Mélységi mámor
A Sorstalanság első orosz fordításának története, amerikai minimalista próza, markáns bírálatok ‒ megjelent a Jelenkor decemberi száma. Görföl Balázs szerkesztői ajánlója.
Görföl Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>
Ki beszél? A decemberi számmal nemcsak a Jelenkor 2023-as évfolyama zárul le, hanem befejeződik Wirth Imre Takács Zsuzsával készített életútinterjúja. A tizedik részben többek között a kétezres évek elején megjelent kötetekről, a prózaírásról, Rába Györgyről, Bodor Béláról, kiadóváltásról, Pessoa-fordításról esik szó. Tapogatózásról, titkokról, szenvedélyekről. Sok olyasmiről, ami így-úgy a szám más írásaiban is felbukkan. A beszélgetés könyvvé szerkesztett változata várhatóan a jövő évi Könyvhéten jelenik meg, Takács Zsuzsa új verse viszont már a mostani Jelenkorban olvasható. A megrendült, mégis visszafogott megszólalás egy utcai elesésről számol be: az éles és pontos részletek sora, a személyes, életrajzi kiindulás a költőre jellemző módon váratlan, metaforikus-szimbolikus zárlatba torkollik.
Tapogatózások, titkok, szenvedélyek. A prózák sorát Kukorelly Endre terjedelmes regényrészlete nyitja. A csak (K)-ként aposztrofált személy családja múltjának nyomába ered, elsősorban a nagyszülők emléknyomait és történeteit keresve, egy nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt készült fényképből kiindulva. A hol az emlékezés bizonytalanságaival szembesülő, hol bátran mesélő, szenvtelen, újra és újra nekiveselkedő, az irodalmi párhuzamokat rendre felidéző elbeszélés stílusában minimalista, távlataiban nagyregénnyi művet ígér. Ezzel szemben Milbacher Róbert rövid novellája épp sűrítettségében működik: úgy indul, mintha valaki meglátna egy menyétet ‒ ám hogy miről és kiről is lehet szó, az igazi meglepetésként érheti a szemfüles olvasót. A kispróza azt is példázhatja, hogyan lehet ma elkerülni a kultikusság buktatóit ‒ a szerző Keserű víz című regényét pedig kritikusunk, Codău Annamária többek között azért dicséri, mert sikeresen alakítja irodalommá az elmúlt évek prózairodalmának nagy témáit, a családtörténeti múlt és a transzgenerációs traumák feldolgozását (melyek Kukorelly regényrészletének is központi problematikái).
A kortárs amerikai minimalizmus jeles szerzőjétől, Amy Hempeltől a Mélységi mámor című novella olvasható Dobsa Evelin fordításában. Két nő elsőre hétköznapi fecsegésének tűnő beszélgetéséből szinte észrevétlenül bukkannak elő múltbeli csalódásaik, veszteségeik: a tragédia körüljárása nem is nagyon lehetne eszköztelenebb. Egészen más hevület hatja át Bruria Zsuzsa ‒ Forgács Zsuzsa Bruria újabban ezt a szerzői nevet használja ‒ novelláját. A 2010-es évek Oroszországának baljós közegébe helyezett történet alaphelyzete egy kihallgatás, amelynek során egy eltűnt színésznőről kérdezik barátnő kollégáját. A száraz és tényeket követelő hivatali kérdezéssel bátran dacol a szenvedélyes válaszadás, amelyből nemcsak a művészek fordulatos szerelmi történetei rajzolódnak ki, hanem heves vallomás is a színház és a színészi lét elsöprő erejéről.
23 vers. A számban szereplő változatos versek rendre kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Mert Zalán Tibor melankolikus, toporgó, tépelődő felezőszonettjei után ott állnak Dobány Péter letaglózóan brutális versei. Krusovszky Dénes tipográfiailag is kísérletező, valamiféle elengedést, ironikus távolságtartást színre vivő, a személyes történeteket meglepő irányokba kanyarintó szabadversei után még fegyelmezettebbnek tűnnek Kőrizs Imre kontemplatív, tárgyias, shakespeare-i szonettjei. Petrik Iván katasztrofista, cinikus hosszúverse („Civilizációnk egyik legsajátszerűbb / csúcsterméke az önpusztítás”) után Nyerges Gábor Ádám dalszerű elégiája is világunk kríziseit idézi meg, elképzelve, hogy mi mindent nem lehet majd megmutatni az utánunk következőknek. Domján Gábor versei igyekeznek fellelni a szépséget és a biztonságot a tragédiák és a fenyegetettség szorító közelségében, Sopsits Árpád gyászversei már csak emlékezni tudnak az életre, míg Gellén-Miklós Gábor az egyetemes kisiklásról ad hírt („Ilyen az ember. Zátonyra fut.”). Persze ezek csak lehetséges kapcsolódások, átkötések a szám versei között: a kíváncsi olvasó mást és mást is felfedezhet.
