Petri György e korai, alig húszéves korában írott verse nemrég került egy szegedi könyv- és kéziratgyűjtő birtokába, addig egy budapesti tulajdonosnál volt, aki úgy tudja, hogy Petri eredetileg egy folyóirat-szerkesztőnek küldte, s a szerkesztő hagyatékában maradt fönn. Ezt valószínűsíti az is, hogy a verset tartalmazó A/4-es lap négyrét hajtásnyomokat őriz, vélhetően azért, hogy beférjen egy kis méretű borítékba. A kézirat tisztázat (mindössze egyetlen azonnali javítást tartalmaz), mindez arra utal, hogy Petri a közlés reményében postán küldte el versét, nagy valószínűséggel nem sokkal a megírása után, s talán – a gyakorlat szerint – több másik darabbal együtt. Az Alkonyat azonban nem jelent meg, és mostani előkerüléséig nem is volt ismert.

Petri ekkor már évek óta publikáló költő; először 1960 őszén jelent meg az Élet és Irodalomban. Tizennyolc éves korukban ilyennek látta őt Várady Szabolcs, amikor először találkoztak az Új Írás versrovatát szerkesztő Váci Mihály lakásán: „Alapjában véve olyan, mint egy tisztességes dilettánsnak lennie illik: szerkesztőségekben cselleng, nem győzi csodálni és elemezni magát, hogy ti. ő költő és különlegesség”.[1] Nem sokkal később azonban, és éppen az Alkonyat (és társai) megírása után, Fodor Géza visszaemlékezése szerint Petri „éles cezúrát húzott költészetében, korai verseit feledésre ítélte. 1964 nyarán ketten végigmentünk minden versen, amit addig írt, és szétválasztottuk az érvényesnek ítélteket az érvénytelennek nyilvánítottaktól. De ismert költészetébe az előbbiekből sem került be semmi”.[2] Korai verseinek korszaka 1967-re lezárult, az első kötetbeli megjelenéskor, a Költők egymás közt című antológiában (1969) már mellőzi őket.

1993-ban, a Tasi Józsefnek adott életműinterjúban „technikailag érett”, de „művészileg” nem érett verseknek nevezte korai darabjait: „Nekem az igazi problémám az volt […], hogy ezek a versek nyomasztóan magukon viselik József Attila bélyegét. Úgy éreztem, egyfajta József Attila-, illetve Nyugat-epigonságban szenvednek, és én szerettem volna valami gyökeresen mást csinálni.”[3] Nem lehet tagadni, hogy az Alkonyat szintén mutatja a József Attila-hatást, vershelyzetével, képeivel, motívumaival.

Petri költészetében több olyan darab is van, amely bizonyos napszakokat jelenít meg. Ezekről, s hogy „van-e jelentésük, szimbolikus tartalmuk az egyes napszakoknak Petri költészetében”, Fenyő D. György írt elemzést.[4] A szövegben az értelmező feltesz egy kérdést: „Másként érzékeli-e a nap egyes szakaszait fiatal költőként és idős korában?” Az 1964-es Alkonyat akár erre is adhat egyféle választ. Annál inkább, mert az ismeretlen vers különös módon mégis „ismerős” lehet: Petrinek ugyanis a Körülírt zuhanásban van egy másik Alkonyat című verse, ez kötetbe is bekerült, melyben a következő sorok olvashatók: „Házak merednek, ki nem vert fogak / a levendulaszínű szájüregben. / A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés / elférne rajt… De honnan? / Alkonyat”. A két vers közötti kapcsolat több szinten megfigyelhető: kifejezésekben és képekben (például házfalak/házak, tornyosulnak/merednek), a színek azonosságában (lila/levendula), szintén azonos társítás a rágás/fogak a szájüregben, illetve a nedv/köpés, és közös jegy a nézéssel mint fő cselekvéssel kapcsolatos kérdés („nem tudja, hol nézhetne”/„hova néz?”). Csak míg az 1964-es Alkonyatban megjelenik az ember és a költő (melyre Várady Szabolcs idézett szavai is utalnak), addig tíz évvel később ezek hiányoznak.

Az első Alkonyat „kudarca” és nemközlése paradox módon járult hozzá Petri költészetének fejlődéséhez. Mivel már „harmadik gimnazista kora óta publikált, de igen ritkán fogadták el a verseit” – „ezért is lehetett a Magyarázatok… igazi robbanás”.[5] Felemás sikerületlenségével is a költői fejlődéstörténet része, s egy majdani kritikai kiadásban megtalálja a maga helyét a korai versek között.

(Bélyegkép: Szilágyi Lenke)