Aligha akad az 1968 utáni értelmiségi kiábrándulásnak elkötelezettebb krónikása, mint András Ferenc, noha számosan versengenek ezért a címért, már csak főiskolai osztálytársai közül is, például Jeles András vagy Lányi András. S még kevesebben vannak, akik ezt a közérzetet a rendszerváltás utáni évekre is prolongálták, pontos értelmezését nyújtva az immár emberöltőnyi távlatba került átalakulásnak. Ugyanakkor az életmű előtti tisztelgés pillanataiban is el kell mondani, hogy a Kádár-korszakban keletkezett művek összehasonlíthatatlanul színvonalasabbak a szabad világban születetteknél. Úgy tűnik, a közegellenállás, a rendszerrel szembeni fogalmazásmód jót tett András Ferenc művészetének. Teher alatt nő a pálma…

András Ferenc forgatott a nagy generációról, de nem tartozott a filmtörténeti nagy generációhoz, legalábbis ahhoz, amely a hatvanas években indult el, s olyan alkotókat jelentett, mint Jancsó Miklós, Kovács András, Bacsó Péter, Zolnay Pál, Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Huszárik Zoltán, továbbá a teljes Máriássy-osztály, élén Szabó Istvánnal. Csupán néhány évvel fiatalabb az újhullámos nemzedéknél, de viszonylag későn, 27 évesen, televíziós és filmgyári tapasztalatokkal, 1969-ben veszik fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Mindenesetre az 1969-es dátum meghatározóvá válik filmjeiben: a poszt ’68-as generáció tagjaként lesz profi filmes, a hosszúra nyúló pangás évtizedeiben. ’56-ot gyerekfejjel éli át, a boldog(nak tűnő), legendás hatvanas éveket még asszisztensként dolgozza végig, így alkotóként számára a boldogtalan hetvenes és nyolcvanas évek maradnak, a rendszerváltást követő időszak hosszúra nyúló epilógusával. A 80. születésnapján a Kultúra.hu-nak adott interjújában mondta: „A filmjeimet is meghatározza a csalódás élménye.” Mindezt közvetlenül is kifejezte, amikor filmrendezőként aláírta a Charta ’77-et, aminek következtében az első, 1977-es játékfilmjét (Veri az ördög a feleségét) csak öt év múlva, 1982-ben követhette a következő (Dögkeselyű). Eközben, ahogy előtte és utána is, rendszeresen dolgozott a televízóban: legtöbbször kortárs irodalmi műveket adaptáló tévéfilmjei, valamint ismeretterjesztő munkái a mozifilmekkel egyenrangú darabjai az életműnek (Végkiárusítás, 1978; A legnagyobb sűrűség közepe, 1981; Japán szalon, 1983; A kárókatonák még nem jöttek vissza…, 1985; illetve a Családi album című tizennégyrészes sorozat, 1999–2001). A legismertebbek azonban az egész estés játékfilmek, s azok közül is a legemlékezetesebb az első három mű, a már említett Veri az ördög a feleségét és Dögkeselyű, valamint A nagy generáció (1985). Utóbbi közvetlenül is tematizálja a hatvanas évek „elveszett illúzióját”, de mindhárom egy értékvesztett, csalódott, kiégett társadalomról szól (beleértve a soron következő, 1989-es Vadont, amely történelmi szituációba ágyazza a változtatni akarás reménytelen küzdelmét). S voltaképpen a meghasonlás amortizáló, demoralizáló konfliktusai alakítják a rendszerváltásra reflektáló filmeket is (Az utolsó nyáron, 1991; Törvénytelen, 1994), míg az utolsó mozidarab, A Szent Lőrinc folyó lazacai már melankolikus szerelmi–magánéleti drámában vall a veszteségekről.

Amennyire egységes gondolati ívet rajzolnak ki a filmek történetei, annyira változatos stílusban forgatja le őket alkotójuk – s ez talán András Ferenc életművének legsajátosabb védjegye. E tekintetben is a korai munkák a legkülönlegesebbek. A Veri az ördög a feleségét a korszak szatíráinak és groteszkjeinek elegyítésével koronázza meg e forma hatvanas évek végétől elindult sorozatát. A Dögkeselyű egészen egyedülálló alkotás: bűnügyi film, de nem a korban szokásos „szocialista krimi”, s nem is az akkortájt elinduló bűnügyi vígjátékok sorába tartozik, hanem következetesen végigvitt bosszúdráma, a film (vagy neo-)noirok stílusában, annak karakterkészletével és hangulatával. A nagy generáció is besorolható a „buddy movie”-k műfajába, de ebben azért erősebb a direkt publicisztikus szál, nevezetesen a ’68-as disszidálás, majd az „amerikás magyar” hazatérésének motívuma. Legendás, mára kultikus filmekről van szó: népszerűségüket a lendületes történetvezetésnek, a nagyszerű színészi játéknak és az erős atmoszférának köszönhetik. De egyikből sem hiányzik az akár társadalomtörténetileg is érvényes, komoly és igencsak megalapozott mondanivaló – miközben éppen e régies fogalommal illetett gondolat kap nagy kifejező erejű művészi formát, amelynek hatására a jelentés elveszíti publicisztikus ízét, s mintegy belenyomódik a filmek sűrű anyagába. Éppen a tökéletes „eldolgozás” miatt érdemes kiemelni e filmek témáját, a „csalódás élményét”, amellyel András Ferenc beírta magát a Kádár-korszak filmtörténetébe.

