A Romológia és Nevelésszociológiai, a Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti, valamint a Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékek konferenciáján ugyan szűk körben, családias keretek között, műhelyszerűen zajlott az eszmecsere, komoly és izgalmas felvetésekkel szolgáló előadások hangoztak el.

Rögtön az elején nagyon különös problémát vetett fel Milbacher Róbert, aki ezúttal mindenekelőtt a saját szépírói gyakorlatát és tapasztalatát elemző irodalomtörténészként szólalt meg. Arról beszélt, hogy szűkebb pátriájában, Nagybajomban miként fogadták első kötetének, a Szűz Mária jegyesének novelláit, a megírt figurák és történetek ugyanis sok esetben valós mintákon alapultak. Noha a könyv visszhangja egyáltalán nem volt kedvezőtlen, két negatív példát tárt elénk. Mindkét esetben arról volt szó, hogy valaki ráismerni vélt valamely rokonára, amit nehezményeztek. Nem privát történeteket szolgáltatott ki, hanem közösségi történeteket írt meg. Az érintettek mégis úgy reagáltak, mint akiknek az intim szférájuk sérült, mondván a szerző meggyalázta rokonuk emlékét. A két esetet tovább árnyalja, hogy az illetők nem olvasták a műveket, csak hallottak róla, tehát nem is az olvasottak váltották ki a heves reakciókat (sőt, lehet, hogy azok megnyugtatták volna őket), hanem maga a tény, hogy rokonukról tőlük függetlenül egy idegen beszél. Szemléltetésképpen Milbacher a Fekete köpeny. A vadak földjén című filmből vetített rövid részletet (a 20. perc környékén). Ebben a jezsuita szerzetes megmutatja az írást az őt a misszióján kísérő algonkin indiánoknak, akik azonban a saját történetüket visszahallva („asszonyom anyja hóban halt meg múlt télen” vs. „tavaly télen Chomina feleségének anyja meghalt a hóban”) démonnak titulálják a szerzetest. Milbacher szerint az irodalom mindenkor a valóság kolonializálása, s meglehet, az irodalmárok reflektált vagy referencializáló olvasásmódokban gondolkodnak, a nagyközönség között még élnek olyan atavisztikus, zsigeri olvasásmódok, aminek a nyomán például a sértett rokon bosszút kíván állni az íródémonon azzal, hogy kiszúrja a kocsija kerekét. Ezeket a meghaladottnak vélt, ám nagyon is élő gondolatokat nem lehet kiiktatni vagy feloldani némi veretes bölcsészkedéssel a fikció és valóság különbségéről vagy az emancipációra hivatkozva. Az író végeredményben mindig szürkezónában jár, kifosztja, kiárusítja valaki más történetét, az adatközlő intimitása pedig mindig sérül. S az írásnak ezzel az etikai dimenziójával nem nagyon szokás számot vetni.

Ezt követően Seres Lili Hanna Szilasi László, Kiss Tibor Noé, Bódis Kriszta, Borbély Szilárd, Barnás Ferenc egyes műveinek a recepcióján vizsgálta, milyen tendenciák uralkodnak ezeknek a szegénységirodalom címkével ellátott szövegeknek a kritikáiban. Elmondása szerint rendre előfordul a szegénységről való esszencializáló gondolkodás, aminek eredményeképpen az adott elemzés például a téma alá rendeli az esztétika szempontjait, esetleg azzal kezdi bizonygatni a mű érdemeit, hogy „többről van szó, mint szegénységről”. Jellemző az is, hogy a kritikusok megnyilvánulásai nem szolidárisak, beszédmódjuk gyakran inkább azonosuló-azonosító, tehát a „mi” és az „ők” kategóriáiban gondolkodnak. A kritikusok gyakran hangsúlyozzák a szegénység ábrázolásának érzékletességét és érzékiségét. Továbbá például a kritika hajlamos a kutatómunkát felértékelni, akár a hitelesség zálogaként láttatni (például azt, hogy Szilasi László A harmadik híd megírására készülve hajléktalanokkal beszélgetett), míg a szolidáris aprómunkát nem veszi figyelembe (amit például Bódis Kriszta vagy Kiss Tibor Noé tudhatóan végez vagy végzett). És az is visszatérő toposza a recepciónak, hogy mivel elégedetlen az elterjedt „szegénységirodalom” fogalommal, gyakoriak a műfajkereső kísérletek, így születnek meg a „perifériapróza”, a „hajléktalanirodalom” fogalmai, vagy igyekeznek a jelenséget a szociografikus próza felől értelmezni. Előadásában Seres maga is előállt egy fogalomajánlattal, ő deprivációs irodalomnak nevezi tárgyát. Noha a hozzászólók fenntartásokat is megfogalmaztak, a fogalom a továbbiakban újra meg újra előkerült, s mindvégig meghatározta a tanácskozók nyelvhasználatát és gondolatmenetét – ami arról legalábbis mindenképpen árulkodik, hogy valóban igény lenne egy új, pontosabbnak vélt fogalomra.

