Ezen nincs mit szépíteni, mert vannak szép (vagy ahogy talán az ünnepelt mondaná: félszép) tények: főmunkatársunk, Parti Nagy Lajos maholnap hetvenéves (egész pontosan október 12-én tölti be). Így hát mi sem természetesebb, mint hogy a lapszám élén az ünnepelt két verse olvasható. Ezt Csordás Gábor köszöntő írása követi, amelyben felidéz néhányat a baráti, a pályatársi, a munkatársi emlékek közül. Kovács András Ferenc pedig verssel köszönti az ünnepeltet. Írását legegyszerűbben a „kölcsönkenyér visszajár” közmondással lehet jellemezni: 2019 szeptemberében Parti Nagy hatvansoros verset írt KAF hatvanadik születésnapja alkalmából, most PNL kap hetven sort a hetvenedikre KAF-tól. (Én mindkettejüknek azt kívánom, amit PNL kívánt KAF-nak: „folytasd hundertzwanzig”.) Az összeállításban végül Darvasi László újabb vidám költeménye olvasható, PNL-nek ajánlva, melyben a szerző többek között a „nemzeti csiribiri”-re is kitér, amellyel kétséget kizáróan az ünnepelt magyarmesés közéleti érdeklődésével lép párbeszédbe. Hivatalosan eddig tart az ünnepi összeállítás. Ám nem ér véget az ünnep. A pécsieknek és a Pécsre látogatóknak ugyanis lesz módjuk személyesen is találkozni Parti Nagy Lajossal. Október 17-én a Tudásközpontban kerül sor az évfordulóra napvilágot látó Hadd legyek hűs című gyűjteményes kötet bemutatójára.

Illetőleg hajlamos vagyok a lapszám folytatását is az ünnep meghosszabbításának tekinteni. Ugyanis a szerkesztőségben napok óta téma, hogy idén az októberi lapszámban Pécs úgy ragyog, mint egy szétgurult hőerőmű. Ez nem puszta véletlen, de nem is csupán a szerkesztői akarat alakítja így. Kezdem a végén.

A kritikarovatban ugyanis mindenki pécsi. Az élen Tolnai Ottó Szeméremékszerek című regényfolyamának harmadik, A fröccsöntés kora alcímű részéről értekezik a Jelenkor Online munkatársa, Fenyő Dániel. Szerkesztőkollégám, Görföl Balázs Turi Tímea új, Egyszerre egy beszéljen című verseskötetéről és a versanyag életműbe hozott újdonságairól ír részletekbe menően. Szintén a Jelenkor Online munkatársa Veszprémbe elszármazott kollégánk, Fekete Richárd, aki ezúttal Szijj Ferenc Ritka események című verseskötetét teszi mérlegre. Mekis D. János lendületes és világos írásban fejti ki álláspontját Balázs Imre József A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben című monográfiájáról. Sári B. László pedig öt bekezdésben fejti ki a véleményét Cormac McCarthy kései párregényéről, Az utasról és a Stella Marisról – kendőzetlenül.

Ám felbukkannak még páran az októberi lapszám oldalain a pécsi bölcsészkarról. Folytatódik például veteránolvasónk, Nagy Imre Ottó memoárfolyama, ezúttal a július–augusztusi duplaszámban megkezdett, a hatvanas-hetvenes főiskolai éveket rögzítő fejezet folytatása olvasható. Az emlékekben, történetekben, anekdotákban olyan pécsi irodalmár és nyelvész figurák bukkannak fel, mint Péczely László, Temesi Mihály, illetve Szederkényi Ervin. Utóbbit, a Jelenkor egykori főszerkesztőjét Csordás Gábor is emlegeti: Parti Nagy Lajos 2004-es esszéje nyomán transzmisszionáriusként.

Takáts József az utóbbi években többször közölt már részleteket Feljegyzések címen a miniesszéinek folyamából. A legújabb kivágatban (avagy esszéláncban?) Cs. Szabó Lászlótól indulva, többek között Balzacot, Montaigne-t, Ortega y Gassetet érintve jut el Karácsony Benőig, Rajnai Lászlóig és Kodolányi Jánosig. Ráadásul a címadás is változik. Takáts, aki köztudottan előszeretettel kísérletezik a kritikai megszólalásban rejtőző különféle műfaji lehetőségekkel, ezúttal azt írja a közleménye fölé, Egyperces esszék. Örkényt ugyan nem érinti, ám Takáts feljegyzései így sem maradnak el szellemességben vagy akár humorban egy-egy abszurd rövidprózától.

A tanulmányrovat sem távolodik el a kultúra városától és annak történelmétől, illetve a Jelenkor hagyományától és megbecsült szerzőitől. Virág Zoltán és Bazsányi Sándor is roppant érdekes és szövevényes szellemi kapcsolatokat göngyölít föl. Virág a Pécsett született szerb festőnagyság, Petar Dobrović és az 1908 és 1911 között a pécsi kadétiskolába járó horvát írófejedelem, Miroslav Krleža barátságának érdekes epizódjait tárja fel. Bazsányi pedig Mészöly Miklós és Esterházy Péter műveiről értekezik, méghozzá Akutagava-intertextusokból kiindulva.

