Évfordulók, emlékezések. Száz éve halt meg Franz Kafka. A modern próza megkerülhetetlen alakjáról világszerte megemlékeznek, úgy tűnik, hatása nemhogy fakul, inkább erősödik. Talán azért is, mert mintha valóságunk egyre jobban hasonlítana a prágai író hideglelős, átláthatatlan, fenyegető világára. Mindenesetre bonyolult, sokrétű életműről van szó, amelyhez júniusi számunkban a szerző két kiváló magyar ismerője segít közelebb férkőzni. Földényi F. László átfogó igényű, mélyreható és megvilágító esszéje azt mutatja be, hogy Kafka prózája hogyan keresi a kiutat a szűkös, elviselhetetlennek érzett életből egy másik, ám elérhetetlennek tetsző életbe. Méghozzá az íráson keresztül, amelynek kafkai megvalósítását, rendjét, eljárásait Forgách András vizsgálja behatóan, szoros szövegolvasással, a naplók fontos szöveghelyeit és A kastély nyitányát tanulmányozva. A két értekezés így egyaránt enged rátekintést nagyobb távlatból és egészen közelről erre a roppant jelentős életműre. És hogy rögtön a szám végére is utaljak: Codău Annamária kritikája mintegy keretbe foglalja a lapszámot, ugyanis egy olyan regénnyel, Mircea Cărtărescu nemzetközi elismerések sorát besöprő Szolenoidjával foglalkozik (a fordítója Koszta Gabriella), amelynek fiatal romántanár főhőse Kafkát tekinti egyik példaképének, és szintén a megváltást várja az írástól. A kritika mesterien fejti fel a nyelvében, utalásaiban, képzeletvilágában valósággal tobzódó regény motívumhálóját, a román fogadtatást is bemutatva.

Az idei év más évfordulókat is hozott, így most van Byron halálának kétszázadik évfordulója. Ez alkalomból Várady Szabolcs a pályatárs, Nádasdy Ádám ösztönzésére újra elővette régi Childe Harold-fordítását, és írásában – pompás betekintést engedve műfordítói műhelyébe – köszörülni kezdi a korábbi átültetés csorbáit. A munka eredménye a Harold lovag vándorútja ‒ íme, Várady új címjavaslata ‒ negyedik énekéből tizenkét stanza új fordításban: az elbeszélő megérkezik Velencébe, és bámulatos, kultúrtörténeti erejű köszöntőt intéz a városhoz. Az olvasónak könnyen az lehet a benyomása, hogy Byron opusát tényleg vétek elmulasztani.

Ami a további megemlékezéseket illeti, a márciusban elhunyt Eötvös Péter életútjából Kurtág György villant fel epizódokat, köztük egészen személyeseket. Örömteli alkalomból született viszont Keresztesi József írása, amely eredetileg a hatvanéves Havasréti József köszöntésére szervezett pécsi konferencián hangzott el. Keresztesi a pályatárs igen részletes kritikusi portréját rajzolja meg, és hasonlóval találkozhat az olvasó Radnai Dániel Szabolcs nagyszabású recenziójában, amelynek tárgya Darvasi Ferenc Reményi József Tamással készített életinterjú-kötete. Itt viszont épp a generációs különbség az érdekes, az, ahogy a fiatal kritikus elismerően, de fenntartásainak is hangot adva jellemzi a tavaly elhunyt kritikus és szerkesztő szerepfelfogását és önpozicionálását  a maitól nagyban eltérő kulturális és sajtóközegben.

Színház. A Jelenkor régi és hűséges olvasói tudják, hogy a júniusi szám 2001-től, a Pécsi Országos Színházi Találkozó elindulásától kezdve csaknem két évtizeden át hagyományosan színházi különszám volt. Nincs már fesztivál, einstandolták, de a júniusi színházi tematikából csak azért is szeretnénk valamennyit átmenteni. Ha már lúd, legyen kövér: a számban három drámát is közlünk. A legnagyobb meglepetés Csáth Géza nemrégiben előkerült, minden bizonnyal kamaszkori rövid drámája, amely a ’48-as szabadságharc idején játszódik, és bár deklaráltan melodráma, véres szerelmi zárlata kísértetiesen megidézi Csáth életútjának végét. A mű keletkezéséről és a kéziratról a közreadó, Arany Zsuzsanna irodalomtörténész ad tájékoztatást. Milbacher Róbert hét év után újabb Arany-balladát ír át, ezúttal a Vörös Rébéket gondolja tovább dramatikus formában. A dráma az eredeti periratra támaszkodva egy bírósági tárgyalás formáját ölti, ahol Veress Rebeka azzal vádol meg nagyszalontai férfiakat, hogy fogságba ejtették és erőszakot tettek rajta, míg a férfiak tagadnak, azt állítva, hogy csak egy boszorkányt vettek rá a rontás levételére. A balladai homályt a tartalmi nyitottság veszi át: az ügyész szerint patriarchális erőszakról, a védő szerint csupán idejétmúlt babonaságról van szó, de még az sem biztos, hogy csak ez a két magyarázat áll fenn. Újraolvasásra, morfondírozásra, szembenézésre, az előítéletekkel való szembesülésre késztető darabról van szó. Akárcsak a drámamelléklet esetében. A fiatal szerzőpáros, Bálint Bálint Marcell és Parti Nagy Berta kiérlelt, nagy formátumú történelmi drámával rukkolt elő, amely Napóleon moszkvai hadjáratának idején játszódik. Alaphangja groteszk és abszurd, és úgy pendít meg aktuális áthallásokat (elvtelen vezérkultusz, a hazugságot interiorizáló önáltatás, az egyén kínzó kiszolgáltatottsága a hatalomnak), hogy közben általános történelemelméleti kérdéseket feszeget. Dramaturgiai átgondoltságánál fogva a színházcsinálóknak is komoly ajánlat.