Szolláth Dávid Cselekményklisék a kortárs magyar prózában című előadása a konferencia címének újabb értelmezését adta. Kutatása Esterházy Péter, Nádas Péter, Bodor Ádám és Krasznahorkai László műveit és azok cselekményszervezését vizsgálja. Időszűkében Szolláth előadása Esterházy Hahn-Hahn grófnő pillantása című 1991-es regényére szorítkozott. Miként azt kifejtette, műveikben kanonikus nagyjaink gyakran élnek a cselekményszervezés terén kulisszahasogató klisékkel és fordulatokkal – ám a recepcióban erről nem esik szó. A Hahn-Hahn grófnő pillantása esetében például a regény műfaji komponensei közül a dunai útirajz, a Közép-Európa-regény, a családregény és az írásfolyamatot (ön)tükröző metaregény négyes együttállása alighanem briliáns dekomponált prózát eredményezne, ám ezeket egy kalandtörténet integrálja Roberto cselekményszálán. Ez a lektűrös keret pedig hemzseg az olyan cselekménykliséktől, mint a beetetés, a fordulat, a késleltetés, a félrevezetés, a cliffhanger.

A folytatásban Orsós János Róbert jóvoltából a 19. század végére ugrottunk vissza, s Nagyidai Sztojka Ferencről hallhattunk előadást. Nagyidai Sztojka cigány származású költő, műfordító, nyelvész, aki magyar–cigány gyökszótárat állított össze Habsburg József főherceg támogatásával – ez volt az Ő császári és magyar királyi fensége József főherczeg magyar és czigány nyelv gyök-szótára. Romané álává, amelynek 1886-os első kiadását 1890-ben egy bővített második kiadás követte. Alakja nemcsak amiatt érdekes és érdemes a kutatásra, mert az egyik első cigány értelmiségiről van szó, hanem mert életének bizonyos szakaszai kevéssé dokumentáltak.

Ezt követően Beck Zoltán Bari Károly két esszéjéről értekezett: Cigánynak lenni, költőnek lenni. Tűnődések hagyományról, költészetről, előítéletekről (1995); Öninterjú (2018 – ez utóbbi a szerzői önértelmezésben egyébként prózavers). E két írásból kiindulva igyekezett Beck a szűkszavú, de formátumos költő sajátos, ellentmondásoktól sem mentes portréját felvázolni. A Barival kapcsolatos kettősségek többek között a következők: habár pályája során számos díjjal elismerték, az önképben visszatérően megjelenik a kívülállóság, a mellőzöttség, a félreértettség; rendre visszautasítja a „cigány költő” címkéjét, magát mindenkor magyar költőnek mondja. Ugyanakkor a cigány népművészeten folkloristaként végzett hagyománymunkát adott esetben akár a saját költészeténél fontosabbnak tételezi. S a legkülönösebb vonása talán, hogy láthatóan uralni igyekszik a róla szóló narratívát, illetve a recepcióját, Beck legalábbis így értelmezi azt, hogy amíg az utóbbi évtizedekben alig ad interjút – lényegében kívülállóként megkeresni, elérni is nehézkes –, addig megírja az Öninterjút, amelyben a saját kérdéseire válaszolhat. Beck ezt egyfajta „etnikai felelősséggel” köti össze: Bari Károly megnyilvánulásaikor nemcsak egy személy szólal meg, hanem egy megjelölt társadalmi csoport tagja (aki egyébként önállóan is megjelölt, hiszen a hetvenes években államellenesnek ítélt cselekedeteiért és verseiért meghurcolták, bebörtönözték).

A folytatás ismét elkanyarodott a domináns tematikától. Z. Kovács Zoltán Yuval Noah Harari Sapiens – Rajzolt történelem című tudományos ismeretterjesztő képregényeiről beszélt. Az előadó, noha megemlítette a sorozat bizonyos különösségeit, tárgyi tévedéseit, nem a mű tartalmi kritikájára fókuszált. Arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a szerzői név pozíciójában az izraeli történész nevét látjuk, valójában egy „képregényalkotói konfigurációról” kell beszélnünk, hiszen a műnek van rajzolója, színezője stb. Hararit valójában adaptálják, igaz, ő is beleszól a munkafolyamatba, tehát konzultál a csapattal. A képregény érdekessége, hogy nemcsak a „szerzője” Harari, de a szereplője is, aki afféle (időutazó?) idegenvezetőként tárja az olvasók elé az emberiség történetét. Ez az eljárás ugyanakkor különös eseteket szül, hol narrálja a látottakat, hol a szituáció résztvevőjévé válik. Érdekes, hogy a világtörténelem gyakran különféle (zsáner)műfaji keretezésben jelenik meg: valóságshow, képregény, tévéműsor, konferencia stb. A mű érdekes vonása továbbá az is, amikor a Dr. Fikció nevű szuperhős szereplő felbukkan, hogy elmagyarázza: a tudományon kívül minden fikció az irodalomtól az emlékeken és a pénzen át a törvényekig. Mindezek következtében, állapította meg Z. Kovács, a Sapiens-képregények kitűnő terepe lehet a nem-természetes narratívák és narratológiák bemutatásának, illetve vizsgálatának.