A Veri az ördög a feleségét igen összetett és ellentmondásos társadalmi állapotot ragad meg. Egyfelől szatíra tárgyává teszi az emberektől, az élettől elszakadt, „elidegenedett” bürokratikus, gyomorbajos kádervilágot, amely nem tud örülni az életnek, csak kötelességét teljesíti, mechanikusan, gépiesen, lélektelenül. De ugyanígy szatirikus kritikával illetik az alkotók (Bereményi Géza író és a rendező) a harácsoló, kulturálatlan kispolgári mentalitást. Mondhatni, ez egybevág a Kádár-kor hivatalos narratívájával, csakhogy a film azt is érzékelteti, valójában Kajtárék – meg a kádári konszolidáció víkendházas, autós, építkezős „nyertesei” – mennyire a kor tipikus termékei. Ebben a filmben mindenki ellenszenves, talán csak a nagyapa és a kamaszok kivételével, ám ők láthatóan már és még nem nagyon tudnak változtatni helyzetükön. A Balaton-felvidéki „kis zabálás” a nyugat-európai csömörfilmek méltó párja, csak míg ott a nagy-, itt a kispolgárság csődjéről tudósítanak a filmesek.

A Dögkeselyű hibátlan műfaji keretben egészen pontos és hiteles képet fest a hetvenes–nyolcvanas évek válságba jutott értelmiségiéjéről. Számos korabeli magyar filmben találkozunk ezzel a karakterrel: erkölcsi és anyagi leépülés, válás, zűrös kapcsolatok, kilátástalanság, szétesés. Mindennek műfaji megfogalmazása azonban kivételes. Ráadásul ennek köszönhetően a Dögkeselyű nemcsak szórakoztatóbb lesz az egyébként sokszor fád szplínbe torkolló közérzetfilmeknél, hanem újabb társadalmi jelentésekkel is gazdagodik, így a taxisok közegében már a nyolcvanas években szárnyát bontogató magánvállalkozások jelenségével vagy a „fehérgalléros” bűnözéssel. A Munkácsi Miklós Kihívás című kisregénye nyomán forgatott film főszereplője tehát egyszerre korunk tipikus hőse – elvált mérnökember, aki „megélhetési” taxisként dolgozik –, és ugyanakkor igazi film noir hős, aki meglopása következtében dezorientálódik, s így „egyszer az életben” végigcsinál valamit, egészen az önbíráskodásból fakadó szükségszerű bukásig. András Ferencék filmje egyfelől nem fosztja meg a történetet műfaji súlyától, s a hős útját a látványos önmegsemmisítésig vezeti, másfelől hiteles képet ad a korszak fővárosi (al)világáról. A műfaji kódrendszerben jeleníti meg a társadalmiságot, s ez nálunk ekkortájt (de még mostanság is) szokatlan vállalkozásnak számít.

Az ugyancsak Bereményi Géza forgatókönyvéből készült A nagy generáció a Veri az ördög…-hoz hasonlóan társadalmi jelentését tekintve duplafedelű történet, hiszen értelmezhető a disszidálás kritikájaként, amennyiben az 1968-ban Amerikába távozó karakter kint sem tud karriert csinálni, ezért a nagy üzlet reményében hazatér itthon hagyott barátaihoz. De az itteni élet sem jobb, sőt kisszerűbb: kisebb megcsalások, kisebb stiklik, kisebb vállalkozások, kisebb bulik. Mindenesetre a nagypályásnak tűnő disszidens a kispályán is kudarcot vall. A nagy generáció ott folytatja, ahol a szintén Bereményi forgatókönyvéből készült Gothár Péter-film, a Megáll az idő abbahagyta az 1968-ban felnőtté váló nemzedék bemutatását: mindkét film a hatvanas évek ígéretének talmiságával, a ’68 utáni kiábrándulással szembesít, egyszerre megjelenítve és lerombolva a „legendás” múlt iránti nosztalgiát.

A nagy generáció expozíciója „történelmi film”, hiszen 1968-ban játszódik, de aztán az események a korabeli jelenben folytatódnak. A következő mű, a Dobai Péter nagyregényéből készült Vadon, valóban történelmi film, a bukott 1948–49-es szabadságharc után tíz évvel játszódik. Ám e „másfél” történelmi filmen kívül András Ferenc valamennyi mozidarabja jelen idejű történet. Életét, annak történelmi és társadalmi aspektusát a csalódás élménye hatotta át, s ezt kortárs történetekben tudta hitelesen közvetíteni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, milyen volt az élet a pangó Kádár-korszakban, és mi volt ennek a végtelennek tűnő két évtizednek a hatása a rendszerváltás után, akkor érdemes az erről a világról egyszerre hű és változatos képet adó András Ferenchez fordulni. Legjobb munkái viszont abban az értelemben kortalanok, hogy velünk maradnak, s a mindenkori jelenünkről is szólnak.

(Bélyegkép: MTI / Cseke Csilla)