Meghalt Vajda Mihály (akit mindenki Misunak szólított), már a temetésen is túl vagyunk. A barátom volt, és nem is mondanám, hogy „atyai jóbarátom”. Már van egy jó pár hete, hogy telefonáltunk. „Hogy vagy?” „Jól” – mindig ezt mondta, még akkor is, amikor az év elején combnyaktörése volt, és fölhívtam a kórházban. Aztán valamiről elkezdtünk fecserészni, biztosan valami lényegtelen dologról. És egyszer csak azt mondta, hogy temetés biztosan lesz, majd valamikor. És én úgy válaszoltam, ahogy azt Heidegger példásan leírta: inautentikusan. Tereltem, hogy na jó, mindenkinek lesz (ha lesz)…

(I.) Vajda Mihályt személyesen 1989-ben ismertem meg; egyszer Frankfurtból hazalátogatva kerestem föl a budapesti Duránczi utcai lakásában. Akkor már a debreceni professzori kinevezéséről beszélgettünk, újfajta szelek fújdogáltak. Az írásai alapján már sokkal-sokkal előbb találkoztam vele. Ha valamit köszönhetek a közgázos filozófia-tanításnak, akkor biztosan az volt, hogy (úgy 1977–78 táján) közel hozta a kortárs magyar filozófiát. Tulajdonképpen nagy szerencsém volt a volt Lenin Intézetes tanáraimmal, akik furcsa skizofréniában éltek: a filozófia számukra nagyrészt ideológia volt, tanulmányozták a párthatározatokat, olvasták a Népszabadságot, és hívei voltak annak a rendszernek, amely taníttatta őket. Egy kis kitekintés: a Lenin Intézetet az első nagy filozófusper (1949) után, Lukács félreállítása érdekében hozták létre. Utána álszent módon Lukácsot meghívták előadni ebbe az intézetbe, ahová persze nem ment el, de elküldte maga helyett Heller Ágnest: aki elment, tanított és nagyon népszerű volt. De ő alig néhány évvel volt idősebb a diákjainál; és mindig úgy beszélt a Lenin Intézetről, hogy rendkívül buta diákok gyülekezete volt. (Több tanárom – és később kollégám – is volt, aki itt végzett; én butának nem nevezném őket, de tény, hogy nagyon nagy műveltségbeli hiányosságaik voltak.) Ági mindig azt mondta, hogy csak egy kivétel volt köztük: a nála nem egészen hat évvel fiatalabb Vajda Misu. Őt kiemelte, és megismertette Lukács Györggyel is. Lukács a kései interjúban mondja: „Vajda tulajdonképpen Heller Ágnes tanítványa volt (…), és én átvettem tőle Vajda tanítását (…); tanítást tulajdonképpen nem is lehetne mondani, mert ő már félig-meddig kész ember volt.” Vajda Misu lett a Budapesti Iskola legfiatalabb és Lukáccsal szemben legkeményebben lázadó tagja.

Ebből a tapasztalatból kiindulva lett a pécsi közgázon szigorlati tananyag Heller Ágnes és Márkus György egy-egy könyve és Vajda Objektív természetkép és társadalmi praxis című tanulmánya, amely a Feuerbach-téziseket Lukács korai főműve (Történelem és osztálytudat) alapján értelmezi. És persze (igaz, némileg marginálisan) szóba került az iskola negyedik tagja, Fehér Ferenc is. Később a kör egészéről Vajda Mihály Szög a zsákból című önéletrajzi kötetében ezt írja: „Nem voltunk »lukácsiánusok«. Az intézményes magyar kultúrpolitika szemében a marxizmus hivatalos doktrínáját sok tekintetben elutasító filozófusok voltunk.”

Ne feledjük, a teljes körre a hetvenes évek vége felé már publikációs tilalom vonatkozott – de Pécs messze volt Budapesttől. Valamikor eldöntöttem, hogy nekem a „kedvenc” szerzőm Vajda Mihály lesz, és hamarosan el is olvastam minden fölfedezhető sorát: a két Husserl-könyvét, a fasizmus-könyvéből megjelent két hosszú részletet. Könyvtárakban üldögéltem, és jegyzeteltem.

(II.) Egy újabb kis történeti visszatekintés: Lukácsot a párt 1967–68-ban visszafogadta, a pesti szleng szerint „visszazárta”. 1968 nyarán Heller Ágnes és Márkus György aláírta a korčulai nyilatkozatot, tiltakozva a prágai bevonulás ellen. Ekkor mindenki attól félt, hogy a hazaérkezés után azonnali letartóztatás következik. De nem, egy ideig semmi nem történt. Lukács 1971 júniusában meghalt, és alig másfél évvel később az aczéli politika és kultúrpolitika lesújtott: állásaikból elbocsátották a „hivatalos doktrínát elutasító” vagy azzal szemben szkeptikus filozófusokat. Nem néhány emberről volt szó – ez a magyar filozófia teljes lefejezése volt. A Budapesti Iskolán belül nagy viták kezdődtek a menni vagy maradni kérdéséről. A cél az együtt-maradás lett volna, ami meglehetősen utópikus elképzelés volt. Heller Ágnes többször mesélte, hogy a döntő beszélgetésre Pécsen, a Tettye étterem melletti egykori szállodában került sor. (Ezért is szerette annyira ezt az éttermet.) Vajda Mihály itt közölte, hogy a nyomorúságos helyzet ellenére ő nem kíván elmenni. A Szög a zsákból című könyvben írja: „Még most is erőszakot kell tennem magamon, hogy kimondjam: meg akartam szabadulni tőlük. Úgy éreztem, ez a feltétele annak, hogy végre önmagam legyek. Mondom most, holott akkor csak összevissza halandzsáztam.” A Heller–Fehér-házaspár és Márkusék is elmentek, Vajda egy átmeneti megszakítás után itthon maradt. Német magánórákból tartotta el magát, és a Lukács-óvoda által elindított demokratikus ellenzék megbecsült külső tekintélye lett. Nagysikerű lakásegyetemi előadásokat tartott a demokráciáról. Ezekről a besúgóhálózatban jelentések készültek – Vajda szerint a jelentők egészen jól értették, hogy mit is akart mondani. A publikációs tilalom ellenére (a második nyilvánosságnak szánva) megszülettek azok a kritikai tanulmányok, amelyek a marxi filozófia cáfolatára és a szocializmus abszurditásainak kimutatására irányultak. „A marxizmus mint megváltástan nem váltotta, de nem is válthatta be az ígéreteit. Egyetlen megváltástan sem képes erre, mert a radikális elutasításban nem rejlik benne a lehetőség létező és élő tendenciák preferálására.” Ezek a mondatok visszatekintve, 1989-ben születtek. De hasonló tartalmú gondolatok már 1977-ben is megfogalmazódtak: „Sokszor mondottam (…), hogy a polgári társadalom transzcendálhatatlan. Ebben a transzcendálhatatlanságban nem valamifajta történelmi szükségszerűséget látok, és még kevésbé hiszem azt, hogy ezt az állítást bármiféle logika alapján igazolni lehetne. A transzcendálhatatlanság korunk gyakorlati ténye.” Így a programot tekintve egy kelet-közép-európai kritikai elmélet közelébe sodródunk.

