„Meghalt a lobogó szakállú, másokkal mélyen együttérző, mindig boldog keddet kívánó költő, Dicső Zsolt. Sokan szerették, sokaknak hiányzik majd.”
(Teol.hu)

„…Még fut a vonat, már nem tudják merre,

nem tudják reggel van talán vagy este,
s azt sem tudják, lesz-e állomás.

Várják, hogy egyszer, majd bemondják végre,
az utazásnak most itt van a vége
és a vonat nem megy már tovább.

a vonatunk nem megy már tovább.”

(Dicső Zsolt: aki akar, ott leszáll)

Az a vonat nem megy már tovább. Dicső Zsolt elment vele. Kiszállt a költő az ismeretlen állomáson, és nem árulja el nekünk, hol, mert nem teheti. Akárhová érkezett, itt hiány lett belőle. Ő előre soha nem mondta nekünk, hogy ez így lesz. Mi ugyanannak a kisvárosnak a flaszterját, ugyanannak az iskolának a padját koptattuk, ugyanazokat a dombokat, pincéket jártuk. Nagyon-nagyon szekszárdiak vagyunk.

Itt és a környéken éltünk szinte végig, a szélesebb határt alig-alig léptük át.

Az irodalomszervező

Először buszon találkoztam vele. Nem tudom, hogyan, de beszélgetni kezdtünk, és amikor az Újvárosból a gimnáziumig értünk, már Nagy Lászlóról volt szó. Később kiderült, hogy ezt a hosszú szakállú fiatalembert a művészetek teljesen bekerítették. Ő lett az az ember, aki fölfigyelt arra, hogy itt, Szekszárdon van mit megőrizni, van honnan továbblépni. Zsolt volt az első, aki észrevette, hogy ebben a kisvárosban is igény van a szellemi életre, és barátaival kitalálta, aztán megalapította A Pad folyóiratot. Ez az a bútordarab, ahova most is leülhetünk és kitekinthetünk innét a világra. Aztán a Pad Alapítvány állt az élére az akaratnak, amely megvalósította annak a tanyának az újjáépítését, ahol Mészöly Miklós több művét írta. Amikor Zsolt a könyvtár dolgozója lett, attól kezdve nem volt olyan irodalmi alkalom, hogy ne ő lett volna az esemény fő szervezője. Közben verseket írt, zenekart alapított, kiállításokat szervezett, kapcsolatot tartott a hazai irodalmi élet meghatározó alkotóival.

Zsolt ismerte Szekszárdot, és az egész város ismerte őt. Baráti körébe tartozott Csengey Dénes, Jánosi György, Baka István, Jankovics Zoli és több olyan ifjú, akikkel komoly beszélgetéseket lehetett folytatni a világ akkori állásáról.

Nem hallottam, hogy valaki ellensége lett volna. Ahányszor találkoztunk, mindig azt éreztem, hogy jó emberrel beszélek. Mindenben a humánus, segítő megoldást kereste, s ezt érezhette bárki, aki hozzá fordult valamivel.

A költő

Azt hiszem, hogy a költemények világa volt az ő éltető eleme. A versírás alapjait abban a Garay Gimnáziumban tanulhatta, ahol Baka is. Kitűnő tanáraik voltak. A Tolnai Népújság adott helyet először verseinek. Nyolc kötete jelent meg. Kezdettől fogva ugyanaz jellemzi költeményeit: a találékonyság, a meghökkentés, a könnyedség, a poézis. Nagy találkozása volt Christian Morgenstern költészetével, eszményi mester mutatta az irányt: a kifordított világot, a sajátos helyzeteket, gyarlóságainkat és baklövéseinket humorral és iróniával lehet méltó módon elfogadni, elviselni és ábrázolni. Az életkedv és a fantázia kísérője a nyelvi leleménnyel teli sajátos gondolatritmus, ami Dicső Zsolt sajátja. Különösen fontos esemény volt kisfiának születése. Ritka a magyar költészetben, hogy valaki ekkora szeretettel, figyelemmel és empátiával tárja elénk gyermekével kialakult kapcsolatát. Gyönyörű, ahogy létrehozta a „Dönci-irodalmat”.

Szerepeivel is ránk tudott mutatni. Zsoltnál DéBéla késni indul, de a késést nem lehet lekésni. És ő mindennap és mindenkinek BOLDOG KEDDET kívánt. Tőle el kell fogadnunk.

(Fotó: Dicső Zsolt Facebook-oldala)