(laudációból nekrológ) Korábban egyszer történt már hasonló. 2020 decemberében azt a lapszámot kellett ajánlanom, amelyben terv szerint a 85 éves Bertók Lászlót ünnepeltük volna, ha három hónappal korábban a halál el nem ragadja közülünk. Most meg itt ülök az íróasztalomnál 2024. január 5-én. Marosvásárhelyen tegnap temették Kovács András Ferencet, és holnap lesz egy hónapja, hogy KAF itt járt Pécsett, mert ő lett a Bertók László Költészeti Díj harmadik kitüntetettje. Olvasom a búcsúztatókat, nekrológokat, megemlékezéseket. De nekem most azt a lapszámot kell ajánlanom, amelyben Takáts József laudációja lát napvilágot: Kovács András Ferenc költészetének dicsérete. Különös. Ahogy próbálom szokni, hogy az ember, akivel egy hónapja találkoztunk, beszélgettünk, nincs már – próbálom azt is szokni, hogy ez a laudáció valamiképpen most nekrológgá válik. Miközben írom ezt az ajánlót, újra meg újra visszakalandozom KAF-hoz, sőt némelyik közlemény mintha maga irányítana hozzá.

(idézetek) Demény Péter verseit olvasom, de a szerző rövidebb-hosszabb KAF-búcsúi is megjelennek a tudatom horizontján. És ezek után mi másról is szólna Fekete Vince Knockin’ On Heaven’s Door című verse? „Bárhogyan is volt, most már, bárhogyan is volt, most / már így, most már így van végérvényesen”. Aztán ott van a nagy ívű beszélgetés: Korpa Tamás kérdezi Balla Zsófiát a pályája alakulásáról, fókuszuk persze Kolozsváron, de egyszersmind felvázolják az elmúlt évtizedeknek azt az erdélyi szellemi közegét is, amelyben ott kell sejtenünk KAF-ot is, még ha név szerint nem is említik meg.

Említi viszont Balla Csordás Gábort és Koszta Gabriellát, mindketten szerepelnek a lapszámban. Csordás ritkán születő verseiből olvashatunk egyet: Pajzán vigasságok. De erről is KAF jut eszembe, egyrészt mert Csordás mintha itt egy vágánsköltő maszkját öltötte volna magára, másrészt mert az utóbbi időben KAF is nagyon ritkán írt („meg kellett ismerkednie a hallgatással” – mondta róla Takáts egy hónapja), és élesen felidéződik a nyarunk és főképpen a szeptemberünk. Tűkön ülve vártuk ugyanis KAF versét, amelyben a hetvenéves Parti Nagy Lajost volt köszöntendő, s amelyet Ágoston Zoltán úgy szedett ki belőle, mint egy szülészorvosba oltott túsztárgyaló. Vagyis: mint egy szerkesztő. Nem gondoltuk, hogy az egyik utolsó KAF-verset olvassuk. Apropó szerkesztés: Koszta Gabriella szatirikus irodalmi életképet ad közre fordításban. A moldáv Iulian Ciocan regényrészletében egy könyvkiadó világába nyerünk bepillantást, előbb a főszerkesztő szeretője/titkárnője, majd egy lánglelkű ifjú szerző szemszögéből. Higgye el a Kedves Olvasó, igen szórakoztató, még ha most bennem azt idézi is fel, hogy december 6-án beszélgetéseiben, interjúiban KAF újra meg újra visszatért a Látóhoz, egyre emlegette szerkesztői-főszerkesztői tapasztalatait.

Várady Szabolcs költői pályájának első lépéseire és első verseire emlékezik vissza, és arra, hogyan találkozott először Petri Györggyel. (Megjegyzem, az ifjúkori költői és szerelmi kalandok Vas István Nehéz szerelem című memoárját, azon belül Vas és Radnóti Miklós kapcsolatát is felidézhetik az olvasóban.) Csakhogy Petri György egykori élettársának, a szociolingvista Pap Máriának a halálhíre eltéríti az emlékezést, és verset ihlet. „Pap Mari meghalt, este jött a hír. / Álmomban éjjel kiderült, hogy álhír.” Nemcsak az én új mederbe terelt lapszámajánlómmal cseng ez össze, hanem Jászberényi Sándor novellájának alaphelyzetével is. Az elbeszélő egy kocsmában tölti a karácsonyt, amikor odamegy hozzá egy nő, és azt kérdezi: „Miért írtad, hogy meghaltam?” A jelek szerint a hölgy, aki egy korábbi, mellékes, könyvbe be nem válogatott írás szereplője, nagyon is él. De nem ez a szöveg legváratlanabb fordulata.

(ez még nem a halál) Azért nem kizárólag az elmúlás áll a januári lapszám középpontjában. Az élen a hetvenéves Krasznahorkai László tág gondolati horizonton mozgó, a szerzőre jellemző formaérzékkel, lendülettel és sötét humorral bíró elbeszélése szerepel. Nem egy könnyed szöveg, a történet egy ukrán lövészárokban játszódik. Ezt a Sátántangó orosz kiadásáról szóló szöveg követi az orosz kritikus, Olga Balla tollából, Soproni András fordításában. A szépirodalmi rovatban olvasható továbbá G. István László két szürrealisztikus verse, valamint Fekete Richárd írása, mely az újvidéki piac életképéből bontja ki az emlékezés és a tűnődés verssorait. Végül, de nem utolsósorban (kiváltképp mivel valójában első a lapszám verseinek sorában) Tóth Krisztina triptichonját kell említenem, a Szétszórt csontok című költemény az otthonosság–otthontalanság–idegenség–alkalmazkodás problémaköreit jelenetezi objektivitásában is átérezhetően. „Az ablaka pont a sínekre néz, / a lakás pedig egy sötét szoba, / mégis örül a nő, hogy kivehette, / és hogy lett újra saját otthona” – így kezdődik.

