Januári lapszámunkban még a Kovács András Ferencet méltató laudációt közöltük Takáts Józseftől a tavaly decemberi Bertók László Költészeti Díj átadó ünnepségéről. Ott volt velünk a díjazott Pécsett a Kodály Központban, bár nem igazán jó állapotban. De ismét felvillanyozva, és azt hiszem, boldogan. Ez a februári lapszám pedig már a tőle való búcsúzó írással kezdődik, merthogy szilveszter előtt, mindössze hatvannégy évesen, az előzmények ellenére is váratlanul meghalt KAF. A nekrológírás pokoli feladat. Az ember próbál valamit átadni a veszteség érzéséből, mondatokat fogalmaz, mégis úgy érzi, a szavai valahogy a semmibe hullanak. Akkor az ész megpróbál valami tényszerűbe kapaszkodni. Megpróbáltam tehát fölvázolni a Jelenkor és közte a nyolcvanas évek végén létrejött és több mint harminc éven át eleven kapcsolatot, mely mindvégig erős maradt. Személyes perspektívából beszélem el az utolsó hónapokat, melyek különös módon még intenzívebbé váltak. Elmondom, hogyan született meg a talán utolsó verse Parti Nagy Lajos hetvenedik születésnapjára – az elmúlt évek költői elhallgatásának tehertétele ellenére. Az elengedés, de nem a felejtés gesztusával idézem Kompletórium című versének sorait: „Amiként madarait az égbolt, / Rejt engem is vándor magasság”.

A nekrológot követően Grecsó Krisztián készülő regényének részlete nyitja a szépirodalmi rovatot. „Az én apám mindenütt van, ott leginkább, ahol nincs” – kezdődik a részlet, és rögtön világos, hogy egy nagy aparegény tételmondatának parafrázisát olvassuk. Ez már a második Apám üzent című próza a Jelenkorban a szerzőtől, s innen (utólag) már látható, hogy valójában az első is ennek a regénynek az anyagából származott. De ez a parafrázis nem az Isten és „édesapám” közti különbség megragadásához kell, mint Esterházynál. Nincs „édesapám”, se mennyei harmóniáknak – az ötvenes években mozsárban megtört – ilyen-olyan emlékezete, hiszen emlékezet sem nagyon van ebben a grecsói világban, legalábbis „történelmi” nincs. A földéhség mozgatta önző és zárt paraszti világban vergődő alakok Móricznál nem tudják, hogy van talán még valami annál is rosszabb, valami nihil, aminek nincsen neve. Egy putrivá züllött vidéki házban halotti tor zajlik, a 49 éves korában meghalt alkoholista apáé, aki „úgy tartotta, hogy az élet súlytalanságát, a céltalan létet az fejti föl leginkább, ha meggyaláz minden ceremóniát, amit az ősei, a szülei fontosnak találtak, amit az a paraszti hagyomány, amelyben élt, szorosan követett”.

Hogy mindez hogyan viszonyul Grecsó saját életrajzi anyagához, nem tudjuk pontosan. Danyi Zoltán épp egy műhelyesszében próbálja összefoglalni, hogyan különbözik a saját valósága A rózsákról című regényétől. „Rózsák közt születtem, rózsák közt nőttem fel, mondja a főhősöm, és ez rám éppen így igaz, de a könyvben nem magamról írtam, eszembe sem jutott, hogy magamról írjak, éppen ellenkezőleg, ennek az írásnak a legfőbb mozgatója az volt, hogy hogyan ne írjam meg azt, ami történt.” És hogy milyen viszonyban áll mindez azzal, hogy Danyi hét éven át minden este Thomas Mann naplóit olvassa, majd kiderül.

A prózarovatban olvasható még egy török családból származó német szerző, Necati Öziri egy németországi török családról szóló regényrészlete. Vélhetően ez is apás regény – a fordító, Tatár Sándor Apajegyre magyarította az eredeti címet (Vatermal) –, bár a részletből hiányzik az apa, ám még nem tudjuk, hogy épp ebben a részben nem szerepel, vagy ő is abba az apatípusba tartozik, aki „mindenütt ott van, csak itt nincs”. Eleven képet kapunk még integrálatlan fiatalok bandázásáról, akik azt latolgatják, tíz óra álldogálás a dönernyárs mellett a rosszabb-e vagy az irodai munka. Nem csoda, hogy amikor ebben a közegben – ahol egy másik atya-figura, A keresztapa is felbukkan a szövegben – a vélhetően a szerző alteregójának számító török Arda bejelenti, hogy ő az irodalommal kezdene valamit, kirobban a röhögés.