Akad még néhány jelentős párbeszéd az októberi számban. Evidensen: folytatódik Takács Zsuzsa életútinterjúja. A nyolcadik részben Wirth Imre a rendszerváltást követő évek köteteiről kérdezi a költőt. Ismét felidéződik a Kertész Imre-kapcsolat, a szerelem és a szakítás momentumai egyaránt, de olvashatunk Takács Zsuzsa édesanyjáról, öccséről és nagyobbik lányáról is. Szó esik továbbá a kilencvenes évek nem éppen kellemes politikai-közérzeti klímájáról is. Nagy szellemi párbeszéd, ha nem éppen csörte az is, amelyet Witold Gombrowicz folytat Dantéval. Pályi András ugyanis újabb bejegyzést közöl az emigráns lengyel szerző naplójából. Az 1966. X. 16-ra keltezett (tehát szinte napra pontosan 57 éves) részlet a Pokol néhány sora kapcsán kezd nagy ívű eszmefuttatásba. S alighanem párbeszédként érdemes elgondolni azt a Bartók Imre-rájátszást is, amelyet Szvoren Edina közöl a prózarovatban – ezzel mintegy bizonyítva, hogy más modorában is kiváló stiliszta.

De nem soroltam még fel a lapszám összes pécsi szerzőjét. Tördelőszerkesztőnk, Kiss Tibor Noé újabb részletet – avagy mozaikosan illeszkedő részleteket, passzusokat – közöl készülő negyedik regényéből. Valamint Meliorisz Béla és Méhes Károly is újabb csokrokat mutat meg az utóbbi időszak költői terméséből.

Ha már verscsokrok – de talán Gombrowicz pokoli disputájára is visszautalhatok –: Vörös István A nőstényördög címmel közöl nagy igényű versciklust. És nem kevésbé ambiciózus Sajó László újabb költeménye, a Haláltánc, amely nemcsak hosszú, hanem nagy vers is – és amelyet talán szintén említhettem volna a jelentős párbeszédek sorában, ugyanis Faludy György A haláltánc-ballada című művét jelöli meg előzményéül.

Három szerző szerepel még a versrovatban. Solymosi Bálint három számozott részletet közöl a felderítés és szuvenír feliratú ciklusából. Kontemplatív, egzisztenciális karakterű írások, amelyek jócskán túlmutatnak a személyes jelentőségen, és valósággal a létértelmezés húrjait pengetik. Ráadásul nemcsak az egyes versek végére illesztett bibliai idézetek nyitnak asszociációkat, hanem számomra például ez a versbeszéd – például amikor azt olvasom, hogy „mint a bohóc / hold óriási lépte, mit az idő, a kora télen is »virágzó halál« oszt / jelentéktelennek (és vak öröklétnek) tűnő apró részletekre”, vagy azt, hogy „Miféle alkalmak adódnak találkozásokra? Sokfélék, ámde, / végül is, a közös elhallgatás helyszíneiként maradnak / emlékezetünkben, mint mikor a bábszínészek elhúzzák / kezüket a játékfiguráktól” – Pálinkás György írásait (líráját és prózáját egyaránt) juttatja eszembe, a magyar költészetnek azt a cirkalmas, érzéki, kimunkált, monologikus megszólalásmódját, amely a szövegelés és a szövegirodalom határmezsgyéjén kerít be magának legelőt.

A Solymosi-féle versbeszéd szöges ellentétének tűnik Turi Tímeáé. A vers közgazdaságtana szikárabb hangon és egy hétköznapi banalitás – ezúttal egy leszakadt redőny és annak megjavítása – kapcsán jut el nem csupán különféle életvezetési belátásokhoz („eldöntöttem: / én máshogy csinálom”), hanem keserűen ironikus irodalomszakmai (de kiterjesztve akár kultúrpolitikai) tanulságokhoz is: „kértem, / javítson meg mindent. // Mégis meglepődtem az árajánlaton. / Egy verseskötet honoráriuma. / És akkor arra gondoltam, kvittek vagyunk.”

Kizárólag egy reményeim szerint kimódolható keretes szerkezet kedvéért Poós Zoltán Idő című versét említem utolsóként (de nem utolsósorban). Mint a lapszám legtöbb lírai közleménye, ez is kontemplatív igényű, az élet és a halál kérdéseivel számot vető írás. Egyszersmind Parti Nagy Lajos lapszámot nyitó költeményével is párbeszédbe lép. Amíg a Semmi labóra című PNL-opus egy konyhai óra elromlását és megjavítási kísérletét jelenetezi szimbolikusan, és kissé beletörődőn jut arra a következtetésre, hogy természete szerint „Az idő megy magától”, addig Poós verse, miután szembesül annak tériszonyával, hogy „milyen hosszú az élet”, azért derűs zárlatba fut ki: „te, örök gyerek. A kert vár / valamire. Ráér. Övé a világ összes ideje.”

Megpróbálok én is derűs zárlatba kifutni. Bízom abban, hogy a miénk a világ összes ideje. Parti Nagy Lajosé. De egy másik ünnepelté is, aki ezúttal kissé szemérmesen hallgatni kívánt a koráról, amit azonban a hűséges olvasói akkor is tudnak, ha éppen nem veri nagydobra. 1958 októberében, tehát 65 éve jelent meg ugyanis a Jelenkor folyóirat első lapszáma. Bízzunk hát abban, hogy javul a vers közgazdaságtana, és lesznek még vidámságok, felderítések, szuvenírek. Hogy kapunk még hetvensoros verseket. És hogy folytatjuk hundertzwanzig.