Van egy fontos holland szó, úgy hangzik, hogy toegankelijk: hozzáférhetőt, elérhetőt jelent ‒ különösen nagy becsben tartott értékek ezek egy olyan országban, ahol nincsenek függönyök. Talán az idei, huszonnyolcadik, szeptember 28-a és október 1-je között megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik legnagyobb érdeme volt, hogy ennek a Magyarországon alig ismert tájnak, Hollandiának elérhetővé tette az irodalmát. Pontosabban, a holland nyelven író szerzőket szólaltatta meg, hiszen több flamand alkotó is szerepelt a meghívott vendégek között. Egy nemzet irodalma mélységében tárja fel azokat a társadalmi diskurzusokat, melyek az ottani élet körül szerveződnek ‒ talán ez az, ami valójában izgalmassá tehet bármilyen nyelvterületet, így Hollandiát is.

A csütörtök volt a legrövidebb nap; eltelt. Megnyitók, beszédek, standavatás, formalitás. A hétvége során a holland vonatkozású programok vegyesen szerveződtek a Szabó Magda teremben és a díszvendégstandon. Két program között nem telt el több tíz percnél, így szoros egymásutánban cseréltek helyet az emberek a színpadon és a közönség soraiban. A Millenáris megtelt élettel, az időjárás kifogástalan volt, csak estére hűlt le az idő. Pénteken kezdődtek a beszélgetések.

A kerekasztaltól, melynél Jan Brokken péntek késő délután ült, tartottam: pár évvel ezelőtt elkezdtem A megtorlás című könyvét, amely most a beszélgetés tárgyát képezte, de nem fejeztem be; lassúnak éreztem, nem adta meg a haladás élményét. Bíztam azonban Bérczes Tiborban, tudván, hogy különös érzékenységgel választ interjúalanyokat ‒ sejtésem beigazolódott, az egyik legértékesebb beszélgetés volt a hétvége során. Vagyis egyáltalán nem volt beszélgetés, mert Jan Brokkenből megállíthatatlanul áradt a szó, és se Zoltán Gábor, se Bérczes Tibor nem tett fel egy kérdésnél többet, de ez rendben is volt. A megtorlás 2019-ben jelent meg magyarul Bérczes Tibor fordításában. A második világháború végén, egy Rotterdam melletti faluban játszódik, ahol meghal egy fiatal német katona, majd válaszul hét holland férfit végeznek ki. A halálesetekről számos teória terjed a faluban, majd kialakul egy kollektív igazság, amelyet mindenki tényként kezel. Jan Brokken azonban felfedezett benne olyan logikai bukfenceket, amelyek miatt érdemesnek látta utánamenni az eseményeknek ‒ a történet pedig ebből a nyomozásból bontakozik ki. Brokken monológja során beszélt az igazság természetéről, annak viszonyáról a tényekkel és az emlékezettel, hogy miként szerveződhet többféle igazság egy tárgykör köré, és hogyan csúcsosodik ki ez a jelenség éppen egy faluban.

Ilja Leonard Pfeijffer

Memphisnek igaza volt, amikor kibaszott európainak nevezett, áll a Grand Hotel Európa hátoldalán. A szerzővel, Ilja Leonard Pfeijfferrel a regény egyik fordítója, Bérczes Tibor beszélgetett. Pfeijffer igazán karakteres jelenség: hosszú sötétszőke haja, nyakkendőtűje, mandzsettagombjai, éjfekete napszemüveglencséje és a rengeteg pecsétgyűrűje, melyek kocognak, mikor gesztikulál, elkerülhetetlenül ráirányítják a figyelmet. Öröm nézni azt az autentikusságot, amellyel a világban áll. A Grand Hotel Európa a Gondolat Kiadónál jelent meg 2021-ben. Bérczes társa a műfordításban Fenyves Miklós volt, két részre osztották a szöveget egymás között. A regény felfoghatatlan mennyiségben, háromszázezer példányban kelt el Hollandiában, és huszonöt nyelvre fordították le 2018-as megjelenése óta. Témáját tekintve igen szerteágazó: az európai identitás, a tömegturizmus, a nyelviség, a történelem, a nosztalgia, a szerelem, a bevándorlás mind szerves részét képezik a szövegnek. Pfeijffer szerint éppen emiatt teljesen meghatározhatatlan és megjósolhatatlan, hogy melyik országban milyen lesz a könyv fogadtatása; hogy miért szólítja meg a spanyolokat és a norvégokat, de a finneket egyáltalán nem, valószínűleg örökre titok marad. Mindenesetre a beszélgetés legérdekesebb vetülete az európaiság ó-létére vonatkozó gondolat volt, miszerint Európa a mai napig a múlt része, hiszen olyan mértékben koncentrálódnak itt az emlékek, hogy a kontinens szirupossá, áthatolhatatlanná vált, nem hagyva helyet a jövőnek. Pfeijffer állítása szerint amíg Európa az egykor élt művészek alkotásairól és a dicső múltról ábrándozik, addig nem éli meg a jelent, jelen nélkül pedig képtelen arra, hogy jövőt építsen magának. „A nosztalgia mindenkit felfal”, fogalmazott Pfeijffer. A szerző többször hivatkozott Velencére, hiszen a város merő múlt, „ott semmi más nincs”, mondta, e szemléletmód mérséklése nélkül pedig nem lehet továbblépni, a fejlődés ellehetetlenül. Mindeközben ugyanez a múlt, amelyet Európa oly nagy erőkkel őriz, félpénzért eladó: bármelyik múzeumban megváltható rá a jegy.