(III.) Megint teltek-múltak az évek: a nyolcvanas évek első felében fiatal emberek egy csoportja (Bacsó Béla, Angyalosi Gergely, Kardos András és Orosz István) azzal az ötlettel kereste meg Vajda Mihályt, hogy fordítsák le Heidegger Sein und Zeit című könyvét. Ebben az időben az egész magyar filozófiai életen heves Heidegger-láz söpört végig. A fordítás majd 1989-ben a Gondolat Kiadónál fog megjelenni. Tulajdonképpen lefordíthatatlan műről van szó, és a felfokozott Heidegger-érdeklődés bázisán a fordítással kapcsolatos viták is várhatók voltak. Ezek döntően terminológiai megoldásokra irányultak: volt olyan kritikus, aki mesterkéltnek tartotta a német terminusok „átemelését”, és volt olyan, aki szerint egy-egy terminológia fordításánál nem azt, hanem amazt a jelentésaspektust kellett volna megőrizni. Nem vettem részt a vitában, ezért most szeretném kimondani: a fordítás nemcsak Vajda Mihály pályáján volt fontos állomás (visszatérést jelentett az „igazi” filozófiához), hanem ugyanakkor a magyar filozófiai fordításirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása is. Ezzel kezdetét vette egy nagyon gazdag gondolati pályaszakasz, amelynek hozadéka az egész életművön belül minden bizonnyal a legsúlyosabb. Ebből most csak három tanulmányra szeretnék röviden ránézni.

(1) 1990-ben jelent meg a 2000 című folyóiratban az a nagy port kavart dolgozat, amely a filozófusnak a diktatúrában betöltött szerepét elemzi, és Lukácsot és Heideggert hasonlítja össze. „Kétségtelenül sokkal szebb, ha az ember meggyőződésének megfelelően él. Az ember azonban esendő, nem mindig sikerül neki ezt az elvet követni. A filozófusnak sem. De hiszen ő is csak ember, aki semmiképpen sem követelhet magának valamiféle külön helyet az emberek között. Itt-ott kénytelenek vagyunk észre venni, hogy a nagy filozófus is képes csúnyán hazudni.” (2) 1991-ben a Világosságban jelent meg a Minek nevezzelek? című esszé. Konrád György már 1990 októberében, egy Hollandiában tartott előadásában az „újjászületés melankóliájáról” beszélt. Egy évvel később Tamás Gáspár Miklós a kelet-európai változásokat elindító „liberális eszmék” „időleges vereségét” emlegette. Vajda Mihály pedig (időben ezek között) ezt írta: „A nehézségek nem lebecsülendők, de hát ezt a közhelyet ma végkép nevetséges leírni. S ha mégis teszem, akkor azért, mert ezek a bizonyos nehézségek nem akkorák, mint amekkorának látjuk őket.” (3) 1995-ben a Holmi című folyóirat közölte a Kornis Mihály Napkönyvéről készült nagy esszét. Kornis könyve egy évvel korábban jelent meg, és a rendszerváltást követő évek (egyik) kulcsregénye – mára viszont mintha feledésbe merült volna. „Új műfaj? Na ja, mit tudom én. Mindenesetre nagyszerű. Az ÉN tökéletes lemeztelenítésén keresztül – ilyen szemérmetlenül őszinte könyvet én még soha a büdös életben nem olvastam, de e nélkül nem mehetett volna – újra konstruálni belőle a világot […].” – És aztán szépen lassan minden rosszabbra fordult, az országban is, a filozófiában is. Következett a rosszkedvünk hosszú tele, amelyben Vajda Mihály is egyre elkeseredettebb lett.

Ültünk a Duránczi utcai lakásban, ismerkedtünk, és Vajda Mihály hamarosan a barátairól kezdett el mesélni, akik szétszórva éltek a világban. Aztán egy nagyot ugorva: 2010-től 2018-ig egy értekezlet után minden hónap utolsó csütörtökjén Heller Ágival és Vajda Misuval beültünk a TERV Presszóba: meséltünk, beszélgettünk, vitatkoztunk. Illetve leginkább ők ketten – én viszont valamit megérezhettem az egykori iskola működéséből. És ez még így is varázslatos volt.

(Bélyegkép: Draskovics Ádám)