Ugyancsak a prózarovatban kapott helyet Nagy Imre pécsi irodalom professzor memoárja, melynek korábbi részeivel is találkozhatott az olvasó. Hogy nem tudományos munkáról van szó, azt a szerzői név módosítása (Nagy Imre Ottó) is jelzi. Különleges szellemi vállalkozás ez, hiszen a negyvenes évekbeli gyerekkor, a kispolgári család és a mikrokörnyezet rajza, a jezsuita Pius iskola közege, majd az ötvenes évek (benne 56 exkurzusával) mind igen fontos állomásai egy kibontakozó elme alakulástörténetének. A szerző, bár eredetileg nem szépíró, irodalomtudósként sokat tud az írói eljárásokról, és azokat tudatosan alkalmazza is e szépírói eszközökkel megalkotott önéletrajzi nevelődési regény felépítésében. Ezúttal a hatvanas évek eleji-közepi, Mohácson eltöltött gimnáziumi tanári három év időszaka következik az elbeszélésben, amely az adott kisvilág korlátozott politikai és társadalmi világa mellett kitér a tágasabb szellemi horizontra, olvasmányokra, vitákra is. A korról szóló más szövegekhez képest sajátos perspektívájú elbeszélés születik mindebből.

Sz. Koncz István, aki Hallama Erzsébet egykori „tudósportréinak” folytatója már jó néhány éve, a pécsi kötődésű tudósok közül ezúttal Juhász Árpád geológussal, világutazóval, a tudományos ismeretterjesztés egyik legismertebb hazai képviselőjével készített interjút. Mint mindig, ezúttal is színes portrét kapunk, amiben szó esik a családi háttértől kezdve a cserkészeten, az ötvenes évek titkos indián szervezkedésén és az ötvenhatos emlékeken át a szakmai munkáig, illetve a televíziózásig sok mindenről.

A versrovatból ezúttal kiemelném Ladányi István versét, az Orbán-kereszt címűt, de nem kell megijedni, alapvetően nem politikai okokból. Szent Orbán ugyanis a szőlők védőszentje, sokfelé állítottak neki keresztet. A szerző megadja a földrajzi koordinátákat is, az pedig Palicsra visz, a Google Earth Kapela Gyevice Marije, magyarul Szűz Mária, a Világ Királynője kápolna néven azonosítja a helyet, a közelében a Szent Orbán Pápa templom áll. A sodró lendületű hosszúvers rengeteg dolgot és személyt görget magával Sinkó Ervintől egy bizonyos idős Mesterig, aki „a joóságról beszél, meg a galambokról, a pergő homokról / és a pengés acélkerítésről”, és akkor a Jelenkor olvasója például ebből (Jelenkor, 2018/10, 1052. o.) az ugyanezen a helyszínen zajló szövegből – amelyben a Homokvárban élő szerző sünökkel folytatott küzdelme és a (nem a pengés, csak a kerti szögesdrót) kerítés tetején pizsamanadrágban történő elakadása csaknem végzetes következményekkel jár – valószínűleg tudja már, melyik „ősz bárd emelkedik” a versben. Ladányi versének helyszínén húzódik a Spliti fasor, úgy illett hát, hogy a szerkesztő mintegy virtuális meghosszabbításként egy Split című verset illesszen be következőnek, ha már a szerző, a lapunkban épp debütáló Kiss Lóránt jóvoltából rendelkezésére állt. Ha nem is a konkrét várost, de a napsütötte tengeri helyszínt viszont Deák Botond A tenger című verse viszi tovább, persze csak ebben a lapszámban. Ahogy talán témáját is, két ember (múló?) szerelmét, annak érzését, hogy „nem tűnhet el a szerelmünk, mint pók a falrepedésben”. Kupihár Rebeka két verse a másik iránti feltétlen szerelemről szól. Ez leveti magáról a tradicionális megkülönböztetéseket, a polgári élet megszokott kategóriáit: „nem értik, hogy te ember vagy nekem. / nem férfi, nem nő, / nem elsődleges és másodlagos nemi jellegek halmaza”. Provokatív harmadik verse külső perspektívájú, lealjasító szólam révén viszi színre a leszbikus szerelem vállalásának nehézségeit. Végül, de nem utolsósorban említem a versrovat éléről Csehy Zoltán műveit, melyeket a tőle megszokott mívességgel öntött antik formákba. A Horatius címűben, tőle ugyancsak nem szokatlanul, a forma modern tartalmakkal ironikusan ellenpontozódik. „Hőség. Meztelenek. Kába nudista strand. / Formás nők fara ring, csüggnek a hímtagok. (…) // Itt olvastalak én, zsenge, Horatius!”