A nap utolsó előadását Deczki Sarolta tartotta, aki a krimi műfajának hazai helyzetéről beszélt. Diagnózisa szerint a műfaj felívelőben van. Számos figyelemre méltó krimiszerző lépett színre az utóbbi években (ráadásul nagy arányban vannak közöttük a női szerzők), így például Baráth Katalin, Cserháti Éva, Molnár T. Eszter, Csabai László, Kondor Vilmos, Pintér Tibor, Kolozsi László. Több kiadó is magára vállalja e zsánerműfaj kiadását: Agave, General Press, Prae, Magvető, Kalligram, Athenaeum. És az irodalmárok, kritikusok körében is van egy maroknyi elhivatott, aki foglalkozik a műfajjal: Benyovszky Krisztián, Bényei Tamás, Török Lajos, Szilágyi Zsófia, Bárány Tibor, Visy Beatrix, Bánki Éva, Kálai Sándor és persze maga az előadó, Deczki Sarolta is. Helyzetértékelése után Deczki megkockáztatta azt a hipotézist is, hogy a krimi reneszánsza kapcsolatban áll az újrealista próza felívelésével (ideértve a szegénységirodalmat is) – ezért történhet meg, hogy a Magvető Csabai László elbeszéléseit nem krimiként, hanem realista prózaként pozicionálja a piacon. Ez a példa pedig már átvezet az előadás konklúziójához: hiába láthatjuk a krimi reneszánszát, üvegplafonba ütközünk. A recepciót kevés elhivatott állítja elő, a műfajjal foglalkozók köre alig bővül, a műfaj kiemelkedő művei lényegében nem kanonizálódnak, a krimik – miképpen más zsánerműfajok – párhuzamos intézményrendszerekben léteznek.

A napot fakultatív program zárta. A Janus Egyetemi Színházban lehetett megtekinteni a Független Színház vendégelőadását, a Rothadó madarak című „punkoperát”, amelyet Balogh Rodrigó írt Holdosi József Kányák című regényére és annak utóéletére támaszkodva. Amellett, hogy a darab önértékén is kiváló volt, a konferencia résztvevői számára többletjelentésekkel is szolgált. A mű kiindulópontja ugyanis az a valós eset, hogy Holdosit és kiadóját feljelentette a nagyapa arra hivatkozva, a regényben rossz fényben tünteti fel őt az unokája – ez tehát Milbacher konferencianyitó felvetésével állt párhuzamban. A darab egy pontján Holdosi figurája arról panaszkodik, hogy a családja már „gádzsónak” tekinti, mivel kiemelkedett közülük – ez pedig a Bari Károly munkássága kapcsán előkerült „cigány író / író cigány” fogalompárt idézte fel élesen.

A konferencia második napját már egészében a szegénységtematika és a cigány irodalom dominálta. Az első előadó D. Magyari Imre volt, aki Háy János Mamikám című, nagy port kavart, egyesek által rasszistának bélyegzett regényének recepciójáról beszélt. Ám gondolatmenetét az előzményeknél kezdte, olyan színházi előadásokat sorolt fel – Tersánszky–Grecsó: Cigányok; Pintér Béla: Szutyok, illetve Vérvörös Törtfehér Méregzöld –, amelyek szerinte szintén kiválthattak volna hasonló botrányt, hiszen a Mamikámat elítélő írásokban visszatérő érv volt, hogy a szerző középosztálybeli fehér férfi, s hogy többek között a „semmit rólunk nélkülünk” elvét sérti meg írásával, amely a bírálók szerint rasszista sztereotípiákkal ábrázolja a cigányokat. D. Magyari – miként már a regényről szóló vitában is – szemléltette a különféle (nemegyszer helytelen értelmezésből is fakadó) álláspontokat, megállapította, hogy valójában a mű elítélő recepciója nem esztétikai alapokon nyugszik, s a bírálatokkal szembehelyezkedve kifejtette saját véleményét. D. Magyari szerint a Háy-mű akár középiskolások elgondolkodtató olvasmánya is lehetne. Zárásul, mintegy keretes szerkezetet hozva létre, néhány újabb megjelenés – Babarczy Eszter, Láng Zsolt, Balázs András friss könyvei – kapcsán azt latolgatta, vajon azok is vitát fognak-e indukálni.

