A sötét és nyirkos november Magyarországon ’56 november 4. óta még sötétebb hónap, a fényhiány mintha a szabadság hiányára is utalna azóta.

Ungváry Rudolf, aki épp ebben a hónapban 87 éves, életrajzi alapú prózájában az egyén korlátait feszegető vállalkozásról számol be. Régi vágya, hogy a Hadrianus által építtetett, az egykori római provinciát, Britanniát védő fal mentén Észak-Angliában gyalogtúrázzon, fiatalabb rokonai segítségével megvalósul. Határsáv ez, nem csak topográfiai értelemben. Bírja-e majd ilyen idősen a test az egykori vágy megvalósítását a zord időjárás és terep közepette, amelyekről a szerző tanult szakmájához híven, mérnöki pontossággal beszámol? Miközben nemcsak saját testi korlátait, de a kudarctól való szorongását is le kell győznie. Önmagunk legyőzésének kísérlete vajon a szabadságról szól-e? Valaminek a beteljesülése-e ez az út? Végül egy londoni pub ablakán bámul kifelé (ahogy egy mellékelt fotón is látjuk), hogy a szürke, hétköznapi Angliát is lássa. (Igaz, az angol főváros hétköznap is érdekes lehet, hiszen eszünkbe juthat Doktor Johnson mondása, amit emlékeim szerint Tandori citált egykor, hogy akinek London unalmas, annak az élet unalmas…)

Olvasóként számomra a tanulság nem újdonság, de ismét igaz: amiért megküzdöttünk, megszenvedtünk, csak az formál bennünket, és még az sem a tulajdonunk. (Az ellenkező útra Siv Widerberg Bélyeg című versét említem példaként: „Bélyeget gyűjtöttem. / Papa hozott egyszer egy kilót. / Azóta nem gyűjtök bélyeget”.)

A prózarovatban a továbbiakban Jenei László és Szántó T. Gábor írásai kaptak helyet. Az uralhatatlan természet és a lápon átkelés motívuma távoli rokonságba hozza Jenei Kollekció című novelláját Ungváry írásával, de Jenei fikciós szövege a végén fantasztikus átváltozásba-áttűnésbe fordul. Ugyancsak erős fordulattal, klasszikus csattanóval operál Szántó T. rövid novellája, a Színház, amely egy szülei által színházba kényszerített gyerek – a Bűn és bűnhődés jeleneteinek hatására kialakuló – megvilágosodásszerű ráismerését és átváltozását formálja meg.

Hatvanéves lenne Borbély Szilárd

1963. november 1-jén született Borbély Szilárd költő, író, és már csaknem kilenc éve nincs közöttünk. Rá emlékezünk egy összeállítással, amelyben előbb Krupp József megvilágító elemzése olvasható a költő Prokné, anyám című – egy riasztó álmot elbeszélő – vers mitológiai hátteréről, majd Száz Pál nagy akríbiával megírt filológiai kommentárja ahhoz a két verstöredékhez, amelyeket Borbély feleségével együtt talált meg a szerző számítógépén. A két, e lapszámban olvasható szöveg egyike, a Dögkút mindössze négysoros, s Száz véleménye szerint valószínűleg egy hosszúvers magját rögzíti, míg a másik, az Ödipusz, aki megszüli című, be nem fejezett hosszúvers. „Az Ödipusz, aki megszüli nem Ödipusz történetét írja újra, és nem is az apa alakját, hanem annak származástörténetét, amelyen a Nincstelenek cselekménye alapul, és amelyre a szerző egyes vele készített interjúkban (Az igazi nevemet nem ismerem) és én-szövegeiben (Egy elveszett nyelv) is kitér” – írja a megtaláló.

Borbély Szilárd még életében közölt egyik utolsó versét épp a Jelenkorban közöltük csaknem pontosan tíz éve, 2013 decemberében. Utánanézvén akkori elektronikus levelezésünknek kiderült, hogy az év október végén kértem tőle egy írást regényéről, a Nincstelenekről szóló kritika mellé. A határidő szoros volt, mindössze két hét. Szilárd azonban már egy hét múlva jelentkezett, igaz, előbb véletlenül egy olyasfajta verscsonkkal, mint az imént emlegetett Dögkút. (Száz Pál táblázatából azt is megtudhatjuk, hogy november 6-án délben mentette a vers végső szövegét, a levelezésünkből pedig látom, hogy percekkel utána küldte el tévedésből az eredeti ötletet tartalmazó néhány sort.) Két nappal később azonban megérkezett a véglegesített vers is, ez volt a Pegazus, szárnyak című, az egyik utolsó darab. Ennek társdarabja tehát a tíz éve lappangó Ödipusz, aki megszüli, amely a mostani lapszám különlegessége.

