9:53-kor induló Mecsek IC. Büfékocsi: van. Tíz éve nem voltam Pécsen. Pécsett. 12:58-kor beér a vonat. Mindössze tizenhárom percet késik. Elindulok, hogy elfoglaljam a szállásomat. Azt hittem, érdemes, meghalni csak azért, tíz éve nem voltam Pécsett, és az első busz, ami szembejön velem: 30Y. Az idő szörnyű, átázott a cipőm, most mégis mosolygok. Kásás hangú éneklés hajnalban nyáron a tábortűz körül: 30Y.

Az idei PécsLIT Fesztivál szeptember 9. és 14. között most is hat napig tart. Az eseménysorozat közel 50 programmal, újkötetes szerzőkkel, gyermekprogramokkal várja az érdeklődőket – olvasom a hivatalos tájékoztatóban. Ezt meg kell néznem magamnak, gondoltam a nyáron. Az irodalom király, és az irodalomról izgalmas beszélgetéseket hallgatni ugyanolyan király. Mindezt Pécsett. Ahol mindenki büszke arra, hogy pécsi. Ki kell derítenem, miért. Ki kell derítenem, mitől lesz egy irodalmi fesztivál jellegzetesen pécsi, azontúl, hogy Pécsett van.

Nézem a programlistát, mit válasszak, hova menjek – a tíz órakor kezdődő A csodálatos nagyapó című interaktív gyerekprogramot Simonfalvi Ancsával a Várkonyi Nándor Fiókkönyvtár és Pinokkió Gyermekkönyvtárban már lekéstem. Kár. A beharangozó őszintén felkeltette infantilis énem figyelmét: „A csodálatos nagyapó című mesekönyv két főszereplőjével, Jerkóval és Fufi kutyával fellendülünk az égbe, elugrunk a Holdra, sőt a dinoszauruszok világába is!” A 17:00-kor kezdődő Jelenkor lapszámbemutatót már elérem. Balogh Robertet, Tillmann J. A.-t és Weiss Jánost a folyóirat főszerkesztője, Ágoston Zoltán kérdezi. Téma az ungarndeutsche, a sváb identitás, annak szociokulturális vonzataival. A beszélgetés apropója három írás a szeptemberi lapszámban: Tillmann J. A.: A köztes lét sváb sávján (Földi tartózkodásom rövid története 0.3.); Weiss János: Identitásküzdelmeim (esszé); Balogh Robert: Nincs már itt dolgom semmi (Érzelmek, sorsvariációk egy felvonásban).

„Rokonaim elűzése rám nézve nem kevés kedvező következménnyel járt.” A svábok kitelepítésével járó szörnyűségekről már olvastam/hallottam, de a kitelepítésről ilyen szempontból még nem hallottam érintettet értekezni. Tillmann J. A.-nak a rokonai kitelepítésével új világ nyílt meg: a magyarországi szocialista realizmus mélyvilágából a német Nyugati Zóna, később az NSZK sajátos szabadságélményt adott.

A kitelepítéssel és a háborúval kapcsolatos emlékezeti munkához mindhárom meghívott családjának egyéni stratégiái voltak. Weiss János esetében a „családon belül mindent, kifele semmit” hozzáállás működött, megpróbálták bezárni az identitást a négy fal közé, Tillmannék esetében viszont a traumák családon belüli kibeszélésére nem igazán került sor.

Központi elemmé vált a lapszámbemutatón a nyelv kérdése. Míg azt gondolnánk, hogy az ungarndeutsch identitás homogén sváb kultúrát feltételez, ez nem is lehetne messzebb a valóságtól. Elképzelhető, hogy két egymás melletti falu sem érti – vagy értette – meg egymást a dialektusbeli különbségek miatt. Egy ponton Tillmann megkérdezi Weisst, otthon milyen nyelven beszéltek, svábul vagy németül. Kiderül, hogy egyik sem, családjában a hesseni dialektus volt az uralkodó.

„Kon net ungar, kon net deutsch” (kann nicht ungarisch, kann nicht deutsch = nem tudok magyarul, nem tudok németül), hangzik el a frázisszerű mondat a Tillmann család legendáriumából. A magyarországi németek nyelvi gátakból fakadó otthontalanságérzése újra és újra témává válik az est során. Magyarországon a szülők – még ha nem is bírták folyékonyan a magyart – rákényszerültek, hogy a gyerekek sikeres asszimilációja végett legalább részben magyarul is beszéljenek. A csökevényes nyelvi kompetenciák miatt a közoktatásban mégis szembesülni kell azzal, hogy ez elégtelen. Weiss meséli, hogy középiskolai tanára gyorsan meghozta a magyarországi németek, svábok felett az ítéletet: soha nem fognak rendesen megtanulni magyarul. Bár az irodalomhoz még lehet közük, verset is elemezhetnek elégségesen, de a nyelvtant, magát a nyelvet sosem fogják teljesen elsajátítani. Maga a tény is sokatmondó, hogy a magyarországi németeket gyakran „csak” szakközépiskolákba íratták, mondván, nem tudni mire képesek, nem tudni mi lesz velük, ott jó helyük lesz.

A 18. században Magyarországra telepített német ajkú paraszti családok nyelve, izolált életmódjuk miatt, megmaradt a maga kétszáz éves formájában. Ebből következik, hogy a fentebb említett otthontalanság a Németországba visszatelepített családoknál is mindennapi létélmény volt, állítja Tillmann.

