Kettősség van bennem, így a Havasréti Jóska hatvanadik születésnapjára hirdetett esemény ötödik órájának végén. Elhangzott néhány hivatalos köszöntő, lezajlott négy előadás és három kerekasztal-beszélgetés, ezek után nehéz bármi újat mondani az ünnepeltről. Másfelől viszont mégiscsak könnyű a dolgom, mert megtehetném (és közülünk sokan megtehetnék), hogy egy órán át csak olyan történeteket mesélek, amelyeknek Jóska a főszereplője. Ráadásul ezek a történetek minden személyességük ellenére is közérdekűek maradnának, kapcsolódnának Havasréti Józsefhez, a kultúrakutatóhoz, az irodalomkritikushoz, az íróhoz.

Kettősséget érzek azzal kapcsolatban is, hogy Jóska mit gondolhat most, hogyan várta ezt a konferenciát. Visszahúzódó, tartózkodó, sok tekintetben aszketikus ember, aki soha nem tolakszik a figyelemért – talán éppen ezért vagyunk most itt, éppen ezért tiszteljük annyian. Egyszerűen csak odafigyelünk rá, mert tudjuk, hogy fontos, amit mond. Azt hiszem, kicsit zavarban lehet, miközben boldog, de leginkább talán arra kíváncsi, mit mondanak róla, a munkásságáról a pályatársai, kollégái, barátai. Közben, persze, néha mormog magában, na, még ez is. Aztán félrehívja Radnai Danit, hogy megdicsérje az előadását. Pompás volt, Dani, gratulálok, de a Time Robber két évvel később megjelent Jugoszláviában is. Sőt, a keleti blokkon belül csak Jugoszláviában adták ki, mármint az angol nyelvű verziót. Azért tudom csak, mert a nagynéném apósa gyakran járt Eszékre piacozni, és évente egyszer elment az állatkertbe is, hogy megnézze a pécsi tigrist.

Ha már a lemezeknél tartunk. 2012 körül hívtuk meg Jóskát, hogy az Irodalmi Diszkó egyik estjén a hivatalos program után ő legyen a DJ. Megjelent egy táskányi CD-lemezzel, és egy A4-es papírlappal, amelyre feljegyezte az est playlistjét. Voltak még a lapon mindenféle satírozások, kiemelések színes filctollal. Jóska a műbőr kanapéról adogatta a lemezeket Sopinak, a Ti-ti-tá technikusának. A listán volt minden, Quincy Jones, Herbie Hancock, Syrius, Bee Gees. Soha nem láttam még senkit, aki ennyire komolyan vette a könnyűzenét. Jóska, a populáriszene-kutató, egyben rajongó, aki, mint egy kamasz, lázba jön, ha talál valami ritkaságot. Aki volt már vele lemezboltban, tudja, miről beszélek. Sapka, sál, szatyor, Jóska a lemezek fölé hajol, lapozgatja azokat, a mellkasához szorítja a frissen vett albumokat, elégedetten mosolyog.

A hatvanadik születésnapját ünnepeljük, de számomra Jóska kortalan. A gyerekkori fotóin is felnőttnek tűnik számomra, mint ahogy azt is látom magam előtt, ahogy húsz év múlva, amikor nyolcvanéves lesz, ott állunk egy zágrábi lemezboltban, Jóska tologatja a szemüvegét, majd gyermeki örömmel kotor ki egy Kiwanuka-albumot a poros lemeztartó fakkból. Ezt nézd, cirill betűs kiadás. Ez a Havasréti Hatvan is inkább egy geg, egy jól hangzó alliteráció, semmi egyéb. A kor csak egy szám, mondaná, hogy kifigurázzon egy újabb olcsó közhelyet, pedig az ő esetében ez nagyon igaz: a kor csak egy szám. Azt hiszem, ha mindenki olyan kíváncsi és nyitott lenne, mint ő, senki sem öregedne meg ezen a bolygón, megvalósulna a hippiálom, maguknak való, de közben egymásra is figyelő, kedvesen mosolygó, derűs emberek népesítenék be a földet. Na jó, talán mégis jobb, hogy Jóskából csak egy van.

Ez a mindenre kiterjedő figyelem teszi lehetővé, hogy létrejöjjön egy ilyen szerteágazó életmű a punkoktól a pszichonautákig, Stephen Kingtől Szerb Antalig, az Alphaville-től az Omegáig. Szúnyog, Suler, Szaszkó. X-akták, képregények, fanzine-ok, horror, pornóbajusz, konzervatív house, Derrick, a nagykanizsai MAORT-lakótelep, a bécsi metró, régi amerikai autók, ritmikus sportgimnasztika – követhetetlen az érdeklődési körnek ez a sokszínűsége. Milyen szépek ezek a Mitsubishi-terepjárók, szólalt meg egyszer Jóska, miközben az anyósülésen aludt. Budapestről Pécsre tartottunk, és tényleg, szerintem is szépek ezek az ASX-ek, válaszoltam neki. A háttérben zúgott a Godflesh, balra az atomerőmű, jobbra pofás kis gabonakörök. Persze, a tájékozódási horizont szélessége önmagában semmit sem jelent, csakhogy Jóska minden műfajon belül csalhatatlan minőségérzékkel mozog, különbséget tud tenni az értékes teljesítmény és a kontármunka között. Ráadásul mindezt elitizmus nélkül, finom empátiával azok felé is, akik újra és újra elbuknak. De hogyan lehetne elitista? Hiszen az ő színterei a lemezbörzék, a múzeumok, a kiskocsmák, a vasútállomások, a levéltárak. Jóska megrögzött gyűjtögető, aki a látszólag értéktelen kacatok között is megtalálja a drágaköveket. És aki eközben pontosan tisztában van azzal is, mi történik a nagyszínpadon.

