Naiv és kevésbé naiv költemények
Mohácsi Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>
Költészet napja. 1964 óta, immár hatvan éve ünnepeljük József Attila születésnapján a magyar költészet napját. Ennek a Jelenkorral majdnem egyidejű ünnepnek a jelentőségét kiemelendő nagy hangsúlyt kap a költészet az áprilisi szám szépirodalmi rovatában. A lapszám élén Schein Gábor két közérzeties és a kiábrándultsága felett tűnődő verse áll. Ezt követi Petőcz András anyasirató kaddisa, majd pedig Czesław Miłosz 1943-ban írott Világ című versciklusa. A Naiv költemény alcímű művet – miként a 2022-es évfolyamunkban megjelent ötrészes Miłosz-sorozatot – ezúttal is Csordás Gábor fordította és látta el értő előszóval. Szerepel továbbá a lapszámban egy fiatal költészeti kontingens. Terék Anna nagy igényű honleányi búcsúverset írt Jugoszláviához, egykori szülőhazájához. Zilahi Anna a szerelem és szexualitás érzéki pillanatainak szentel két verset, és talál a témájához aprólékos analitikus nyelvet. Nyerges Gábor Ádám Memoriter című verséből szintén a hiány, a búcsú, a gyász szólamai hallhatók ki: „Gyűlölöm, bizonyos szempontból, minden / egyes pillanatom, amiről nem számolok be / neked – tudod, mennyi szép volt köztük?” Végül, de nem utolsósorban a lassanként kötetre készülő Papp-Sebők Attila három verssel szerepel. A helyváltoztatásról, annak rendje és módja szerint című opusban olvasható egy mondat, nem sokkal azután, hogy a felütésben a beszélő kijelenti, „Hozzád megyek”: „Kell hogy legyen egy hely, gondolom, ami változhatatlan, / és ugyanazt adja bármelyik napszakban”. Kell egy otthon, egy haza, egy Másik. És bizonyos szempontból a vers zárlata szépen keretezi ezt a kis zanzát, amit a Jelenkor áprilisi verskínálatáról adok: „Más nem jutott eszembe, amit mondhatnék, míg felemelt fejjel / feléd tartottam a J. A. utcán”.
Minden jó így, ahogy most van. A prózarovat írásait változatos megszólalásmódok jellemzik. Folytatódik Nagy Imre Ottó memoárja, ezúttal a pécsi Zipernowsky Károly Technikumban (az úgynevezett Gépipariban) magyartanárként töltött évek krónikájának az első felét olvashatjuk. Ahogyan azt megszokhattuk, ennek az értelmiségi memoárnak a középpontjában sokszor a kultúra, az irodalom, a szellemi táplálkozás, az önképzés, a Bildung áll – és ezúttal jócskán találkozhatunk tanulságos pedagógiai, szakmai helyzetekkel, kihívásokkal, de vicces diáktörténetekkel, színes anekdotákkal is a Gépipari mindennapjaiból. Megrázó Halasi Zoltán Az örmény fejezet című prózája. A Jelenkor és/vagy Halasi hűséges olvasói bizonyára találkoztak már a készülő 1688 című mű részleteivel (például 2021 júniusában vagy 2022 áprilisában). Ez a próza annak a nagyszabású regénynek a metaszövege, és arról számol be, hogy milyen hétköznapi kihívások és családi borzalmak akadályozták és térítették el újra meg újra a szerzőt attól, hogy a regénye eltervezett örmény fejezetét megírja. Felkavaró Bakos Gyöngyi novellája: egy egyetemi oktató véletlenül ráköszön egy férfira, akiről azt hiszi, hogy az apja, ám ez csupán a bonyodalmak kiindulópontja. A novella baljósságát csak kiemeli, hogy a címe – amelyet én is kölcsönvettem – Minden jó így, ahogy most van. És nem kevésbé felkavaró Röhrig Géza regényrészlete, amelyben a gyermekotthonba bekerülő Seherezádé van eligazító beszélgetésen az intézet igazgatójánál. Az egyenlőtlen, nyomasztó párbeszédet ábrázoló részlet dinamikája figyelemre méltó regényt sejtet.
Istenhozzád. Még a szépirodalmi rovat végén szerepel két megemlékezés. Kilencvenéves lenne a legendás Szederkényi Ervin, aki 1964-től haláláig, 1987-ig volt a Jelenkor főszerkesztője, s lényegében ő virágoztatta fel újra a lapot. Alakját sokan sokszor sokféleképpen megénekelték már. Jelenlegi főszerkesztőnk sem először emlékezik meg elődjéről, miként arra maga is utal. Ám Ágoston Zoltán nem a jól ismert leckét mondja fel, hanem egy 1971-es rádióműsor alapján (melyet közöltünk 2014 áprilisában) rajzol róla szellemi portrét. És hasonló kötelesség végrehajtására kényszerül Weiss János is. Búcsút vesz barátjától, a magyar hermeneutika nagy alakjától, Bacsó Bélától, aki március 16-án hunyt el.