„Most magyarok vagyunk, vagy németek?” – idézi édesanyjának szegezett gyerekkori kérdését Balogh. Bár német származásúak, adódott gyerekként a kérdés: mit adott nekik a német állam, mit adtak nekik a németek. Akiből értelmiségi lett, nevet változtatott.

A kettős irodalmi hatásokat illetően, Balogh német fogódzókként Terézia Morát, Peter Handkét, Hertha Müllert, Zsuzsa Bánkot említi. Revelatív élmény volt számára találkozni a berlini színházi kultúrával, elmondása szerint tíz előadásból hét kiemelkedően jó volt.

Ágoston a magyarországi német kultúra jövőjéről kérdez, a válasz egyhangú: regresszió, hanyatlás, muzealizálódás. Míg régen a sramli, az autentikus sváb tánc a lakodalmakkor hétköznapi tapasztalat volt, mára már történelem. Bár elmondásuk szerint Balogh és Tillmann sosem tartoztak a sváb zene kedvelőihez, az idő múlásával, akár a magyar nóták, szerethetővé öregedtek. Nem feltétlen minőségük, sokkal inkább a hagyomány, hagyományőrzés történeti perspektívájából. Persze az sem árt, ha nem a hagyományőrző amatőr zenekarok, hanem profi zenészek előadásában hallgatja az ember a sramlit.

Tizenöt perc mosdószünet, következik: Rakovszky Zsuzsa. Ágoston Zoltán a Vita élő időben című legújabb kötetéről kérdezi a szerzőt, amelyért nemrég Artisjus-díjjal tüntették ki. Míg 2015-ben megjelent verseskötete, a Fortepan a fotográfiát, a Vita élő időben a németalföldi festményeket hozza poétikai játékba. Rakovszky szerint a versek a festmények, fotográfiák nélkül is megíródhattak volna, de kellett egy referenciális, valóságos kapocs. A fénykép például, állítja, egy időpillanatot rögzít, megmozgatja az ember fantáziáját. Valaki a szemével ír, valaki a fülével, gondolkodik Rakovszky, ő inkább az előzők csoportjához tartozik.

Rendhagyó módon Ágoston a közönségnek a projektor segítségével egy-egy, a versekhez tartozó festményt is felvillantott. Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Monet. Gyakori poétikai fogás Rakovszky versei első felében a képek, gyakran idilli képek egzakt leírása, majd a szöveg második felében a látott idill lerombolása, univerzalizálása, metafizikai síkra emelése.

Műfordítói munkásságára terelődik a szó. Egy Agatha Christie-regény végigszótárazása jelentette számára a fordulópontot. A kérdésre, befolyásolta-e a popkulturális érdeklődése a művészetéhez való attitűdjét, Rakovszky azt felelte, hogy ez nem annyira személyes, sokkal inkább nemzedéki élmény. A Rolling Stones, a Beatles, Agatha Christie egész egyszerűen benne volt a nemzedéke levegőjében.

Gyerekkor, Sopron, család. Rakovszky húsz éve újra Sopronban lakik, méghozzá a gyerekkori házában. Érdekes, egészen korai tapasztalatáról beszél: a gyerekek egyéves koruk környékén tanulják meg, hogy a tárgyak és a személyek visszatérnek. Édesanyjáért, aki édesapja halála után a börtön textilgyárában gépírónőként vállalt állást, minden reggel eljött a teherautó. Rakovszky számára ez a visszatérés nem csontosodott meg, édesapját teljesen, édesanyját időszakosan el kellett vesztenie.

Érdeklődik Ágoston, megkönnyítette-e a Sopronba való visszatérést a tény, hogy Rakovszky nem egy partyarc. A költő nevet, valóban nem az, de a költözésben más, prózaibb, családi körülmények is közrejátszottak.

Mesterének tekinti-e Rakovszky Vas Istvánt, kérdezi Ágoston Zoltán. Vassal először mint műfordító, később mint költő találkozott. Mindkét minőségében közel állt hozzá, ezért még pályakezdőként elküldte neki verseit, mivel úgy hitte, ez a szokás. Szimpatikus, hogy kiderül: nem az esetleges publikáció vagy az előmenetel érdekében tette ezt, csupán lelkesedésből. Meg is mondta neki Vas, hogy nem tud neki semmit ajánlani, nincs abban a pozícióban, de Rakovszkyt ez nem érdekelte. Vas később, Rakovszky költői érésével, elküldte tanítványa verseit Kormos István fiatalokat bemutató antológiájába. A színes költői pálya így vette kezdetét.

Rakovszky nem az analitikus, harsány önelbeszélők közé tartozik, aki lehengerli közönségét hangzatos szerzői programjával és terveivel. És ez nem is probléma. Válaszaiban, mint a verseiben, mindig fel-felcsillan a humor – erre Ágoston külön figyelmeztet, mivel érzése szerint a Rakovszky-recepcióban ez a vonás nem kap kellő hangsúlyt –, a társművészetek iránti érdeklődés és egyfajta elemi őszinteség. Az est során végig azt éreztem, na igen, ő biztos nem hazudik, nem hazudhat, ez valami igaz. A dolognak igazszaga van. És ez azért elég jó.

A Rakovszky-esttel (bizonyára a programbőség miatt) félig fedésben, 18:30-kor vette kezdetét a Beck&Grecsó zenés est a Zsolnay Negyedben, amelynek az elején Péterffy Attila, Pécs polgármestere hivatalosan is megnyitotta a fesztivált. Még nem tudom klónozni magam, de hihető nyelvek azt suttogták, és a képek is azt mutatják, hogy jó hangulatú, teltházas koncert volt, méltó berúgása a 2024-es PécsLIT-nek.

(Fotó: Tóth László)