A szépirodalmi rovatot Molnár Ferenc színpadi jelenetének szövege zárja, melyet Kádár Judit fordított angolból. Ám az angol szöveg, mely a szerző New York-i emigrációjában született, Molnár saját magyar nyelvű fiatalkori prózájának önmaga által németre átültetett verziójából jött létre egy amerikai segítségével. De nem csak ilyenfajta nyelvi jellegű bonyodalmak adódnak, ha az embernek el kell hagynia a hazáját. A tanulmány rovatban folytatódó Molnár-show keretében Kádár Judit Egy antropofób úr New Yorkban címmel az író emigrációjáról ír, valamint magyarországi, később, a nácizmus erősödésével európai ellehetetlenülésével párhuzamosan fokozódó depressziójáról és Bartha Vandával folytatott kapcsolatáról.

A tanulmányrovat másik hangsúlyos alakja Karinthy Frigyes. A Molnárnál csaknem egy évtizeddel fiatalabb író nem igazán éri meg a nácizmus kibontakozását, mivel az első zsidótörvény évében meghal. (Második feleségét, Böhm Arankát majd Auschwitzban pusztítják el.) Beck András esszéje egy olyan képes újsághírből indul ki, mely szerint Bernard Shaw, a világhírű író 1934-ben Budapestre utazott, és a Keleti pályaudvarra érkező írót Karinthy Frigyes köszöntötte. A korabeli képekkel illusztrált írásában Beck nemcsak annak jár utána, „hogyan is történt valójában”, hanem hogy mit jelentett akkoriban híressé válni, miként működött akkor a média és a médiahack, s hogyan volt Karinthy a bulvárlap Színházi Élet sztárja. Dolinszky Miklós tanulmánya mintha folytatná a témát, arról szól, miként használják fel „az első magyar médiasztár” nevét egy 1935-ben készült hangosfilmben. A Barátságos arcot kérek! vacak filmvígjáték, Dolinszky pedig szinte intellektuális nyomozást folytat, s lépésről lépésre haladva fejti meg, mi is volt ebben Karinthy és az általa írt bábjáték szerepe.

A kritikarovatban Deczki Sarolta Tompa Andrea ötödik, Sokszor nem halunk meg című regényét méltatja. Mikola Gyöngyi a legendás egykori újvidéki magyar folyóirat, az Új Symposion történetéről írott kötetet, Ladányi István munkáját teszi latra. Paul Auster újabb regénye, a Baumgartner elemzésén túl M. Nagy Miklós egyben az időskor szerzői fenomenológiájára is kitér. Végül egy különös, magyarul eddig nem olvasható tizenkilencedik század végi brazil regény fordítását fedezi fel Fenyő Dániel: Machado de Assis művének címadása – Brás Cubas síron túli emlékezései – számomra első hallásra az angol gótikus regénnyel rokonítja, ám a kritikából megtudjuk, hogy a mű előképe Laurence Sterne Tristram Shandyje, s bizonyos vonásaiban olyan, mintha a későbbi posztmodern poétikák elővételezésével készült volna.

Fordulatok, rejtélyek és megoldásaik, szellemi izgalmak, meglepetés meglepetés hátán: több dolgok vannak földön és egen, kedves Olvasó, mintsem bölcselmetek álmodni képes. Röviden ezért érdemes elolvasni a februári Jelenkort.