Idősb és „csikóbb” poéták

Ezúttal nem a pécsi, hanem a debreceni szálat erősíti a szépirodalmi rovatban Aczél Géza, az Alföld folyóirat egykori főszerkesztőjének Pályám (pályám?) emlékezete című esszéje, amely családi indíttatásától kezdve költői és irodalomtörténészi útját meséli végig a rá jellemző kesernyés, önironikus tónusban. Folytatódik a kilencedik, utolsó előtti részével a Takács Zsuzsával Wirth Imre által készített életútinterjú, a Ki beszél?, amelyben saját költészetén túl ismét szóba kerül szerelme Kertész Imrével, valamint egyebek mellett egy megrázó eset az idős és már nagybeteg Nemes Nagy Ágnessel.

A versrovat szövegeinek jelentős része ezúttal – nem teljesen véletlenül – idegen, messzi tájakat, figurákat, akár időben is távoli kultúrákat idéz meg. Toroczkay András egyik verse az ama búvárnőket jeleníti meg, akik gyöngyhalászattal töltik egész életüket, s kétezer éve ugyanúgy szabadtüdős merülésekkel hozzák felszínre zsákmányukat. Ijjas Tamás mindegyik verscíme csupa talány, s ha utánuk keresünk, az egyiket – Mamihlapinatapai – a világ legnehezebben lefordítható szavaként azonosítják. A tűzföldi yaghan nyelvből származó szó egyik interpretációja szerint azt jelenti, „amikor két olyan ember tekintete találkozik, akik arra vágynak, hogy a másik kezdeményezzen valamit, amire egyébként mindketten vágyakoznak, de egyikük sem tesz semmit”. (Ha egy yaghan közszó a sűrítést, a Dichtungot tekintve felveszi a versenyt Weöres Sándor Tojáséj-versével, akkor vajon milyen lehet a yaghan költészet…) Galántai Zoltán és Babiczky Tibor lírai opusai már valamivel ismerősebb terepeket járnak be (Alexandria, Bizánc vagy Hérakleitosz kapcsán Epheszosz), s összekapcsolja őket egy-egy Kavafiszról írott költeményük. A Jelenkorban először publikáló Tóth Réka Ágnes két női szentet és vértanút, Szent Ágnest és Szent Lúciát hoz provokatív, hangsúlyozottan idézőjeles „gasztronómiai” összefüggésbe. Még talán Jánosa Eszter egyik verse (London Bus No. 2022), mely a londoni hétköznapokból táplálkozik, egy buszon történő zötykölődés kerül a legközelebb a saját mindennapjainkhoz. A lapunk hasábjain ugyancsak először szereplő Szenderák Bence verseiben az állatok és növények kiszolgáltatottsága kap szót, míg Székely Márton Disszonanciák című hosszúversének részlete radikális magány-vers, amely így zárul: „mióta tudok magamról elviselhetetlen / nincsen egyetlen vigasztaló gondolatom se / mégsem vágyom semmi jobbra senkit nem irigylek / az unalom izgalmas a gyász is kellemes / olyan az élet mint egy másnapos délelőtt”.

Exodus és Sinistra körzet

A novemberi Jelenkor két tanulmányt ad közre a kritikarovat előtt. Tatár György írása, az Exodus után, ahogy azt olvasói megszokhatták, hatalmas ívet jár be. A braclavi haszidok legendás caddikjától, Rabbi Nachmantól és az ő fantasztikus történeteitől indulva kiderül, hogy a rabbi számára az ateizmus nem valamiféle téves emberi vélekedés, hanem maga is a teremtés része. Ezt a fajta teológiai gondolkodást bontja ki majd Tatár a későbbiekben, s ezzel összefüggésben a zsidók Egyiptomból való kivonulásának megismétlődését látja az 1947-ben Európából Izraelbe tartó Exodus hajó történetében. „A magát másfél évezreden keresztül az Exodus Könyvében kivonuló Izraellel allegorikusan azonosító Európa mindmáig megvonja magától a felismerést, hogy ebben a konstellációban ő Egyiptom, a Szolgaság Háza, s hogy talán egész idő alatt az volt. Egyedül ez a felismerés vethetne véget hamis szereptudatának és képzelt lelkifurdalásainak.” Tatár írása végül egy a második kivonulás autentikus következményeként elgondolt európai „gyász-széder” elképzelésére fut ki, és nem hagyja nyugodni olvasóját.

