Gyász, emlékezés, figyelem. A Jelenkor olvasói közül jó néhányan emlékezhetnek Ungváry Rudolf páros elbeszélésére, amelyben szülei halálát írta meg. A mostani számban A harmadik halál lát napvilágot, a szerző feleségének, Monspart Évának haláláról. Ismét letaglózó erejű prózával találkozhat az olvasó, amely kendőzetlenül, kitárulkozóan, néhol meg-megakadva beszéli el a feleség betegségét, meghalását, a halál utáni történéseket, a múltat; az orvosi és a jogi nyelvet is beidézve szavakat kereső és találó beszédébe. Ezt az elbeszélést mindenkinek el kellene olvasnia, aki nem akarja távol tartani magától a halál rettenetét. Nem kínál könnyű emlékezést Zoltán Gábor készülő regényének részlete sem, amely a szerző nagy figyelmet kiváltó utóbbi könyveihez hasonlóan a nyilasok gaztetteit dolgozza fel, ezúttal egy az édesanyjával együtt meghurcolt kisfiú és ólomkatonája párbeszédébe illesztve. A gyengéd mesei keretet mintegy összeroppantja az elbeszélt gonoszság, amely ‒ jóllehet ettől a prózától teljesen távol áll a pszichologizálás ‒ mintha egyaránt táplálkozna bosszúvágyból, sértettségből, irigységből és egyszerű alantasságból. Ungváry Rudolf és Zoltán Gábor írásait, úgy vélem, az is összekapcsolja, hogy a gyengék, a szenvedők, az áldozatok oldalára állnak ‒ ami önmagában figyelemre méltó gesztus amnéziára és bármi áron győztesek istenítésére hajló korunkban.

A lírarovatot sem kerüli el a küszöbön álló veszteség. Gellén-Miklós Gábor verse az anya közelgő halálával néz szembe („Anyu elromlott” […] Anyuval megáll majd az idő […] Itt marad utána a kanapé, / a kávéscsésze, a kopott tapéta, / az egész elmosatlan élete”), ahogy Stummer Attila epikus ívű versei is az elgyengülő anyával és a gyermekében hagyott nyomaival vetnek számot. Szlukovényi Katalin két verse közül a Macskaszikla mintha szintén a halál elkerülhetetlenségét és érthetetlenségét ábrázolná, míg a Feketerigók szépen valósítja meg ars poeticáját: „ha valamit remélek a verstől, akkor ezt: / a pillanatra fókuszált figyelmet”. Ilyen fajta figyelem működteti Nádasdy Ádám szemlélődő,  kristálytiszta vonalvezetésű verseit (bizony, Nemes Nagy Ágnes után is lehet még elmélkedő verset írni a téli fákról), továbbá Markó Béla szonettjeit, amelyek Csontváry Kosztka Tivadar egy-egy festményéből kiindulva fogalmazzák meg bölcseleti igényű töprengéseiket. És ott vannak még a versrovat úgyszólván furfangos darabjai, köztük Tábor Ádám enigmatikus, kafkai prózaverse, amelynek beszélője Kafkával telefonál, vagy Simon Bettina önreflexív, játékos, a frivolitástól sem ódzkodó verse, amely a pszichológusnál felejtett rúzs motívuma köré épül.

A szám két fiatal prózistájának, Kemény Lilinek és Biró Zsombor Aurélnak önéletrajzi indíttatású regényrészleteit több minden összeköti. A filmes körökből is ismert szerzők írásai friss hangvételűek, lendületesek, olyan családtagokat idéznek meg, akik nagyon is ismerősek lehetnek a kortárs irodalom, illetve a vízilabda iránt érdeklődők számára, és olyasmiről számolnak be, amiről szerzőiknek nem lehet közvetlen emlékük. „Prágában fogantam, ahol anyám az ösztöndíjából tartotta el apámat”, indul Kemény Lili nemegyszer felszabadultan pikírt prózája, amelyben többek között egy muréna szeme és a bölcső fölé hajló Térey János is feltűnik. Biró Zsombor Aurél pedig elbeszélésekből, videófelvételekből és a képzeletből táplálkozva nemcsak a szülők megismerkedéséről, hanem az anya korábbi kalandjairól is beszámol, metapoétikus megjegyzésekkel tarkítva a sodró elbeszélést. Ki tudja, talán még a kilencvenes években született irodalmi nemzedék jelentős generációs regényei lesznek ezek.

