A májust a régiségben Pünkösd havaként is emlegették. Ahogy az ének szól: „Piros Pünkösd napján mindenek újulnak, / a kertek, a mezők virágba borulnak”. De május az ígéret havaként is ismeretes. Tekintsünk tehát mi is bizakodva a jövőbe, és lássuk, mit ígér a Jelenkor májusi száma.

Pókereposz, memoár, napló. Ha az ember és természet viszonyának különböző korábbi elképzelésein túlhaladva a modernitás eljutott oda, hogy a természet a maga fenségességében közömbösen viszonyul az esendő emberi léthez, akkor azt kell mondanunk, hogy Simon Márton a májusi lapszámban olvasható verseinek alakjai inverz módon hasonlóképpen közömbösen viszonyulnak a természethez. Beszédes cím e vonatkozásban a Mióta tudom, hogy sosem tehetlek annyira boldoggá, mint az, amikor tetrisezel. Erőlködhet, megújulhat vagy épp összedőlhet a világ, de amíg a sok kis L és Z betű potyog, addig „minden oké”. Egyébként szerelmes vers ez a javából, noha vérbő iróniával és humorral fűszerezve. A második – Jézus és a dinoszauruszok – sem kevésbé ironikus, itt a dolce far niente, az édes semmittevés jegyében zajlanak/állnak a dolgok Palermo városában. Nemkülönben a harmadik, amely a Vajon hányan halnak meg egyébként évente az IKEA-ban? filozofikus címet viseli. „Ez a hely javíthatatlanul oké” – állítja a vers beszélője az áruházról, s ironikusan épp a visszájára fordítja a heideggeri ellentétet, azaz itt nem a halál állandó tudatában (Sein zum Tode) való autentikus létezés, hanem épp a létfeledettségben tobzódó inautentikus lesz a nyerő, ahol a fogyasztás mámora, a lehetőségek végtelensége mintegy ellehetetleníti azt, hogy valaki épp ott haljon meg, hiszen ott nyilván még „infarktusból is / három különböző típust lehet kapni, / és mindhárom organikus anyagból készült, / fenntartható gazdaságból származik, / van szilvaszínben, / és jár hozzá összeszerelési / útmutató bolgár nyelven is”.

Ide kapcsolódik játékosságával, humorával a Halj meg cipőben című vadnyugati pókereposz részlete, mely gyaníthatóan Varró Dániel világirodalmi műfaji újítása. De még ha írtak volna is angolul verses pókereposzt, ilyen vicces, metareflektív módon biztosan nem: „Wild Bill napcserzett arca meg se rezdült / – Egy westernhőst a nap mindig cserez, / Míg más halandó tőle barna lesz, sült, / A westernhősökkel kivételez, / Nem állítom, hogy értem, hogy van ez, / De a kúlság fokát, úgy látszik, jelzi, / Hogy arcunkat a nap süti vagy cserzi –”. Nem véletlenül e lapszámban olvasható Varró Túl a Maszat-hegyen 2. című könyvéről Keresztesi József kritikája. Ez igazán értő módon világítja meg a verses regény formájából, az Anyegin-strófából, a „gúzsba kötve táncolásból” eredő lehetőséget, a fecsegés szabadságát.

A versrovat további részében aztán a szín jobbára elsötétül. Jánosa Eszter A Duna felett című verse, Meliorisz Béla töprengő versei jórészt veszteségeket rögzítenek, Kulin Borbála anyasiratója pedig különösképpen. Sajó László a halál előérzetét, a vég fizikai brutalitását előlegező verseiből már a keserű illúziótlanság, a kétségbeesés hangjai csapnak föl, mely utóbbit olykor a trágárság ellenpontozza. Babiczky Tibor Horatius imája című verse élet és halál elkerülhetetlen egymásrakövetkezését fogalmazza meg finoman, költészettörténeti eszközök alkalmazásával. A rovatot a kilencvenéves pécsi költő, italianista, könyvtáros Boda Miklós ugyancsak míves költői eszközökkel megformált két verse zárja.

A prózarovatban a kilencvennégy éves Sándor Iván készülő regényéből olvashatunk újabb részletet, mely bizonyos értelemben a tavaly megjelent Tiltott terület című regénye folytatásának tűnik: a mai Magyarországot szabadsághiányos helynek ábrázolja, ahol a múlt hibái, bűnei kísértenek. Ménes Attila regényrészletének a mai magyar valóságot illető ábrázolásmódja az előbbinél is feltűnő abszurd vonásokat a groteszk és a szatíra elemeivel kombinálja. Az Erdei vadak főhőse egy isten háta mögötti helyen „dolgozó” iskolai korrepetítor, akinek fő tevékenysége az, hogy miként lehet kibekkelni munka nélkül a napot – lehetőleg élethosszig. Szántó T. Gábor hamarosan megjelenő regényének részlete egy zenész hivatása és családja közti feloldhatatlan ellentmondást mutat be a hatvanas évek végi Magyarország közegében, ahol a rákényszerített családi és társadalmi szabályokkal szembeni szabadságküzdelem áll a középpontban.

