A PécsLIT második napján is a gyerekeké a délelőtt. Sőt. Ma az Apáczai Csere János Fiókkönyvtár is beszállt a Várkonyi Nándor Fiókkönyvtár és Pinokkió Gyermekkönyvtár mellett az irodalmi dömpingbe. Míg előbbiben Fiala Borcsa rendhagyó irodalomóráján vehetett részt a gyereksereg, amelyen a szerző többek között a Lepkebáb című kötetéről és saját írói pályájáról mesélt, utóbbiban interaktív gyerekprogram kínálkozott Harcos Bálint vezetésével. Harcos az Ezeregyéjszaka klasszikus Szinbád-történeteit dolgozta fel előhanggal és három utazással.

A felnőttprogramok délután kezdődtek, előtte elmentem ebédelni Biró Zsombor Auréllal, aki 16 órakor volt a Bertók-pódium vendége. Birót a fiatal pécsi irodalmár, Radnai Dániel kérdezte a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című debütáló regényéről.

Mostanság az irodalmi diskurzus az autofikciótól hangos. Szövegetikai kérdések, az igazság és a valóság közti irodalmi egyensúlyozás lehetősége, az (ön)reflexióra való kényszer a referencializált beszédmód bulvárosításának elkerülése érdekében. Sokat hallani ezekről. Ám mégsem untam Biró válaszait, és azt hiszem, a közönség többi tagja sem. Sőt sikerült humorral beszélnie egy-egy problémakörről, például hogy édesapja korholásairól bármennyi karaktert képes volna írni. Érdekes volt a szerzőt a kötet utóéletével kapcsolatos írói attitűdjéről hallgatni. A kiadás után, állította, bármennyire is kényesebb munka a szerzőnek, valamilyen szinten foglalkozni kell a brandépítéssel: ha kinyomnak ezer példányt, meg is kell próbálni eladni azt. A hatásokról kérdezve a szerző elárulta, hogy Vida Gábor Egy dadogás története című könyve volt az egyik legnagyobb hatással rá. Olyan őszintének érezte a könyvet, hogy utána hónapokig nem tudott mást olvasni, húsz-harminc oldalak után félre kellett tennie a próbára tett könyveket, mert az Egy dadogás története után minden mesterkéltnek, hazugnak tűnt.

„Minden mesehős tudja, hogy márpedig van igazság, mert ha nincs, megesz a sárkány.” Ez a mondat Vidától származik, akit többek között Juhász Tibor az Alföld folyóirat autofikció fogalma köré épülő körkérdés-sorozatában kérdezett. Ebben a körkérdésben Biró is részt vett, aki szerényen azt mondta, hogy ugyanazt próbálták elmondani Vidával, csak Vida – életkori fórjának köszönhetően – jobban mondta azt. Biró szerint óhatatlan dolga az írónak valahogy mégiscsak az igazság nyomába eredni.

Rövid szünet után Győrffy Ákost A csend körei című kötetéről Görföl Balázs, a Jelenkor folyóirat szerkesztője kérdezte. Győrffy beszélgetéseinek mindig megvan a maga meditatív jellege. Mintha Győrffy egy ezeréves Ent lenne A Gyűrűk Urából, aki a csendekről és a természetről úgy beszél, mintha valósággal a barátai volnának. A csendekkel kapcsolatban elmondta, a világ annyira zajos lett, hogy az embereknek már félórányi csendekért is meg kell küzdeni. De az is érdekes gondolatmenetet szült, mikor műfajairól gondolkodva azt mondta Győrffy, megélése szerint mindig ugyanolyan alkotómunkát végez, nincs különbség, hiába lesz a végeredmény egyszer líra, egyszer próza.

A következő vendég Kukorelly Endre. Legújabb, Ház, háború, halott – avagy nem arra való a szeme annak, akit Hermész vezet, hogy fura vidékeket lásson című könyvéről Ágoston Zoltán kérdezte. Érdekesnek tartom, amikor Kukorelly az írói módszereiről beszél. Szerinte a naplóírás a szépírás segédmotorosa. A szerzőt a naplóhoz a dolgok rögzítésének kényszere vezette. Kukorelly is kitért az autofikcióra: állítása szerint ő nem követi a trendet, írásai nem autofikciók. Pedig ő is a saját és a családja történeteiből dolgozik. Eltűnődöm: az autofikció talán nem is műfaj, hanem sokkal inkább olvasásmód, egy kód, ami szerint befogadjuk a műveket.

