Ki beszél? A decemberi számmal nemcsak a Jelenkor 2023-as évfolyama zárul le, hanem befejeződik Wirth Imre Takács Zsuzsával készített életútinterjúja. A tizedik részben többek között a kétezres évek elején megjelent kötetekről, a prózaírásról, Rába Györgyről, Bodor Béláról, kiadóváltásról, Pessoa-fordításról esik szó. Tapogatózásról, titkokról, szenvedélyekről. Sok olyasmiről, ami így-úgy a szám más írásaiban is felbukkan. A beszélgetés könyvvé szerkesztett változata várhatóan a jövő évi Könyvhéten jelenik meg, Takács Zsuzsa új verse viszont már a mostani Jelenkorban olvasható. A megrendült, mégis visszafogott megszólalás egy utcai elesésről számol be: az éles és pontos részletek sora, a személyes, életrajzi kiindulás a költőre jellemző módon váratlan, metaforikus-szimbolikus zárlatba torkollik.

Tapogatózások, titkok, szenvedélyek. A prózák sorát Kukorelly Endre terjedelmes regényrészlete nyitja. A csak (K)-ként aposztrofált személy családja múltjának nyomába ered, elsősorban a nagyszülők emléknyomait és történeteit keresve, egy nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt készült fényképből kiindulva. A hol az emlékezés bizonytalanságaival szembesülő, hol bátran mesélő, szenvtelen, újra és újra nekiveselkedő, az irodalmi párhuzamokat rendre felidéző elbeszélés stílusában minimalista, távlataiban nagyregénnyi művet ígér. Ezzel szemben Milbacher Róbert rövid novellája épp sűrítettségében működik: úgy indul, mintha valaki meglátna egy menyétet ‒ ám hogy miről és kiről is lehet szó, az igazi meglepetésként érheti a szemfüles olvasót. A kispróza azt is példázhatja, hogyan lehet ma elkerülni a kultikusság buktatóit ‒ a szerző Keserű víz című regényét pedig kritikusunk, Codău Annamária többek között azért dicséri, mert sikeresen alakítja irodalommá az elmúlt évek prózairodalmának nagy témáit, a családtörténeti múlt és a transzgenerációs traumák feldolgozását (melyek Kukorelly regényrészletének is központi problematikái).

A kortárs amerikai minimalizmus jeles szerzőjétől, Amy Hempeltől a Mélységi mámor című novella olvasható Dobsa Evelin fordításában. Két nő elsőre hétköznapi fecsegésének tűnő beszélgetéséből szinte észrevétlenül bukkannak elő múltbeli csalódásaik, veszteségeik: a tragédia körüljárása nem is nagyon lehetne eszköztelenebb. Egészen más hevület hatja át Bruria Zsuzsa ‒ Forgács Zsuzsa Bruria újabban ezt a szerzői nevet használja ‒ novelláját. A 2010-es évek Oroszországának baljós közegébe helyezett történet alaphelyzete egy kihallgatás, amelynek során egy eltűnt színésznőről kérdezik barátnő kollégáját. A száraz és tényeket követelő hivatali kérdezéssel bátran dacol a szenvedélyes válaszadás, amelyből nemcsak a művészek fordulatos szerelmi történetei rajzolódnak ki, hanem heves vallomás is a színház és a színészi lét elsöprő erejéről.

23 vers. A számban szereplő változatos versek rendre kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Mert Zalán Tibor melankolikus, toporgó, tépelődő felezőszonettjei után ott állnak Dobány Péter letaglózóan brutális versei. Krusovszky Dénes tipográfiailag is kísérletező, valamiféle elengedést, ironikus távolságtartást színre vivő, a személyes történeteket meglepő irányokba kanyarintó szabadversei után még fegyelmezettebbnek tűnnek Kőrizs Imre kontemplatív, tárgyias, shakespeare-i szonettjei. Petrik Iván katasztrofista, cinikus hosszúverse („Civilizációnk egyik legsajátszerűbb / csúcsterméke az önpusztítás”) után Nyerges Gábor Ádám dalszerű elégiája is világunk kríziseit idézi meg, elképzelve, hogy mi mindent nem lehet majd megmutatni az utánunk következőknek. Domján Gábor versei igyekeznek fellelni a szépséget és a biztonságot a tragédiák és a fenyegetettség szorító közelségében, Sopsits Árpád gyászversei már csak emlékezni tudnak az életre, míg Gellén-Miklós Gábor az egyetemes kisiklásról ad hírt („Ilyen az ember. Zátonyra fut.”). Persze ezek csak lehetséges kapcsolódások, átkötések a szám versei között: a kíváncsi olvasó mást és mást is felfedezhet.