A gyilkos szó poétikája. Megszokhattuk már, hogy Lengyel András mindig nagy meggyőző erővel, elképesztő részletekbe belelátva, roppant érdekes, és bizonyos vonásaiban mindig aktuális vagy aktualizálható irodalomtörténeti témákat jár körül. Ezúttal sincs ez másként, amikor a hírhedt Pardon-glosszákat veszi górcső alá. Miként azt Lengyel aprólékosan kifejti, az egykori Új Nemzedék folyóirat 1919 és 1921 között működő rovata lényegében a modern – és teszem hozzá, sajnos máig aktív – antiszemitizmus nyelvét teremtette meg. Ráadásul egyes szövegpéldák révén amellett is érveket és bizonyítékokat sorol fel, hogy ezt a nyelvet Kosztolányi Dezső fejlesztette tökélyre. Ennél többet nem mondok, de aki nem riad el attól, hogy ebben a fénytörésben lássa az Édes Anna, a Halotti beszéd, az Esti Kornél szerzőjét, annak erősen ajánlom ezt a tartalmas tanulmányt. De készüljenek fel, lehet, hogy az olvasottak megfekszik a gyomrukat – Desiré nem jön ki jól ebből a történetből.
Sikerrel kerüli el. Ám nem a gyilkos szó poétikájával íródtak az áprilisi kritikarovat közleményei. Balajthy Ágnes a balatonhenyei remete, Lanczkor Gábor Szaturnuszi mesék 1. című művéről írt alapos elemzést. A vegyes műfajú – elsősorban útinaplóra hangolt, de regénytöredéket és versciklusokat is tartalmazó – alkotást összességében elismerően fogadja, ám személyes gyakorlati kétségbe csomagolt szolid bírálatot is megfogalmaz: „Jelen sorok írója már egy kisbabával kettesben megtett Budapest–Debrecen vonatutat is hatalmas sikerként könyvel el, és ezzel egyáltalán nincs egyedül. Ehhez képest a naplóíró és felesége egy kisbabával és egy óvodással zötykölődik át Indián, akik mindezt az erre vonatkozó, elszórt megjegyzések szerint nyitottan és derűsen élik meg – sőt (ami sokkal nagyobb csoda), egy-két veszekedéstől eltekintve még a szüleik is”. Hasonlóan alapos elemzéssel szolgál Angyalosi Gergely, aki Deczki Sarolta Tar Sándor-monográfiájáról értekezik – ugyanakkor ő sem spórolja meg, hogy bizonyos pontokon saját tapasztalataira hivatkozva eltérő véleményt fogalmazzon meg. Elismerően ír Thomka Beáta Szerhij Zsadan A diákotthon című regényéről. Zsadan manapság talán a legismertebb, leginkább felkapott ukrán szerzőnek mondható, ezt jelzi, hogy amíg korábbi magyarul megjelent regényei nem váltottak ki jelentősebb szakmai visszhangot, addig tavaly két könyvét is lefordították: a recenzeált regény a Magvető gondozásában, Körner Gábor fordításában látott napvilágot, Zsadan verseinek bő válogatását pedig a Jelenkor Kiadó adta közre Vonnák Diána magyarításában. E fokozott figyelem hátterében természetesen a 2022-ben indított orosz invázió áll, ám miként arra Thomka is figyelmeztet, az orosz–ukrán háború valójában 2014-ben kezdődött, és Zsadan regénye is a háborúnak az előző nyolcéves szakaszában fogant. Mindazonáltal, figyelmeztet Thomka, ne lepődjünk meg azon, hogy a regény nem feltétlenül a legfrissebb háborús eseményekből táplálkozik, hiszen például a délszláv háborúval foglalkozó szépirodalmi művek is egy-két évtizeddel az események után láttak és látnak napvilágot. A rovat másik világirodalmi tárgyú kritikájában Kisantal Tamás lelkesen nyilatkozik Mariana Enríquez argentin író novellisztikájáról, a szerző A tűz martaléka című, magyarul másodikként megjelent novelláskötete apropóján. Kisantal nagy megvilágítóerővel elemzi a rémtörténet zsánerével is rokon prózát, és nemcsak a zsáner Poe-hoz és Lovecrafthez kötődő hagyományait tárja fel, hanem a szerző argentin és világirodalmi inspirációiról is szót ejt Borgestől Cortázaron át China Miéville-ig. Végezetül, de ezúttal sem utolsósorban említem a kritikarovat debütánsát, Dobos Barnát, aki Harag Anita Valakire mindig gondolni kell című novelláskötetét tette mérlegre. Dobos szerint Harag új kötete egyes momentumok repetíciója ellenére sikerrel kerüli el az önismétlést. Ráadásul izgalmas, tudtommal a recepcióban újnak számító szemponttal gazdagítja a kötet értelmezését, amikor egyes novellák metapoétikus olvasáslehetőségeire hívja fel a figyelmet.
A lapszámból még egy fontos dolgot kell kiemelnem. Miként az a szórólapmellékleten is olvasható, a Jelenkor folyóiratot megjelentető Jelenkor Alapítvány számára is felajánlhatják adójuk 1%-át. Megköszönjük, ha élnek a lehetőséggel, és minket támogatnak.
