A PécsLIT pénteki napjának délelőttje újból a gyerekprogramoké volt. Varró Dániel két irodalmi foglalkozást is tartott gyerekeknek a Pinokkió Gyermekkönyvtárban. Kilenc órakor a Túl a Maszat-hegyen című nagy sikerű kötetének interaktív bemutatójára lehetett ellátogatni, majd fél 11-től Csütörtök, a kisördög című kötetének verses meséit ismerhették meg az érdeklődők.

Délután Latin-Amerika Pécsre érkezett. Négy órától a Belvárosi Fiókkönyvtár és Ifjúsági TanulóTérben Miklós Laura, a Sonora Kiadó társalapítója beszélgetett Bense Mónika műfordítóval és Zelei Dávid hispanistával, apával (!), az 1749.hu szerkesztőjével a latin-amerikai irodalom magyarországi fogadtatásáról. A beszélgetés elején a résztvevők röviden felvázolták, hogy milyen főbb pontjai voltak latin-amerikai irodalom itthoni recepciójának. Bense Mónika kifejtette, hogy a brazil irodalomban – a magyarral ellentétben – nagyon népszerűek a rövidprózák, a hatvanas években emiatt leginkább ilyen jellegű szövegeket fordítottak magyarra. Szóba került Clarice Lispector, ukrajnai zsidó családból származó brazil író, akitől korábban csak a Születésnap című novellája volt olvasható (egyébként három különböző fordításban), 2018-ban azonban a Magvető Kiadó megjelentette az összes novelláját egybegyűjtő Minden történet című kötetet, ezzel pedig megindult az életmű kiadása is. Zelei Dávid megjegyezte, hogy a dél-amerikai irodalom jellemzően Észak-Amerika közvetítésén keresztül jut el Európába, ezt az utat járta be például Roberto Bolaño prózája is. A magyarországi fogadtatás sajátosságaként Zelei azt jelölte ki, hogy a hatvanas évek latin-amerikai irodalmi boomja itthon mintha még a kétezertízes évek elején is kitartott volna; a Márquez, Borges vagy Cortázar prózájától eltávolodó későbbi generációk művei alig jutottak el a szélesebb olvasóközönséghez.

A beszélgetés során szóba került a kiadók szerepe. Bense Mónika elmondta, hogy az argentin irodalom fordítását leszámítva, amelyre Argentína jelentős összegeket biztosít, nehéz támogatást szerezni. Megkönnyíti a fordítói támogatás megszerzését, ha az adott könyv díjakat nyert, a beszélgetőtársak azonban egyetértettek abban, hogy gyakran nem azokat a regényeket díjazzák, amelyeket ők maguk szívesen fordítanának. Zelei Dávid szerint új szerző könyvének különösen nehéz piacot találni; az olvasókhoz általában akkor találnak el dél-amerikai szerzők könyvei, ha az európai olvasói elvárásokhoz és mentalitáshoz igazodnak, vagy éppen egzotikusságukkal tűnnek ki. A beszélgetés végén a résztvevők hosszú és izgalmas olvasmánylistát állítottak össze azokból a művekből, amelyek szerintük érdekesek lehetnek a magyar olvasóközönségnek. Említették „Cervantes posztmodern párját”, Machado De Assis Brás Cubas síron túli emlékezései című, eredetileg 1881-ben kiadott könyvét Pál Ferenc fordításában, valamint Samanta Schweblin prózáját. Bense Mónika emellett kiemelte Rubem Fonseca krimiszerző, valamint Krishna Monteiro prózáját, Zelei Dávid pedig Vicente Huidobrót ajánlotta. Aki e szerzők írásaira kíváncsi, a 1749 oldalán megtalálja azokat.