Másnap, szombaton dél körül Martin Michael Driessent két kötetéről, A pelikánról és a Folyókról a műfordítók kérdezték, előbbit Fenyves Miklós, utóbbit Daróczi Anikó ültette át magyar nyelvre. Driessen amellett, hogy regényeket ír, drámaíró is, melynek hatásairól sok szó esett: mesterien építi fel az olyan rövid történetek struktúráit, mint A pelikán vagy a Folyók három novellája. Daróczi Anikó sűrűnek, tömörnek nevezte a szövegeket, amivel egyetértek, mert minden szónak súlya van Driessen szövegeiben, a szerző mégis szépen operál a lassabb és a feszesebb, tempósabb jelenetek váltakozásaival ritmusérzékének köszönhetően. Ha már szavak: a szövegeknek elképesztően összetett szimbólumrendszere van, amely a fordítóknak bevallásuk szerint nehézséget okozott, mert megkövetelte a szavak megválasztásának nagyfokú következetességét, és mindeközben nem ijedhettek meg a rengeteg szimbólum leírásától ‒ mint Daróczi Anikó kiemelte, Driessen úgy működtet több ezer éves toposzokat és motívumokat, hogy közben az olvasó arcába is tolja őket, így képtelenség őket eltéveszteni. A szerző rájátszik, de az anyag működik, nem zavarja a szemet, és nem is bagatellizálja el a jeleneteket. Driessen különös erénye a kifinomultsága, amely teljesen mentesíti a giccstől az olyan jelképeket is, mint a víz és a madár.

Martin Michael Driessen

A holland programok legtöbb beszélgetése olyan kötetekről szólt, melyek már évekkel ezelőtt napvilágot láttak magyar nyelven; csupán egy-két premierszerű bemutatóra került sor, az egyik Manon Uphoff kötetéről, melynek címe Zuhan, mintha szállna, Daróczi Anikó fordította, és pár héttel a fesztivál előtt jelentette meg a Vince Kiadó. A könyvbemutatón a szerző mellett részt vett Szabó T. Anna és a fordító. Uphoff kötete autofikciós szöveg, témája a családon belüli szexuális bántalmazás, az apa romlott, gyomorforgató viselkedése három lányával szemben. Ahogy a kötet hátulján is szerepel, a szöveg az abúzus és a túlélés könyve, leszámolás a múlttal. Történet három lányról, akiket a festőművész apjuk olyan lakásban nevel fel, ahol a falakon kópiák lógnak borzalmas gyilkosságokról, meztelen, torz női testekről. Elmondhatatlan ‒ ez a szó rengetegszer hangzik el a rendkívül felkavaró bemutatón. Uphoff elmesélte, hogyan semmisítette meg a tűz, a víz, a levegő és a föld felhasználásával az apja festményeit, majd ezekről a szinte rituális tettekről hogyan készített kiállítást, melyen saját rajzait, rémképeit is feltárta a látogatóknak. Démonok, misztika és a Minótaurusz. Ahogy Daróczi Anikó fogalmazott, a könyv egy boszorkányüst. „A Zuhan, mintha szállna női történet, de a férfi benne a legmagányosabb”, zárta a beszélgetést Szabó T. Anna. A program után dedikáltattam a szerzővel a kötetem, aki a következő sorokat jegyezte bele lila töltőtollával: Vallen is hetzelfde als vliegen in een wereld die geen onder of bovenkant kent. Hozzávetőleges fordításban: A zuhanás ugyanaz, mint a repülés egy olyan világban, amely nem ismeri saját alját és tetejét ‒ bízom benne, hogy a lényeg érthető. Sokáig fogok gondolkodni a megoldáson.