Mesterek, lapok a lapban, mérlegen. Két pécsi mester visszaemlékezései olvashatók a lapban. Egyikük az 1940-es születésű Nagy Imre Ottó, akinek memoárfolyama a hatvanas évek második felével folytatódik. A professor emeritus irodalomtörténész arra az időszakra tekint vissza, amikor még 1964-ben, a mohácsi gimnázium irodalomtanáraként felvételt nyer az ELTE levelező tagozatára, majd 1970-ben bölcsészdoktorrá avatják. A rövid, színes epizódokból építkező emlékezés ‒ regény? talán már kimondhatjuk ‒ a szellemi embereknél soha le nem záruló Bildung, avagy művelődés, önképzés újabb állomásairól, olvasmányairól, inspirációiról számol be, kitérve az ELTE korabeli jelentős oktatóira, mások mellett Szobotka Tiborra, Nagy Miklósra, Kardos Lászlóra, felidéződik a Tolna megyei település, Regöly plébániájának világa, ahol az elbeszélő feleségével a nyarakat tölti, szóba kerül a dráma és a színház mostoha helyzete a magyar irodalomtörténeti kutatásokban, és a pécsi Pius-templomban alakult filozófiai beszélgetőkörrel is megismerkedhet az olvasó. A másik pécsi mester az 1946-ban Kaposváron született, de már gyermekként Pécsre költöző festőművész, Valkó László, aki szép visszaemlékezésében mesél pécsi mestereiről, Gebauer Ernőről és Lantos Ferencről, ugyancsak a hatvanas évekről, amikor a Pécs képzőművészeti rangját meghatározó intézmények létesültek, például ekkor kezdődik meg a Művészeti Gimnázium működése, és megalakul a Modern Magyar Képtár. Az emlékezésben felbukkannak a pécsi képzőművészet fontos alakjai, így Martyn Ferenc, a későbbi Pécsi Műhely tagjai vagy a szobrászművész Bocz Gyula. De a korfestő részek mellett Valkó László olyan kérdésekről is kifejti nagy tapasztalaton nyugvó elmélkedéseit, mint hogy miben áll a mesterek meghatározó szerepe, kiből lesz jó mester, mi a kapcsolat művészet és mesterség között, tanítható-e a művészet.

Nem esett még szó a szám nyitó írásáról, Fenyvesi Ottó nagyszabású, lendületes verséről, Az utolsó performanszról. Pedig bőséges emlékezés olvasható ebben is a nyolcvanas évek történelméről, a kor irodalmi életéről, megmozdulásairól, csavargásairól, zenéiről ‒ e rövid kis ajánló is a versből veszi címét ‒, valamint, rögtön az elején, „az Új Symposion és a Mozgó Világ felkoncolásárá”-ról. Két legendás folyóirat, mindkettő szóba kerül a szám különálló blokkjában, amely a LITMAG nemzetközi projekt egyes eredményeit adja közre. A közép-európai irodalmi folyóiratok 1945 és 2004 ‒ vagyis a második világháború vége és az újabb európai uniós bővítés ‒ közötti történetével foglalkozó kutatás ‒ amelyet a lapban a magyar kapcsolattartó és szervező, Orbán Jolán mutat be ‒ hazai programjai közül két Pécsett tartott kerekasztal-beszélgetés olvasható. A szerkesztők és kutatók eszmecseréjéből kibontakozik számos magyar folyóirat, a Jelenkor, Magyar Műhely, Új Symposion, Ex Symposion, Műhely, Magyar Lettre Internationale, Tiszatáj, Alföld, Prae kanyargós története. Az áttekintésekben óhatatlanul előkerül, hogy a lapok hogyan küzdöttek-küzdenek a kultúrpolitikai és finanszírozási nehézségekkel, és miként törekedtek-törekednek az autonómia kivívására. Megannyi nagyszerű eredmény és oly sok veszteség, kudarc. Mindenképp tanulságos elolvasni a beszélgetéseket: a folyóiratok nem hagyományok nélkül, légüres térben készülnek, és jó esetben nem is elszigetelten, hanem egymással is kapcsolatba lépve.

Irodalmi folyóiratok ritkán vannak meg műkritikák nélkül, a kritika egyik legfontosabb feladata pedig, hogy mérlegre tegyék a recenzált alkotásokat. A márciusi szám kritikáinak tárgya nagyon sokféle ‒ Markó Béla verseskötete, Hetényi Zsuzsa memoárja-naplója-esszékötete, Jákfalvi Magdolna színháztörténeti monográfiája, Bret Easton Ellis regénye ‒, a kritikusok ‒ Szabados Attila, V. Gilbert Edit, P. Müller Péter, Fekete Róbert ‒ mérlege ugyancsak változatos: kiegyenlített, kissé csalódott, teljességgel elismerő, inkább csalódott. A szerkesztő viszont, hadd árulja el szerénytelenül, nem csalódott. Bízik benne, hogy az olvasó sem lesz az, ha bizalmat szavaz a márciusi Jelenkornak.