Öt órakor a pódiumon helycsere történt. Zelei Dávid a közönség soraiban foglalt helyet, Domingo Lilón, a PTE Spanyol és Ibero-amerikai Tanulmányok Tanszékének vezetője Bakucz Dóra fordítót, egyetemi tanárt és Miklós Laurát kérdezte a kortárs latin-amerikai irodalom közvetítésének médiumairól. Bakucz Dóra az általa szerkesztett Mikrofikciók elnevezésű blogról és magáról a műfajról mesélt. A mikrofikció a ’90-es években vált népszerűvé a latin-amerikai irodalomban, az ide tartozó írások legfeljebb másfél oldalas terjedelmükkel, elliptikus szerkezetükkel és ironikus hangoltságukkal a magyar irodalomból leginkább Örkény István egyperceseihez hasonlíthatók. Bakucz elmondta, hogy a blog szorosan összefonódott egyetemi oktatói tevékenységével is, műfordító szemináriumáról gyakran kerülnek ki olyan írások, amelyek aztán felkerülnek a weboldalra. Miklós Laura a Sonora Kiadó alapításáról beszélt. Testvérével 2019-ben kezdtek el egy független kis kiadó tervén gondolkodni. A kiadó feladata szerinte egyfajta szellemi ablaknyitás, éppen ezért nemcsak egy brandet akart felépíteni, hanem olyan szerzők könyveinek lefordítását és kiadását vállalta, akik bár itthon nem tartoznak a legismertebb nemzetközi szerzők közé, kiváló prózaírók. Miklós szerint a kiadói függetlenség anyagilag bizonytalanabb helyzetet eredményez, ugyanakkor nagyobb szabadságot élvez abban, hogy piaci nyomás nélkül kiválasztja, milyen könyveket szeretne kiadni.

Hat órakor három esemény is várta a látogatókat. A Belvárosi Fiókkönyvtárban a latin-amerikai programsorozat Emilio Naón, a Pécsi Íróprogram argentin rezidens írójának beszélgetésével folytatódott. A Pécsi Horvát Színházban Pécs és Eszék testvérvárosi kapcsolatának ötvenedik évfordulója alkalmából e két város szerzői olvastak fel, a Művészetek és Irodalom Házában pedig Fehér Renátóval Mohácsi Balázs beszélgetett. Az utóbbi programon Mohácsi elsőként a költő hagyománytudata felől érdeklődött. Fehér Esterházy Pétert idézve azt mondta, hogy bár nagyon sok hagyományból építkezik, költészetét azonban nem e hagyományokkal azonosítja, hanem azzal a munkával, amelyet e hagyományokon elvégez. Költőként különböző irányból származó hagyománytörmelékkel dolgozik, amelynek darabjai gyakran nem illenek össze. Példaként Petri Györgyöt és Tandori Dezsőt említette, akik egymás kortársaiként egészen eltérő líraeszményt képviseltek. Ennek kapcsán kifejtette, hogy saját lírájában érez egyfajta elmozdulást: amíg korai költészetének meghatározó alakja volt Petri, addig a tavaly megjelent Torkolatcsönd című verseskötetben már inkább Tandori megoldásai felé közeledett, mostanra pedig leginkább az érdekli, hogy saját kortársainak költészetével és világlátásával miképpen tud párbeszédbe lépni.

Mohácsi a hely szelleméhez igazodva Pálinkás György költészetéről kérdezte a szerzőt, aki Pálinkás verseit éppen a Torkolatcsönd írása közben olvasta. Ennek kapcsán Fehér kifejtette, hogy Pálinkás esetében inkább az a „generációs kórusbeszéd” érdekli, amely körülvette költészetét. Fehér szerint a magyar irodalomtörténet nagy alakjainak művészete, amilyen például Esterházy Péteré, Nádas Péteré vagy épp Parti Nagy Lajosé is, kiérlelt és jellegzetes írásmódjukkal kitakarják azokat a „kismestereket”, akiknek munkája hozzájárult e szerzők sajátos nyelvének kidolgozásához. A beszélgetés egy pontján Fehér felolvasta A Magyar Irónia Háza című versét, amelynek kapcsán elmondta, hogy a rendszerváltás körüli irodalmi és publicisztikai nyelvet meghatározó irónia akkoriban alkalmas volt arra, hogy a gúny segítségével lebontsa a társadalom talmi jelenségeit, mára azonban ez az ironikus hangoltság kimerült, a hatalmi visszaélés eszközévé vált. Versében éppen azzal kívánt számot vetni, hogy az irónia romjain milyen művészi ajánlatot lehet tenni, amelynek van politikai relevanciája is. A beszélgetés végén a Torkolatcsönd egyik kulcsfogalma, az elhallgatás került elő. Fehér az elhallgatás párhuzamaként az imát említette. Szerinte a némaság nem valamiféle visszavonulást jelent, hanem belső, privát beszédet, amely az égbe kiáltva azonnali változást akar. A beszélgetés végén a költő elárulta, hogy mostani munkáiban is az ima irodalmi felhasználásának lehetőségein gondolkodik.