Egy embert azonban nem a tudása miatt szeretünk. Más kérdés, hogy a munkásság és a személyiség lényegi mozgatórugói Jóskánál azonos tőről fakadnak. Számomra mindig példamutató volt az a – már-már konoksággal határos – belülről irányítottság, ami talán Jóska legfőbb hajtóereje. Mintha az érdeklődését is ez az elv vezérelné: minden érdekli, ami kellően öntörvényű, és csak a saját szabályainak akar megfelelni. Azt hiszem, ezt nevezik önazonosságnak, és ez az, ami akaratlanul, a maga ártatlanságában is magához vonzza az embereket. Ez a konokság vagy önazonosság ugyanakkor empátiával párosul, Jóska türelmesen végighallgat mindenkit, még azokat is, akik olyan dolgokról beszélnek hülyeségeket, amelyek az ő szakterületéhez tartoznak. A végén legfeljebb köhint egyet-kettőt, és finoman pontosít néhány apróságot. Permanens empátiát gyakorol a Facebookon is: nincs az a poszt, amelyet ne lájkolna, pedig ez csak annyit jelent nála – s ezt tőle tudom –, hogy látta.

Mielőtt azonban, így a hatvanadik születésnapjára hirdetett esemény ötödik órájának legeslegvégén szentté avatnám, megemlíteném, hogy tud kemény lenni, akár túlzásokba is esni. Én speciel ezt az oldalát is szeretem, és legtöbbször szórakoztatónak találom. Éles, gunyoros, nyomdakész mondatokkal leplezi le az emberi képmutatás és kisszerűség vadhajtásait. Közben jellegzetesen forgatja a szemét, bólogat, ingatja a fejét, hát de nem? A virtuóz mondatszövés Thomas Bernhard-i révületét az olaszos kéztartás teszi utánozhatatlanul egyedivé, talán nem túlzás azt állítani, hogy Havasréti Jóska a kultúrakutatás Francesco Tottija.

Szeretem a regényeit. Az Űr-érzékeny lelkek állatkerti jelenete Fekete tanár úrral az egyik kedvenc szövegrészletem a kortárs magyar irodalomban. A miliő, a tempó, az atmoszférateremtés közel áll hozzám, a saját kamaszkoromat idézi. Itt szőném be a személyes szálat: ami Jóska életében az állatkerti munka, a mezőgazdasági szakközépiskola és Szentlőrinc, az nekem számtalan, tanyán töltött nyári hónap, újságkihordás a Magyar Posta háromsebességes biciklijével, hajnalok Pestszentlőrinc-külsőn, kamionmosók, gipszoroszlánok, kóbor kutyák. És a többi párhuzam, kispolgári, melós szülők, akik csak etettek és etettek bennünket, azt remélve, hogy helyettük visszük majd valamire. Apáink, ugyanolyan apáink a sufnijukkal, a metszőollóikkal, az egérmérgükkel és a pufajkájukkal.

Nagyon szeretek Jóskával semmit sem csinálni. Csöndben sétálni a tengerparton, céltalanul nézegetni a kavicsokat, a kagylókat, a medúzákat. Úszni a tizenöt fokos vízben. Amikor Dániában voltunk, hogy a könyvünkön dolgozzunk és közben vigyázzunk a házigazdánk által ránk hagyott dísztyúkokra és botsáskákra, még egy ifjúsági focikupára is eljött velem. Nekem nosztalgikus emlék volt, tizenéves koromban kétszer is részt vettem ezen a tornán, életemben először itt láttam kukoricapelyhet és rozskenyeret. Minden olyan volt, mint a nyolcvanas évek végén, focipályák, ameddig a szem ellátott, gyerekek minden mennyiségben, fiúk-lányok vegyesen. A forró, harmincfokos skandináv nyár közepén megállapítottuk, hogy az emberiség napjai meg vannak számlálva, továbbá, hogy a norvég focistaszülők kivétel nélkül a Tesla elegáns szedánverziójával járnak. Belenéztünk néhány meccsbe, a ghánai csapat, amelyiknek a legjobban szurkoltunk, tizenegyesekkel kikapott. Havasréti Jóska és a foci, váratlan párosítás. Az indulás reggeléig fel sem merült, hogy eljön, aztán mégis csatlakozott hozzám. A szögletzászló felől néztem Jóskát, szalmakalapban sétálgatott a pálya szélén, a pulóverét lóbálta, néha lehajolt, hogy megnézzen valamit a fűben. Felváltva figyelte a játékot és a pálya mellett álldogáló teheneket. A távolban sertéstrágya-tárolók fénylettek, a kúp alakú fémépítmények úgy néztek ki, mint a földbe ásott, kilövésre váró űrhajók.

Boldog születésnapot, Jóska!