Nem politizálunk. De: irodalmi díjat kapni egy korrumpált és korrumpálni akaró kultúrpolitikát folytató országban vagy gyanús, vagy óriási kiváltság. Azt, hogy melyik, a díj dönti el. A szerzősimogatás jóleső dolog, de önfeledt jellegéből jócskán elvesz az, hogy előtte meg kell vizsgálni a simogató kezet. Mert van úgy, hogy ezt elmulasztjuk, és rossz kézhez szokunk. Vagy van úgy, hogy le vagyunk maradva, és az a kéz már nem minősül rossz kéznek, mert gazdát cserélt, átnevezték, vagy éppen fordítva: a jó kézből nemjó kéz lett, mialatt mi egy pillanatra elbambultunk. Nehéz dolog állandóan résen lenni. Pedig állítólag pont ez lenne a költő feladata. Csak hát nem mindegy, hogy mibe invesztálunk. Meg hogy lehet-e szabad a szem egyáltalán.

Eleve nem lenne szabad díjakat adni. Nem lenne szabad pirospontokat, osztályzatokat, dicséreteket és jutalmakat, kitüntetéseket és érdemrendeket adni. Nem lenne szabad kivételezni. Mégis: kell a visszajelzés. Hogy a helyünkön vagyunk, hogy nyugodtan folytatódhatunk, művelhetjük tovább kertjeinket, megtérült a békés szemlélődés, az önmarcangolás, a minuciózus elemezgetés, az impressziók begyűjtése, és az expressziók keresése, az alkalmanként ránk törő fájok magamnak-állapot. Merthogy „költőnek lenni nem egyéb, mint tudatosan fenntartani a problematikusság gyötrelmes állapotát” – mondta egy Petri György nevű költő. És minthogy valójában az égvilágon minden problematikus, vagyis vitatható, minden esélyes arra, hogy költészetté váljon. Ez nem azt jelenti, hogy egy költő nem lehet boldog. Sőt. Én most például kifejezetten boldog vagyok. Bertók mondja egy archív pódiumbeszélgetésében, hogy a versírásra alkalmas pillanatban egyszerre van jelen minden: az itt és most ingerei és a kozmosz érintése, a szomszéd lakás zajai és a légnyomás, és ezek mozgósítják azokat az ismereteket, amiket életünk során összeszedünk, illetve azt a habitust, ami minket jellemez. Akkor érdemes verset írni, amikor ezeket képesek vagyunk összefogni. Ahogy a nagyítólencse gyűjti össze a napsugarat egy pontra, ahol a papír kigyullad. Így születik a vers.

Erdélyben nem igazán ismerik Bertókot, vagy csak egy vékony réteg. Amíg élt, sem számított élő klasszikusnak, ahogy mondjuk ottani kortársai, Király László vagy Farkas Árpád. Erdély tényleg zárvány. Viszont nemcsak a külföldiekkel bánik mostohán, hanem a sajátjaival is: így merültek feledésbe olyan életművek, amelyek a maguk nemében megújították a nyelvet, a látásmódot: a fiatalabbak közül nem, vagy csak alig ismerik Palotás Dezső, Veress Gerzson vagy mondjuk Vásárhelyi Géza nevét. A Forrás-sorozat volt szerkesztője, a filozófus-költő Egyed Péter sokat tett ezek életben tartásáért, de már ő is halott. És róla sem igazán beszélnek. Szóval az idő – és különösen ez a 21. századi idő – nem tesz jót az irodalomnak. Merthogy az egy ráérős műfaj, külön ideje van, volna, ha engednék. Jó annak, akinek sikerül távol tartania magát a reprodukciós dühtől, a túltermelés és túlfogyasztás ragályos lázától, az instant hatásgyakorlás mámorától. Jó dolog a saját tempó és az alkathoz megtalált ritmus.

A Bertók László Irodalmi Díj első kisdíjasaként engedtessék meg nekem, hogy a következő díjazásig referenciálisan is kisajátítsam, magaménak érezzem ezt a díjat. Első hallásra azt is hittem, hogy ezt a korhatárt rám szabták, ugyanis idén beléptem a harminchetedik életévembe. Ez a szám egészen elképesztő, ha arra gondolok, hogy tízéves voltam, amikor anyám ennyi idős volt, és világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor az iskolában beírtam ezt a számot: anyja életkora: 37. Ez egy rendes, felnőtt embert takar. Magamra valahogy sosem tudok így gondolni, dehát anyámat sem kérdezte akkor senki, mennyire érzi magát felnőttnek, nyilván az élethelyzet avatja azzá az embert, a ráruházott felelősség. Ha abba gondolok bele, hogy egy húszéves korában már olyan verseket író költő, akinek a verseit államellenesnek ítélte a Rákosi-rendszer, csak tizenhét év múlva jelentethette meg első önálló kötetét, elszorul a szívem. Én is húszévesen kezdtem publikálni, de első önálló kötetem – ami egy prózakötet volt – hét év múltán simán megjelenhetett, és az is csak azért ennyi idő után, mert nem akartam elsietni. Ez utólag nézve is szerencsés, mert korai próbálkozásaim nemhogy államellenes potenciált nem hordoztak, de még egyéni hangot is alig. Bertókot egy történelmi kor arra kényszerítette, hogy lekésse saját pályakezdését. Az objektív valóság rányomta bélyegét a szubjektívre, ennek mementójaként létesítették ezt a kisdíjat. Én, harminchét évesen az ötödik kötetmegjelenésemen leszek túl, és nagy öröm, hogy a BLKD jelölőbizottsága és kuratóriuma egy ígéretesen induló pályát lát ezekből a számokból kirajzolódni. Az is öröm, hogy még megjelenhetnek könyvek, még van igény a költészetre, még nincs minden veszve, bedarálva, befóliázva, befenyítve – és nem akarom továbbgondolni ezt a határozószót. Van itt egy buborék, amiben még van levegő. És ez jó.

Bertók László izgalmas életművével kapcsolatba kerülni kitüntetés. Izgalmas, mert heterogén, és ez nem minőségi egyenetlenséget jelent, hanem állandó formai megújulást, kísérletezést. Humora és élénk szelleme példaértékű. Merész képzettársításai bátor állásfoglalások. Szürreális képei mögött kitapintható a valóság aranyfedezete. Ezt az olvasó érzi. Hogy az, akit olvas, öntörvényű és szabad, mert belső értékrendjéhez igazodik. Energiája soha nem vész el, csak átalakul. És valahogyan biztonságban érezheti magát az, akit ezekkel az értékekkel – akár csak egy díj erejéig is – kapcsolatba hoznak.