Cselle Gabriella a 19. századi népszínművek cigányreprezentációival foglalkozott előadásában. Miután megállapította a műfaj és a kor domináns sztereotípiáit (cigányzenész, jósnő, hóhér), Tóth Ede A falu rossza című 1874-es darabját elemezte. Részletezte a mű akcentust imitáló tájnyelvét, s felhívta rá a figyelmet, hogy a szerzői intenció szerint a cigány figurák bár valóban típusokat alakítanak, dramaturgiailag fontos szereppel bírnak. Ennek fényében néhány későbbi, akár kortárs feldolgozás pedig el is marasztalható, ugyanis a darab színpadra állításai során többször is megtörtént, hogy a cigány karaktereket háttérbe tolták, a szerepük a szöveget nélkülöző muzsikussá degradálódott.

Kocsis Zsófia előadása a(z újra)felfedezés igényével született, ugyanis Szécsi Magda író, keramikus, képzőművész néhány könyvét olvasta újra. A konferencia címe talán itt volt a leginkább átélhető, amíg ugyanis a romológusok számára legalább valamelyest ismerősen csengett a szerző neve, addig az irodalmi tanszékek képviselői bevallották, nem hallottak korábban Szécsiről. Az előadás három szövegre fókuszált: a Születés című novellára (az 1993-as A fekete bálvány birodalma című kötetből), amely afféle cigány eredetmítoszként funkcionál; az Időtépő című 2005-ös, több idősíkon játszódó, szintén eredettörténetként értelmezhető prózakötetre, valamint a Cigánymandala című négyhangú elbeszélésre (az azonos című 2007-es kötetből). Utóbbi szöveg négy cigány nő életpályáját mutatja be. Ugyanakkor a Kocsis által kiválasztott szövegek mintha tágasabb összefüggéseket mutatnának, s azt jelzik, Szécsi Magda a cigányság, azon belül is a cigány nők sorsáról ír – talán az sem véletlen, hogy hozzászólásában Milbacher Róbert párhuzamot fedezett fel a magyar nemzeti irodalom 19. századi létrejötte és a Szécsi-féle cigány mítoszteremtés 20. századi törekvései között.

Káli Anita előadásában markáns álláspontot fogalmazott meg. A szegénységirodalom, illetve a Seres Lili Hanna által javasolt deprivációs irodalom tematikai, míg a cigány irodalom etnikai alapozottságú fogalmak. Ezekkel szemben ő diszkurzívan kíván gondolkodni ezekről a jelenségekről, olyan beszédrendekként tehát, amelyeknek toposzai és eszköztárai vannak. Előadása fókuszában Jónás Tamás Bánom, hogy szolgád voltam című műve állt. A mű mitológiájának és nyelvi eszköztárának elemzésével kívánta megalapozni azt az állítását, hogy Jónás Tamást sokkal inkább az írói eszközei és eljárásai, esztétikája miatt tekinthetjük cigány írónak, semmint a származása miatt.

A konferenciát Bőhm Gábor előadása zárta, aki szerényen azzal vezette fel gondolatmenetét, hogy csupán lábjegyzetet kíván fűzni a korábbi előadásokhoz. Valójában azonban ő is fogalmi, illetve szemléletbeli ajánlattal állt elő. Arra tett javaslatot, hogy Balla Bálint szociológus „szűkösség” fogalma felől gondolkodjunk inkább a szegénységirodalomnak nevezett komplexumról. A szegénység ugyanis relatív, más-más kultúrában és kontextusban mást jelent, ráadásul hiánydiskurzus is. Sokkal inkább a szűkösség kultúrájáról, és az abban létrejövő ellenállási stratégiákról, leleményességekről, és ezek irodalmi ábrázolásáról kellene gondolkodnunk. Példaként Tar Sándor néhány elbeszélését idézte, valamint Oravecz Imre A rög gyermekei trilógiáját. Utóbbi amiatt is érdekes, mert az Oravecz-családregény szereplői szociológiai-gazdasági értelemben nem mondhatók szegénynek, de bizonyos szempontból mégiscsak szűkösségben élnek, ugyanakkor a regényfolyam poétikailag mutat párhuzamosságot a szegénységirodalom egyes műveivel. Az előadás megvitatása során a hozzászólók kivétel nélkül a konferencia talán leginkább előremutató ötletének találták a szűkösség fogalmának alkalmazását, ugyanakkor abban is egyetértettek, hogy amiként a szegénység vagy a depriváció, egyelőre ez sem esztétikai kategória, ám ekként való kidolgozása előrelépést hozhat.

(A bélyegképen Szécsi Magda A fekete bálvány birodalma című könyvének borítóképe látható.)