Közeli felebarátaink halála személyesen érint minket, a hír utáni első reakciók többnyire túlzóan személyes hangvételűek, paradox módon valamiféle ürügyként szolgálnak kiérlelt önképünk megerősítésére. Én ezt most szeretném elkerülni, mert nem érzem Hozzá illőnek. Őt mindig nagyon feszélyezte, ha magáról kellett beszélnie, zavarta, ha szerepeltették. Rá is illik, amit az Agancsbozót egyik hőséről írt: „nehezen viselte, ha olyasmit gyanított, hogy valakinek valamilyen szándéka van vele”.

Első pillanattól fogva közelállónak éreztem. Talán mert az egyik nagyapám is zilahi származású volt, ráadásul szintén tímár, ahogy az ő felmenői. Mondhatni családiasan otthonosak voltak a gesztusai, a hümmögései, a mordulásai, nyakassága, rendíthetetlensége, észjárása és legfőképp a megfoghatatlansága, az az alkati tőkesúly, amit egy magát körülhatárolni, bedobozolni, meghatározni nem engedő jellem titokként burkol magába.

Szilágyi István úgy volt a nyelv kiemelkedő művésze, hogy nem bölcsészetet, hanem jogot végzett, és úgy volt jogászdiplomája, hogy soha nem használta (mint ahogy mozdonyt sem vezetett, pedig megvolt hozzá a megfelelő képesítése). Bár Kolozsváron élt, zilahinak vallotta magát, vagy ahogy az ottaniak mondják, zilajinak. A szilágysági táj, a peremvidék, ahol az alföldi síkság nekifut a hegyek vonulatának, a sem Erdélyhez, sem Partiumhoz nem tartozó világ a maga privát egyediségével benne van egész életművében. És ez olyan perspektívát kínál, ahonnan nagyjából minden látszik. Mint ahogy ez az életmű is látszik, nézhetem Zilahról, Kolozsvárról, Szatmárról, Budapestről és távolabbról is, Varsóból vagy Berlinből. Azt a forrongó kreativitást, amely felkavarta az úgynevezett kisebbségi irodalom lokális avíttságát, Bodor Ádám mellett Szilágyi István teremtette meg. Munkássága nem nevezhető transzilvanistának, de illik rá, amit a transzilvanisták a sajátosság méltóságának neveznek, és illik rá, amit a szintén szilágysági Ady illesztett a tágabb vidékre: kompország. A Szilágyi-életmű közvetít, miközben nem azonosul semmiféle ideológiával. Nem azonosul, mert a mondatok mögött ott van egy nyers, szenvedélyes, megformázatlan erő, amely az összes szentenciózusnak szánt kijelentést bármikor félre tudja seperni.

Az örök kérdés persze az, hogy kik is vagyunk? Nevezhetjük magunkat „mindenesti halál és mindenreggeli föltámadás közé rekesztett létdarabkáknak. Nem bírta le őket az esti álom-halál, virrasztva didergik át az éjszakát. És ezért hiába virradna, számukra a kelő verőfény nem hozhat feltámadást.” El kell menni a végsőkig, bele kell törni, meg kell szakadni, bele kell halni, az út a halálon keresztül vezet a feltámadáshoz, ezt mondják a Szilágyi-hősök. Halál, virrasztás, feltámadás, így mondják, ezekkel a szavakkal, mert abban a korban, ott, ahol és amikor ők élnek, így beszélnek, ezekkel a fogalmakkal gondolkoznak a világról. De miközben ők a kor szavait használják, az írójuk szótlan marad. Nem használja a nyelvet, hanem teremti.

Nehezen tudnék választani, melyik Szilágyi-hős lennék a legszívesebben. Talán valamelyik kovács az Agancsbozótból, mindig is vonzott a vas edzésének mágiája (mert az). Vagy Fortuna Illés, esetleg Tentás a Hollóidőből? Vagy a Messze túl a láthatáronból Tompay Wajtha Mátyás főbíró? De miért ne a Kő hull apadó kútba Szendy Ilkája? Vagy Anna, akinek sikerül kimozdítania a falut a mozdulatlanságból az Üllő, dobszó, harangban... Akárhogy is, Szilágyi-hősnek jó lenni. Szereti őket, felelősséget érez irántuk, nem hagyja cserben őket. Minden szavukon, mozdulatukon, gondolatukon érződik ez. Nem biztos, hogy tudnak róla, de nyilván mégiscsak sejtik, ahogy gyerek a szülői gondoskodást. Sőt, biztosak benne. Ettől van lényüknek szembeszökő tartása. Nem makulátlanok, nincsenek idealizálva. Mégis szerethetők. Medve, Ottlik hőse sem makulátlan, mégsem ellenszenves, sőt. Tomáš, A lét elviselhetetlen könnyűsége című Kundera-regényből sem szimpatikus, az ember mégis a szívébe zárja. De mondhatom Don Quijotét is, a hibbant Lovagot, teljesen azonosulok vele is.

Szilágyi István hősei a mélybe vetik magukat, egy szerep legmélyébe. Egyetlen porcikájuk sincs, ami kívül maradna. Szendy Ilka a kút sötét iszapjába süllyed. Az Agancsbozót kovácsai egy mítosz hordalékos fenekére taszítódnak. Felöltik egy szerep teljes jelmezét, de minden ruhadarabbal csak egyre meztelenebbek lesznek. És a meztelenség, amit nem lehet eltakarni, az „emberinek nevezett gyengeség”. Hovatovább csak ez marad az ember „rakománya”. Ezt hordozza magával a haláláig, hogy aztán ott lerakja, és akkor, mint a „megszáradt tollú madarak” felszáll a megnevezhetetlen tágasságba.