A múlt héten tartották az ELTE Bölcsészkarán az aranydiplomák kiosztásának ünnepét – az ötven éve végzett hallgatók-barátok-ismerősök örvendhettünk a rég nem látott egykori kortársak látásának: s habár tudhattuk, hogy sokan már nem lehetnek velünk együtt, mégis nagyon fájó hiányként érződött, hogy Reményi Jóska, akitől senki nem várta volna elmaradását, nincs jelen, s már nem is fogunk találkozhatni vele.

Jóskával több mint ötven éve voltunk jóban, s bár egymással nem közvetlen közeli barátságban éltünk, rengeteg minden (munka, együttműködés) összekötött minket. Az egyetemi évek alatt is feltűnt már sokoldalú műveltségével, csillapíthatatlan kíváncsiságával, kedvesen közvetlen kapcsolatteremtő képességeivel, s ami a legfontosabb: az irodalom iránti elkötelezettségével. Jóska nemcsak szerette az irodalmat, hanem folyamatos kapcsolatban is akart lenni vele – nemcsak olvasta az irodalmat, hanem állandóan személyes kapcsolatokat is akart és tudott teremteni a művekkel is, s ami még látványosabb volt: az írókkal, költőkkel is. Őt mintha egész természete arra predesztinálta volna, hogy egyszerre élvezze és teremtse az irodalmat; s ha arról lemondott is, hogy szépíróként bármilyen szerepet játsszon, az irodalom megszületését és működését rendületlenül, személyesen is, előmozdítani akarta. Azt hiszem, ő volt a született szerkesztő, aki hozzájárul ahhoz, hogy a keletkező irodalmi művek valóban a helyükre kerüljenek, megtalálják kibontakozásuk lehetőségét – s kellő és megérdemelt, bár kritikusan szemlélt nyilvánosságot kapjanak. Kiváló ízlése és éles kritikusi látásmódja volt, mikor támogatott valamely művet vagy szerzőt, sosem feledte el bíráló észrevételeit, s mikor kritizált (időnként erőteljes szigorral), mindig segítő szándékkal tette.

S azt is tudta, hogy az irodalom nem kizárólag esztétikai téren él és működik, hanem mélyen bele van ágyazva a körülvevő társadalom mozgásába: hogy ki van téve a politika és az irodalompolitika játékainak és intrikáinak – ezért is vállalt feladatot azon fórumok létrehozásában és működtetésében, amelyek megpróbálták a politikával szemben (vagy talán inkább: a politika mellett) biztosítani a művek autonóm érvényesülését. Szerepvállalása a régi Mozgó Világ fenntartásában példaadó volt (akkor is, ha később sem volt hajlandó azt hinni, hogy a régi Mozgó és betiltatásának botránya radikálisan megváltoztatta volna a világ folyását), a rendszerváltás utáni törekvése a Mozgó értékeinek továbbvitelére a (már ugyanúgy régi) Magyar Napló esetében hősies volt (s szintén kudarcba fulladt); a nyolcvanas évekbeni Filmvilág esetében az ő érdeme is volt, hogy a filmek akkor még megőrizhették társadalmi recepciójukat és reputációjukat, a Rádió irodalmi rovatában pedig (társaival együtt) oly széles körű és magas igényű fórumot tudott mozgásban tartani (amíg hagyták), amely ígéretként talán sokunknak emlékében meg fog maradni. E fórumokon mindig is szigorú volt és tágkeblű, határozott állásfoglalásait, amelyek nemegyszer erőteljes vitákba is belesodorták, rendre fenntartotta – miközben soha nem volt híve az irodalmi viták háborús szituációkba kergetésének: ha elvi ember volt is, aki ragaszkodott véleményének jogosságához, mindig megmaradt megértő kultúrembernek. Derűs, jókedvű természete, magabiztos kedélye így át tudta segíteni sok nehéz kudarcán, kulturális preferenciáinak lassú elenyésztén – holott ő aztán személyes sorsán is érezhette, milyen is az, mikor a jól működő kulturális műhelyeket szétverik, elveszik s lehetetlenné teszik. Beh jó lenne (lett volna), ha ő, aki erre született, zavartalanul, hosszú időn át, megszakítatlanul szerkeszthette volna a mai magyar irodalmat!

Hetvenéves születésnapjára írtam – most megismétlem (mert jobbat úgysem tudnék): Reményi Jóska azon nagyon kevés ismerősöm közé tartozott, akiről ötven év ismeretség, jó viszony, közös munka emlékeinek alapján soha nem tudtam nemhogy rosszat, de még csak kellemetlent sem gondolni – az ő rendületlen jó kedélye, mértéktartó, de szigorú ítéletalkotása, határozott és jól megalapozottan kicsiszolt ízlése, munkálkodásának sokoldalúsága, felelősségtudata, tartása és kitartása, felháborodása és belátása, amióta csak megismertem, folyamatosan újra és újra örömteli elismerésre sarkallt. Emléke is erőt kellene hogy sugározzon – bárha sok ilyen irodalmár támadna a magyar irodalomnak amúgy kimeríthetetlen televényéből…

Nyugodjék békében!

(Fotó: Valuska Gábor)