Johan Huizinga talán a legismertebb holland író Magyarországon A középkor alkonyának köszönhetően. Az egykori Szerb Antal-fordítás a német és az angol változatból született, ám Balogh Tamás az új fordítást az eredeti, 1941-es, végső szövegváltozat alapján készítette el. Az Őszi középkor ‒ igen, magyarul új címet kapott ‒ azért is különleges, mert a teljes szöveget tartalmazza a korábbi magyar kiadásokkal ellentétben. A könyvfesztiválon M. Nagy Miklós és Balogh Tamás beszélgettek a kötetről. Emellett beszámoltak két olyan kiadványról is, melyek frissebb megjelenések: szintén Huizingától, Balogh Tamás fordításában, a Homo Ludens, illetve Jeroen Olyslaegerstől, Fenyves Miklós fordításában, a Vadasszony ‒ utóbbi M. Nagy Miklós szerint azért illeszkedik a sormintába, mert a regény a németalföldi középkorban játszódik, egy bruegeli, huizingai világot ábrázol, és az eleven történeten keresztül megbizonyosodhat az olvasó Olyslaegers óriási történelmi tudásáról. Káprázatos erejű szöveg, a nyelve emlékeztet Rakovszky Zsuzsáéra, bár egy fokkal érdesebb, keményebb, A kígyó árnyéka maszkulin párja. Rejtély, hogy miért nem jutott a Vadasszonynak önálló kerekasztal, jóval több említést érdemelt volna.

Vasárnap délután Kőrizs Imre, Réthelyi Orsolya, Daróczi Anikó és Claudia Küssel mutatta be a Műút folyóirat holland tematikus számát, amely kifejezetten a könyvfesztiválra készült. A lapszámot Hans van der Meer Budapesten készült fotói díszítik; a sorozat címe Apró rejtélyek, Claudia Küssel hosszan ír a fotográfus munkásságáról a lapszámban. Emellett leginkább lírai művek kaptak helyet: a holland versek mellett szerepel holland vonatkozású Rakovszky Zsuzsa- és Egressy Zoltán-vers. Az ELTE és a Károli Gáspár Református Egyetem néderlandisztika szakos hallgatói sorra vonultatják fel műhelymunkáikat és egyéni fordításaikat. A színpadon Daróczi Anikó felolvasta Esther Naomi Perquin Kérdőív című versét Szegő Márton fordításában ‒ remek választás volt, nagy sikert aratott a közönség soraiban. A lapszámban olyanok is közölték fordításaikat, akik már régóta a pályán vannak: ilyen Szabó T. Anna, Réthelyi Orsolya és Daróczi Anikó is. Nagy öröm egy lapszámban látni a mentorokat és a mentoráltakat. A teljesség igénye nélkül pár jelentős holland szerző, akik felbukkannak ebben a Műútban: M. Vasalis, Hanny Michaelis, Rodaan al Galidi és Maarten van der Graaff.

Vasárnap este villamossal mentem tovább, valamelyik új könyvem olvastam. Leszálltam a Gárdonyi téren, még szép idő volt. Meglátogattam a Kelet Kávézót, ahol éppen aznap Holland könyvnapot tartottak, azt hiszem, hogy már a tizenkettediket ‒ minden néderlandista nevében mondhatom, hogy örök hálával tartozunk Soós Krisztának, amiért ekkora odaadással szervezi évről évre a holland könyvvásárt és a holland nyelvű kerekasztalokat. Nehéz Magyarországon holland nyelvű könyvekhez hozzáférni, de itt minden évben fel tudok pakolni egy évre elegendőt. Jaap Faber éppen a holland gyermekirodalomról tartotta a kvízt, amikor eljöttem, hogy elkezdjek írni, és felelevenítsem ezt a hétvégét.

Annyi mindenről lehetett volna még beszélni, de ezek a kötetek, írók és fordítók álltak hozzám legközelebb. Vannak ugyanakkor olyanok, akik nem maradhatnak említés nélkül: így Varga Orsolya, aki elkápráztatott fantasztikus műfordítói megoldásaival. Nádasdy Ádám, aki hollandul köszöntötte a közönséget. Nagy Roland, akiről ismét bebizonyosodott, hogy milyen remek nyelvész. Gera Judit, akinek munkássága megkerülhetetlen a néderlandista közegben. Lénárt Zsuzsa, aki oly nagy odafigyeléssel és éleslátással kérdezte Roderik Six flamand írót az Özönvíz című regényéről. Az oly kevéssé tárgyalt holland nyelvű irodalom végre díszvendég volt a könyvfesztiválon. Bízhatunk benne, hogy a holland irodalom körüli lendület a fesztivált követően is még sokáig kitart nálunk.

(A képek forrása a Könyvfesztivál Facebook-oldala)