Az értekezések a lokalitás és az univerzalitás fókuszait egyszerre működtetik. Várkonyi György a Zsolnay Negyedben, az m21 Galériában február 11-ig meghosszabbított Breuer Marcell-emlékkiállításról írva a Pécsről elszármazott művész helyi kötődéseit, nemzetközi karrierjét egyaránt taglalja, és nem mellékesen a százéves Bauhausra is alaposan kitér. Írását pedig azzal a gondolattal zárja, amely egyfelől a lapszám másik tanulmányát mindenképpen, másfelől viszont (legalábbis ajánlóm fénytörésében) a teljes lapszámot is bevilágítja. „Nekünk itt és most a vágyott emlék helyett a kötelező emlékezés jut.” A másik tanulmány Csondor Soma tollából származik, szintén évfordulóra írott szöveg, ugyanis idén van a vészkorszak nyolcvanadik évfordulója. A szöveg ennek apropóján a pécsi holokauszt-emlékműveket veszi sorra, és ítéli meg az emlékműállítás nemzetközi tendenciáinak tükrében.

(két méltatás) A kritikarovat négy írásának közös nevezője az alaposság. Zelei Dávid Györffy Miklós Egy emigráns vallomásai című regényét veszi szemügyre, és bár egy ponton megpendíti, hogy talán túlságosan is férficentrumú ez a szöveg, azért érdekes – és kedvező – belátásokra jut a regény kapcsán, amely „emlékirat, persze, de a nyilvánvaló életrajzi egyezések ellenére sem autofikció; családregény, de nem lineáris hanyatlás- vagy felemelkedéstörténet; polgárregény, de messze nem a polgárság apológiája”. Hasonló figyelemmel és alapossággal olvassa Visy Beatrix Földényi F. László A guillotine hosszú árnyéka. Párizsi életképek a 19. századból című kultúrtörténeti esszégyűjteményét. S amíg a kritikus a szerző idegenvezetését követi, addig motívumokra vadászik, például hogy mire vetül rá a guillotine árnyéka. Ha a motívumvadász kritikust követjük, mi is bebarangolhatjuk a Földényi-művet és a 19. századi Párizst.

(két bírálat) Nehéz lenne megmondani, a januári lapszámban melyik a leg, a legbb (©Tandori) bírálat. A fiatal Petőfi-kutató, Owaimer Oliver a Juhász Ferenc írásaiból és néhány Juhászról szóló értekezésből összeállított Más Petőfi az enyém című kötetet teszi mérlegre, és, mint az már a szarkasztikusan lényegretörő címadásból megsejthető, találja könnyűnek: A Petőfivé változott Juhász Ferenc kiáltozása. A kritikus végül arra jut, hogy a Petőfi-bicentenáriumra időzített kötet nem teljesíti, nem teljesíthette célkitűzéseit, ugyanis a könyv írásai alig árnyalnak valamit a Petőfi-képünkön, sőt azokon keresztül aligha lehet továbbjutni a Petőfi-olvasáshoz. Erős következtetések, kifejtésükért érdemes elolvasni Owaimer lendületes írását.

Hosszútávfutás és minuciózusság jellemzi Imreh András írását, amely a Nélkülözhetetlen Allen Ginsberg című kötetről szól. A könyvet eredetileg Michael Schumacher szerkesztette (az amerikai irodalmár, Ginsberg biográfusa – nem a német autóversenyző), az Európa Könyvkiadónál napvilágot látott kiadványban egyfelől szerepelnek Eörsi István és Orbán Ottó korábbi, másfelől Barna Imre és Gyukics Gábor újabb versfordításai, illetve újonnan fordított prózák (naplók, levelek, interjúk) Fenyvesi Orsolya, Gyukics Gábor és Schultz Judit magyarításában. A magyar kiadványt szerkesztőként Gyukics jegyzi. Számba venni is nehéz, hogy monstre kritikájában hányféle szempontot mozgat Imreh András. Felvázolja Ginsberg hazai kiadástörténetét, de közben Schumacher válogatói munkáját mérlegeli. A prózai rész érdekességét taglalja, de közben súlyos könyvészeti és fordítási hibalajstromot készít. A magyar (vers)fordításkiadás siralmas állapota fölött mereng, de közben ragyogó portrét skiccel Ginsbergről. És ami talán a szöveg legnagyobb erénye: úgy mond bírálatot a könyvről, hogy közben humoros és nagyvonalú marad. Ha például valakit érdekel, Imreh szerint milyen szempontból hasonlít Ginsberg egy kiegyensúlyozott mérlegképes könyvelőre, annak muszáj lesz elolvasni a kritikát.

Hát így kezdődik a 2024-es év a Jelenkornál. Szomorúan, az emlékezés kényszere alatt. De a váratlan fordulatokkal szolgáló, nagyvonalú, humoros szövegek – legyenek bár szépirodalmi, lírai, prózai írások, vagy értekezések – minden bizonnyal segítenek a továbblépésben. Legalábbis azt kívánom magunknak, hogy így legyen.