Hogy ne maradjak le semmiről, Kukorelly beszélgetésének második feléről ki kellett surrannom, hogy leérjek a Tudásközpont nagyelőadójába, a nemzetközileg elismert, müncheni születésű német író, Daniel Kehlmann estjére. A beszélgetés németül zajlott, de a profin lebonyolított konszekutív tolmácsolás a németet nem bíró publikumnak is lehetővé tette a beszélgetés követését. Szó esett a „positive Fiktionalisierung”-ról, vagyis arról, hogy ha Droste szerint egy író másokról ír, fikcionalizál, ennek ellenére magát beszéli el.

Droste elmondta, hogy naiv, gyermeki olvasóként mindig a pozitív hőst keresi. Kehlmann-nál hasonlót nem igazán talált, azt mondta, leginkább a kötet alkoholistává vált karakterével tudott azonosulni. Azt figyelte meg, hogy a keleti országok nyomottabb politikai klímájában az alkoholizmus az ellenállás egy formája. Kehlmann kicsit vitatkozik, neki más elképzelései vannak arról, milyen a pozitív hős. Maga a tény, hogy megírt karaktere alkoholistává vált, majd rendezőként a filmje katasztrofális lett, még inkább emel az ő pozitív énjén.

Vicces volt Droste megjegyzése Kehlmann díjairól: minden lehető német díjat megkapott, kivéve a Georg Büchner-díjat, amely rangja szerint a magyar Kossuth-díjnak feleltethető meg. A szerző egy pillanatig hezitál, majd lakonikusan megjegyzi, hogy még van ideje, fiatal. A közönség tapsol, nevet. A filmes hatásokról kérdezve a német író elmondja, hogy a szerzőket mindig az irodalmi hagyományokról, hatásokról kérdezik, pedig három-négy generáció már filmeken nőtt fel, és ez a médium is nagy hatást gyakorolt rájuk. Ugyanúgy hat a film az irodalomra, mint az irodalom a filmre. Csak ez néha háttérben marad. Érdekes megjegyzése még a szerzőnek, hogy nem csak a dezinformációk és a fake news elterjedése a jellemző napjainkban, van pozitív változás is. A Wikipédia például már nagy sikerrel szűri a hamis állításokat.

Kehlmann után a nagyelőadóba Nyáry Krisztián és Mekis D. János érkezett. Miután az Így szerettek őkben megtudtuk, nagy íróink hogy szerettek, az Így ettek őkben megtudjuk, miként táplálkoztak. Gasztronómia, emberek az étel mögött, szerelem az ételek ürügyén. Kiderült, hogy íróink, akik a főzésről beszéltek és írtak, ironikus módon csak a legritkább esetben merészkedtek a konyhai praktikák gyakorlati síkjára. Petri György barokkos írásai a főzésről inkább az irodalomnak, mint a konyhapultnak szóltak: a beszerezhetetlen fűszerek és hozzávalók szerepeltetésekor Petri is tisztában lehetett megírt dolgai elkészíthetetlen voltáról. Megtudtuk továbbá, hogy Petőfi Sándorék a Pilvaxban friss tejfölt ettek, és hogy a Pilvax udvarában az a híg kávé főtt nap mint nap, amelyet Petőfi húsz-harmincas adagokban fogyasztott. Petőfi, Csokonai, Jókai, Mikszáth, József Attila étkezési szokásai kapcsán sokszor társadalmi helyzetükbe is belelátunk: kinek az étrendje tükrözi a szegénykonyha gasztronómiáját, kinél figyelhető meg a deklasszálódás, és ki az, akit adott esetben a felesége, a szolgálói, sőt az egész ország halálra etetett?

A nagyelőadó kiürült. Átmentünk a Király utcai pubba, a Nappaliba. Dunai Péter, Hajdu Krisztián és Németh Róbert zenei triója szolgáltatott alapot az irodalmi beszélgetésnek, amely Nick Cave és Sean O’Hagan beszélgetőkönyvéről, a Hit, remény és vérontásról szólt. A kötet fordítójával, Németh Róberttel Simonfalvi Ancsa író, könyvtáros beszélgetett.

(Fotó: Tóth László)