Kezdjük jelen időben, nem egész komolyan. Tanárunk, barátunk – hallom a hangját – nem hagyna szó nélkül valami búval tönkrevert irományt. Inkább van kedvére néhány történet, vitatható tanulságokkal, remélem, egyszer még megbeszéljük.

Év eleji eligazításon ülünk a pécsi magyar szakon. Dörgedelem szól: itt aztán tanulni kell, mert küszöbök lesznek, azokon mindenki nem léphet át, csak ha, és így tovább, aztán csönd. Rövid csönd, mert felcsattan a taps. Egyszemélyes, lelkes taps, egy kerek szemüveges fiatal oktató vastapsol, s közben a szakálla széléig ér a szája a kaján elégedettségtől. Így találkoztam Horváth Ivánnal. Negyven éve, s jaj, pár hete utoljára.

Akkor, először, katonaviselt gólyaként nemhogy megkérdőjeleztem volna, amit hallottam, olvastam, inkább örültem, ha érteni véltem – s akkor aztán markomban éreztem az egyetemes bölcsesség kulcsát. Tán meg sem úsztam volna, hogy így maradjak, ha nem lett volna Iván: az ő tündérien gunyoros megjegyzései pöccentettek ki a frissen szerzett nagy bizonyosságokból.

Többnyire a pécsi táltosképzőn történt ez – alighanem ő találta ki ezt a szót, oximoron és irónia mixtúráját a régi magyaros esti szemináriumokra. Hogy milyen volt a táltosképző? Egy szikra a görögtűzből: a második alkalom reggelén kitett egy papírt a faliújságra, a 16. század második felének folyóírásával. A második sora ez volt (jól írom át?): „Az profeſſorokkal, io praeceptorokkal latunk zewldet wereset”. Ha ki tudtuk bogarászni a harmadik sort, kiderült, mikor kezdődik este a kéziratolvasás, valamint, mintegy mellesleg, hogy Balassi-strófát olvasunk. „Hallgassuk meg mások hülyeségeit, hogy ők is meghallgassák a mi hülyeségeinket”, javasolta később, és pár félévre rá alakuló dolgozatokat beszéltünk meg ezeken az estéken. Nem iskolás, hanem tudományos társasjátékot játszottunk, diákok, tanárok, a játékhoz illő komolysággal, először Pécsett, aztán Szegeden, Budapesten, szemináriumi termekben, az Irodalomtudományi Intézet reneszánsz szobájában, ún. vendéglátóipari egységekben, kollégiumi szobákban, a 49-es villamoson, olykor, milyen jó volt, otthonában.

„Két problémám van a remek előadással: az, hogy nem megengedő, és nem érvelő” – nagy igazságokat két marokkal hintő szózatra reagált így egy konferencián. Itt és ott, időről időre kiderült, mennyire fontos számára a maga és mások írásában, hogy az okfejtés szerkezetét szabatosan megmutassa a szerző. Másfelől arra tanított, hogy érdemes nyitva hagyni az ajtót máshonnan kiinduló, máshová vezető, de a kifejtésben világos és szellemes gondolatmenetek előtt. Szervilizmusnak, nemszeretem dolognak tartotta, ha valaki kritikátlanul egyetértett vele, viszont izgatott örömmel vitatkozott végig napokat, éjszakákat, amikor eltérő, ám meggondolásra érdemes érvekkel találkozott.

Tanítványai vagyunk? Igen, számosan, tanítványok tanítványai is. És szigorú, hivatali értelemben szerencsére nem. Jobbára nincsenek olyan diákok, beosztottak, akik önkéntelenné kényszeredve követték valamiféle útmutatás rendje szerint. Aki közel állt hozzá, jobbadán vitatkozott is vele. Ezek a viták sokszor nem jutottak úgymond nyugvópontra. Már csak azért sem, hogy folytatódhassanak. Ebben vannak tanítványai: érdekes kérdésekről mélységes komolytalansággal civakodni kész társak a Balassi- és József Attila-kutatásban, a bölcsész informatikában, a magyar irodalomtörténet össze- és visszafoglalásában, megannyi más területen, nemrég a Halotti Beszéd kódexének vizsgálatában. Erről tartotta utolsó, sziporkázó előadását online, párnák közt.

És mostantól (ahogy egyszer mondta) sokkal többet tud, mint mi valamennyien együttvéve. Így van. Nem így van: vagyis róla inkább azt képzelem, mostantól mérhetetlenül több válaszban lel kérdést ama mennyei tudós társaságban, ahová tartani érdemes.

(Fotó: Csörsz Rumen István, MTA BTK ITI)