A másik tanulmány Szemes Botondtól származik, aki Bodor Ádám klasszikus művét, a Sinistra körzetet elemzi Charles Sanders Peirce, a jeles amerikai filozófus, a szemiotika megalapítójának jelelmélete alapján. E hármas felosztás nyomán Szemes megállapítja, hogy Bodor regényéből hiányoznak a szimbolikus és az ikonikus jelek, s „a Sinistra körzet világában az indexek túlsúlya figyelhető meg”. (Az indexikus jel a három közül a legegyszerűbb, egyszerű rámutatásként működik.) Ezáltal „Bodor szövege olyan disztópiát hoz létre, amely nem valamihez képest határozza meg magát, nem hivatkozik egy rajta kívül álló világra (…); és éppen e külső kontextus hiánya és a rögzíthetetlenség eredményezi a szöveg nyugtalanító (unheimlich) hatását.” A redukált, egyszerűsített jelhasználat a szövegben néha poétikus, metaforizáltabb részekkel váltakozik, aminek Szemes szerint két értelmezése is lehetséges, ám erről most csak annyit, hogy az egyik megerősíti, a másik kikezdi a Sinistra körzet kultikus státusát.

Kritikák

Havasréti József ismét tanulmány értékű kritikával jelentkezik, most épp a lapszámot nyitó Ungváry Rudolf Eszmélésem története című kötete alapján elemzi az író munkásságát. Ahogy szokása, nem csupán erről a kötetről beszél, hanem az egész írói karaktert jellemzi. Megjegyzem, Ungváry e kötetbeli írásainak jó része lapunkban látott napvilágot, így például a gyerekkorának helyszínéről, a Bulcsú utcában álló bérházról és lakóiról (mások mellett Kassákról és anyjáról) szóló vagy a szerző apjának és anyjának leépülését, halálát elbeszélő brutális őszinteségű két írás. Havasréti az író erényei mellett szóvá teszi Ungváry hangsúlyozott antikommunista és antifasiszta álláspontjának az írói működés során alkalmanként jelentkező korlátait is.

A rovat másik tanulmány értékű szövegét Bárány Tibor írta Radnóti Sándor legutóbbi, A táj keletkezéstörténetei. „Ők, akik nézték Hannibál hadát” című könyvéről. E kritika sem pusztán a kötetet méltatja, hanem igazán plasztikussá teszi Radnóti gondolkodói alapállását, a „vastag” filozófiához való vonzódását, amely a választott téma, probléma, fogalom történeti alakulásának tárgyalását elengedhetetlennek tartja, szemben a „vékony” filozófia felfogásával, amely, mint például az angolszász analitikus hagyomány, mellőzhetőnek véli azt, s inkább szorosan az elméletalkotásra koncentrál. Bárány tanítanivalóan hajol közel a kötet kérdésfelvetéseihez és interpretálja méltányosan azokat úgy, hogy szinte csak sejteni lehet: valójában ő maga épp a másik perspektíva híve.

A fenti két terjedelmes írás mellett a rovatot gazdagítja Tóth Orsolya kritikája Péntek Orsolya Vénusz jegyében című regényéről. A különböző idősíkokban játszódó Pécs-regényt méltatva a kritikus a szerzőt – noha nem a városban él – pécsi íróvá avatja. A pécsi Kronosz által kiadott KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban című kötetet Oroszlán Anikó vette górcső alá, amelyben Herczog Noémi művének bőséges szakmai érdemei mellett a civil olvasó szempontjainak háttérbe szorulását is szóvá teszi. A rovat és a lapszám zárásaként Gyürky Katalin recenziója olvasható az egy éve meghalt Javier Marías utolsó regénye, a Tomás Nevinson magyar fordításáról.

Bár november még nem a „téli világ”, Kedves Olvasóm, de már ekkortájt is érvényes Petőfi refrénje: „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.” Kint nyirok és sötét, bent száraz november? Ám, kérlek, semmiképp se kövesd a korai Petőfi-vers depresszív-szuicid vonalát. Ha ekkor inkább úgy döntenél, „lapot kérek”, akkor íme: a Jelenkor.