A felejtés ellenében. Borbély Szilárd novemberben lett volna hatvanéves. A múlt havi lapszámban a hagyaték került előtérbe, most pedig Schein Gábor az 1993-as Hosszú nap el című nagyversről ad mélyre ható értelmezést. A költemény könyv formában, Borbély Szilárd harmadik köteteként is megjelent, és bár akkoriban viharos fogadtatásban részesült, meghozva szerzője országos hírnevét, a későbbi nagy kötetek (Halotti Pompa, A Testhez, Nincstelenek) óta alig esett szó róla, pedig Schein Gábor nagyszabású elemzése meggyőz arról, hogy nagy vétek lenne elfelejteni. Ahogy a Sorstalanság első, 2003-ban elkészült orosz fordítását is, amelynek hányattatott történetét Hetényi Zsuzsa meséli el esszéjében, aki nehéz sorsú férjével, a fordítói munka befejezése után nem sokkal elhunyt Markis Simonnal dolgozott az átültetésen. A megrendítő történet mellett szóba kerül többek között az is, hogy mit jelentett Kertész Imre regénye a hetvenes évek második felének bölcsészközegeiben, Köves Gyuri nyelvhasználata miért jelent különös fordítói kihívást, és miért nem ritka, hogy a regényt párban fordítják idegen nyelvekre. Emlékezés és felejtés kettőssége a portugál kultúra Indiához való viszonyát is áthatja: szívesen emlékezik Vasco da Gama nagy keleti utazására és az egykori gyarmatbirodalomra, hajlamos viszont megfeledkezni a dicső múlt dicstelen tetteiről. Legalábbis ez derül ki Urbán Bálint lehengerlő tudásanyagú kritikájából, amely pompásan értekezik Európa és különösen Portugália India-kultuszának különböző formáiról, hogy aztán azért méltassa tulajdonképpeni tárgyát, a portugál posztmodern próza nagy írója, Almeida Faria A világ suttogása című regényét, mert az azt igyekszik meghallani Indiából, amit a nyugati sablonok és előítéletek még nem alakítottak a maguk fogalmaira. Jean-Jacques Rousseau szerencsére még idehaza sem számít elfelejtett szerzőnek ‒ a Vallomások új magyar kiadása épp a napokban jelent meg ‒, mindenesetre Marsó Paula tanulmányából sok újat megtudhat az olvasó a filozófus és író természet-, zseni- és ízlésfogalmáról.
Bírálatok. Az eddig nem említett három kritikát az köti össze, hogy meglehetősen szigorú ítéletet alkotnak. Radnóti Sándor tömör bírálata bár mindenképpen olvasásra ajánlja Krusovszky Dénes második regényét, egyes megoldásai, így a társadalmi kór természeti szimbolizálása miatt nem tartja maradéktalan írói sikernek a Levelek nélkült. Mohácsi Balázs Závada Péter verseskötetét találja egyenetlennek: a kritikus értékválasztása és ajánlata szerint A muréna mozgása versei közül az önironikus és közérzeties darabok távlatosabbak, mint az érzékelés és a megismerés tapasztalatait tárgyazó filozofikus, horribile dictu l’art pour l’art versek. Végül Balogh Tamás egy nagy várakozásokkal övezett flamand regény, a nemrégiben a Könyvfesztivál vendégeként Magyarországon járt Jeroen Olyslaegers Vadasszonya kapcsán fejti ki csalódásait. (A várakozásokhoz egy irigylésre méltó adalék: a 16. századi Antwerpenben játszódó regény szerzője a város legszebb múzeumában kialakított kabinetben dolgozhatott a kéziraton.)
A szerkesztő végül azt kívánja az Olvasónak, hogy bátran merüljön alá a lapszámban. Persze ne adja át magát mindenestül a mélységi mámornak, ne felejtsen el időben felemelkedni. Már csak azért sem, mert jövőre is számítunk kitüntető figyelmére. A nehéz financiális helyzetben a legnagyobb segítséget és a legfőbb bizalmat az előfizetés jelenti: kérünk mindenkit, aki teheti, hogy fizessen elő a Jelenkorra a jövő évre is. Hálaképpen ezt idei árakon teheti meg.
