élt, amely III. Napóleon városrendezési programja során eltűnt – az addigi kanyargó kis utcákból álló Párizst óriási, széles sugárutakra szabdalták fel. A beszélgetés végén Földényi az inkoherensek közösségéről beszélt, akik az 1880-as évek radikális művészi csoportosulása volt, akik ma már dadaista alkotásoknak tűnő botrányos műveikkel, valamint orgiákhoz hasonlító báljaikkal borzolták a párizsi kultúra kedélyét. A program végül – ahogy maga a könyv is – Alfred Jarry versével zárult.

Az estet Cserna-Szabó András és Mekis D. János jókedvű könyvbemutatója zárta. A beszélgetés elején a gasztronómia helyzetéről volt szó. Cserna-Szabó arról panaszkodott, hogy amikor meghívják mint úgynevezett gasztrozófust, hogy beszéljen a magyar konyha helyzetéről, rendszerint csalódnak a vendégek, mert humoros történeteket várnak tőle. Szerinte azonban a helyzet nem túl vidám, Magyarországon nem volt még ilyen mélyen a gasztrokultúra. Ennek okát abban látta, hogy míg más országokban gyakran még a térségi konyhák is fennmaradtak, Budapesten már nem lehet jó minőségű tradicionális magyar éttermet találni. A konyhai dohogás után Az utolsó magyarok című novelláskötet került előtérbe. Mekis D. János megjegyezte, a könyv kifejezetten rázós témákat dolgoz fel, mint amilyen a haza, szerelem, magyarság, Isten. Cserna-Szabó elmondta, a könyv alapötlete abból a tapasztalatból ered, hogy már érzékelhető a közelgő apokalipszis: „látjuk az alagút végén a sötétet”. Most már csak az a kérdés, a világnak vagy a magyaroknak lesz-e előbb vége. Éppen ezért szeretett volna tablót készíteni arról, milyenek is lehetnének az utolsó magyarok. A könyv borítóján Lugosi Béla látható, ahogy még amerikai emigrációja előtt, 1919-ben egy turulszobrot ölelget. Cserna-Szabó Lugosi kapcsán kitért egy rövid megjegyzésre is: bár Lugosit tartjuk a leghíresebb magyar színésznek, a szerző szerint van egy elfeledett hollywoodi sztárunk is. Mégpedig Paul Lukas, aki 1943-ban kapott Oscar-díjat, maga mögé szorítva két színészóriást, az abban az évben a Casablanca férfi főszerepét játszó Humphrey Bogartot és az Akiért a harang szól főszerepét játszó Gary Coopert. (Nem mellesleg Lukas bonyolult rokoni szálakkal fűződik magához az íróhoz is.)

Cserna-Szabó ezután az ötlet fontosságáról és az irodalmi műfajok hierarchiájáról beszélt. A novella alulértékelését szerinte a Tesco gazdaságos termékek által kialakult berögződések okozzák: ha látok egy pár száz oldalas novelláskötetet ötezer forintét és egy hatszáz oldalas regényt hétezer forintért, akkor a többet arányosan kevesebbért elv alapján az olvasók a regényt választják. Cserna-Szabó kifejtette, hogy a novellista inkább hasonlít a költőre, mint a regényíróra. Utóbbival ellentétben egyik sem „barlanglakó”, mindkettő világjáró vagabund, akik különféle találkozásokból merítik ötleteiket – ezzel szemben a regényírót egy „helló” hetekre megakaszthatja a munkában. Mekis D. János felsorolta, hogy a regény milyen átírásokat tartalmaz, köztük több Móricz-újraírást, de egy novellában a Joyce-hős Leopold Bloom apjává válik, így derül fény A tanú Virág elvtársának születési körülményeire. A beszélgetés végén a kötet célzatosságára terelődött a szó. Cserna-Szabó erre egy novellájának karakteréről beszélt, aki – miután eladta paradicsomültetvényét tinédzser drogdílereknek – egy turulmadáron repül át a magyar másvilágra. Ennek kapcsán jegyezte meg az író, hogy vannak barátai, akik ismerik New Yorkot, Párizst, Amszterdamot, de sosem jártak például Kiskunfélegyházán ‒ ám ha ismernék az ország keleti felét, akkor tudnák, hogy ilyen „turullal repkedő helóták” valóban léteznek.

(Fotó: Tóth László)