Forgách András nemcsak Kafka-írásával van jelen a lapban, hanem a színházi összeállítás révén is. A színdarabjaiból válogató vadonatúj kötetről Weiss János közöl pályaképértékű kritikát, A kulcs című drámát tartva az életmű csúcspontjának, összegzésének. P. Müller Péter színháztudósként kifogyhatatlan az ötletekből: ezúttal is meglepő témát, a szagok, illatok szerepét vizsgálja a színházban, európai és magyar kitekintéssel.

Ellenállás, figyelmeztetés, lázadás. Milbacher Róbert Arany-átirata olvasható akár a patriarchális erőszak és tárgyiasítás ellen intézett ‒ bizony a férfi olvasót, nézőt is célba vevő ‒ vádbeszédként: ez esetben pedig rokonítható Csordás Kata egyik versével, amely kíméletlen éleslátással szembesít egy férfit a benne támadó kínzó, kínos és rémisztő vággyal. Szintén kritikai szemléletet képvisel a kortárs francia filozófus, Frédéric Gros szenvedéllyel fűtött politikai értekezése (Csordás Gábor fordításában), amely az engedelmesség ellen szólal fel, azt állítva, hogy az emberek napjainkban világszerte elfogadják azt, ami elfogadhatatlan: a növekvő egyenlőtlenséget, a környezet fokozódó pusztulását, a romboló új kapitalizmust. Horváth Viktor megjelenés előtt álló regényének részlete a szatíra eszközével teremt politikai-kritikai irodalmat: különös disztópia a közeljövő Magyarországáról, ahol az elnyomó hatalom képviselői a szocializmus potentátjainak neveit viselik. Balogh Endre egyik verse szintén a szembenézés magatartását viszi színre fegyelmezett sorokban: „Elfordíthatná a fejét, / mégsem néz félre. / A valóságra kíváncsi, / még ha önmagától is / undorodnia kell / a látvány miatt. / Közel áll a szemtanú.” A maguk módján pedig mintha Tamás Ferenc klasszikus formájú versei is a szembenézést és az ellenállást választanák: a kórházból adnak hírt a súlyos betegség különböző állapotairól, végül nagy erővel kapaszkodva az életbe a halál fenyegetésével szemben. A versrovat derűsebb, még ha nem is felhőtlen darabjai Mesterházy Balázs írásai, amelyek a mediterrán világ és életérzés el nem múló szépségébe kapaszkodnak. Molnár T. Eszter konceptuális ciklusa pedig a kő motívuma köré épít fel verseket, vegyítve természetit, mitikust és hétköznapit.

Nem véletlenül került egymás mellé a lapszám két elbeszélése-novellája. Rakovszky Zsuzsa prózájában nem először bukkan fel a kislányát egyedül nevelő anya gyermeki nézőpontot megszólaltató, érzékeny szolidaritással elmondott története. Az új elbeszélés a hatvanas évek vidéki Magyarországára vezet vissza, az egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok nagy erővel idézik meg a fojtogató közeg által rossz szemmel nézett élni akarást, kitörési vágyat. „Miért, hát ki boldog?” ‒ tör ki az anyából a keserűség az írás egyik leginkább szívbe markoló részében. Zsembery Borbála Amazónia frissessége című novellájának középpontjában szintén anya‒lánya kapcsolat áll: a felnőtt elbeszélő kezdetben megdöbbentő szenvtelenséggel szól anyja haláláról, hogy aztán egyszer csak átszakadjon a gát. Olyan lény az ember, és olyan természetű a gyász, hogy a mosópor szétszórása felkavaróbb lehet, mint a hamvaké. Azt gondolom, az ilyesmit leginkább az irodalom képes tudatosítani bennünk.