E lapszám prózarovatában zárul a pécsi irodalomtörténész professzor Nagy Imre (a tudományos művektől megkülönböztetendő szerzői névvel: Nagy Imre Ottó) memoárja. Az elmúlt két évben számos részletben közölt emlékezés felidézi a pécsi gyerekkortól, a kispolgári családi miliőtől kezdve a piusos iskoláztatáson át az értelmiségivé, tudóssá válás stációit úgy, hogy az egyéni életeseményeket mindig a szellemi-lelki alakulástörténettel kéz a kézben járva beszéli el a maga önreflexivitást és vallomásosságot elegyítő módján, miközben a társadalmi kontextust is felvázolja az ábrázolás hátterében. Írásának szövetébe kisebb-nagyobb portrékat is belesző, ezúttal két kép készül „pécsi mesterekről”: Tüskés Tiborról (egyebek mellett a Jelenkor egykori főszerkesztőjéről) és Bécsy Tamásról. Lapszámainkban, illetve honlapunkon a teljes memoár fellelhető, ám reményeim szerint nemsokára könyv alakban is kézbe lehet majd venni.

Podmaniczky Szilárd egy ideje már csak naplót ír. Az Örök élet meg egy nap című szövegrészlet azt mutatja, hogy amilyen távol tölti mindennapjait – egy Balaton déli parti településen – az ún. irodalmi centrumoktól, az irodalmi élettől, írása olyan távol került a bevett irodalmi stilizációktól. A hétköznapi élet elemi, akár banális eseményeinek rögzítésén túl a saját benső világa megismeréséhez vezető úton jár. Meditáció ez valamiképpen, minden keleties egzotikum nélkül, ahol az elemi tapasztalások ágyaznak meg az olyan élményeknek, emlékeknek, amelyekben a másik elesettsége vagy saját kiszolgáltatottsága a lényeg. „Vajon hány éves lehet a tó legöregebb H2O-ja, ami a mederben tartózkodik? És még egy kérdés mára, vajon ki mondhatta ezt magáról: meg- és kiismertem a magyar irodalmi kánont, most már elszakadhatok tőle.”

A komplett szépirodalmi rovatot aztán egy olyan zenésszel készített interjú zárja, aki a zenei kánonoktól történő elszakadással kísérletezik, fiatal kora ellenére jelentős nemzetközi sikerrel. Sz. Koncz István, a tudósportrék készítője, ezúttal az olaszországi Vicenzában kapta mikrofonvégre kicsit sem professzoros interjúalanyát, Nora Fischer énekest, aki a Budapesti Fesztiválzenekarral énekelt éppen Kurt Weill-dalokat. Bár Fischer Iván lánya, ám ennyi nem lett volna elég meghódítani a nemzetközi zenei pódiumokat. Kortárs opera énekléstől kezdve a basszusgitárig, komolyzenétől a jazzig terjed a palettája, kockázatvállalás és invenció a jelszavai.

Kimozdult világ. Vida Gábor életműve kiemelt figyelmet kap e lapszámban, s egyben összeköti az értekező szövegek két tömbjét, ugyanis a tanulmányrovatban Thomka Beáta ír az alcímében beszédesen A kimozdult világ sokszólamú kalandregényeként aposztrofálva a szerző korábbi, Ahol az ő lelke című munkájáról, míg a kritikarovatban Györffy Miklós méltatja a tavaly megjelent Senkiháza. Erdélyi lektűr című regényét. A továbbiakban a tanulmányok közt olvasható Melhardt Gergő írása, amely a recepcióval és némiképp a szerzői önértékeléssel szemben is rehabilitáló értelmezést javasol Térey János novelláskötetéről, a Termann hagyományairól. Balogh Tamás tanulmánya irodalom és anyagi siker témáját firtatja a Willem Elsschot néven publikáló flamand szerző, született Alphons de Ridder (1882–1960) példáján, aki „keveset olvasott, nagyon megválogatta az olvasmányait; rossznyelvek szerint a számlakönyvét szerette legjobban”.

Végül, de nem utolsósorban említem a kritikarovatból Bedecs László írását, melynek címét – Másért örülünk neki – József Attilától kölcsönzi a szerző. Parti Nagy Lajos összegyűjtött verseinek kötetét, a Hadd legyek hűst veszi górcső alá és méltatja úgy, hogy új hangsúlyokat javasol a kortárs magyar költészet egyik legfontosabb, nyelvteremtő költői életművének értelmezésében. Ehhez természetesen minden joga megvan, ahogy a többi Parti Nagy-olvasónak is, hogy szinte mindannyian másért örüljünk a költő létezésének és versei olvasásának.

A Jelenkor új számát figyelmébe ajánlva hűséges régi, valamint új olvasóinknak, hadd legyek én is hű olvasója Parti Nagynak – zárásképpen ideidézem a Gesztenyeméz című, ’92-ből származó kis versét, ami sűrű, mint a címbe emelt sötét anyag. A májusi zöldellés, a televény élet képe mellé odasűríti a boldog véget is, miközben finoman megpöccinti a babitsi esti kérdést, hogy mivégre: „Zölden zsúrnak a gesztenyék, / ikrásodás a május, / ikrásodik a veszteség, / de ne félj, bárhová juss, / megvagy már, mint a lomb, az ég / sormintája a bőrön, / vedlik az árnyék, semmiség, / ne félj, elrendeződöl. / Zölden zsúrnak a gesztenyék, / ne kérdezd, hogy mivégre, / lemertük habját és tejét, / tehát jó vég a vége, / s ne sajnálj semmit, kedvesem, / mi műméz volt, ma mézmű.”