Krusovszky Dénessel hét órakor Mekis D. János beszélgetett új, Levelek nélkül című regényéről a teltházas Fülep Lajos teremben. A beszélgetés a közönség mérete mentén indult el. Mekis megjegyezte, hogy a szerzőt költőként is elismerte korábban a kritika, első, Akik már nem leszünk sosem című regényének sikere óta azonban rendkívül népszerűvé vált. Krusovszky elmesélte, hogy középiskolában kezdett verseket írni, és a sárvári diákköltő-találkozón érte a felismerés, hogy az irodalom az a terület, ahol otthon érzi magát, annak pedig különösen örül, hogy annyi könyv közül sokan választják olvasásra az ő regényeit is. A vers- és regényírás közötti különbségről beszélve Krusovszky elmondta, hogy az új könyvének bemutatóin jellemzően az előző regényéből indulnak ki, egy szegedi alkalmon azonban éppen a beszélgetőtársa hívta fel arra a figyelmét, hogy költészetében és prózájában is nagyon hasonló problémák foglalkoztatják. Ilyen például, hogy a jelentéktelennek tűnő mozzanatokat, hétköznapi párbeszédeket próbál megragadni és irodalmi anyaggá tenni. Mekis a Levelek nélkül kapcsán kifejtette, hogy olyan katasztrófatapasztalatot közvetít, amely gyors és radikális változást helyett lassú folyamatot jelenít meg. Ennek kapcsán a szerző kifejtette, hogy a folyamat lassúsága azt eredményezi, hogy bár a társadalom számára nyilvánvalóvá válik a krízishelyzet, a radikális változások hiányában az emberek nem változtatnak életmódjukon, csupán a krízisekről szóló beszéd válik egyre szélsőségesebbé.

A regény abból a szituációból indul ki, hogy mi történne, ha egy városban tavasszal az összes levél lehullana a fákról. Az érdekelte, hogy egy ilyen alapvetően elviselhetetlen, ám technikailag mégis túlélhető szituáció milyen változásokat okozhat egy közösség életében. A könyvben generációs kérdések is felmerülnek. A szerző szerint amíg gyerekkorában a jövő reménnyel és optimizmussal teli volt, ma már inkább nyomasztó elképzelni, mert a társadalmi alaptapasztalat az lett, hogy minden a pusztulás felé halad. Mekis erre a felvetésre megemlítette a regény cselekedni akaró diákjait, szembeállítva a regény főszereplőjével, Koroknai Jánossal, aki kiégett, kevésbé cselekvő tanári karakterként jelenik meg. A szerző szerint a fiatalabb generációknak különösen nehéz dolga van, ha saját politikai véleményüket szeretnék hallatni, mivel megszólalásaik jellemzően kiöregedő politikusokkal teli környezetbe kerülnek, ahol nem képesek érvényesülni. A beszélgetés végén az újságírás és az irodalom különbségeire terelődött a szó. A szerző újságírói tapasztalatára támaszkodva hangot adott a nyilvánosságbéli megszólalásokkal kapcsolatos kritikájának. Krusovszky szerint az irodalom lehet az, ami egy ilyen kaotikus és kiismerhetetlen világban különféle mintákat közvetíthet, amelyek segíthetnek a jelent elviselni.

Az estet a Felhajtóerő című antológia bemutatásával zárult. Az esemény első felében Pion István beszélgetett Élő Csenge Enikővel, a kötet szerkesztőjével. A szerkesztő a kötet tervezéséről elmondta, hogy az ötlet egy olyan kortárs verseket tartalmazó antológia létrehozása volt, amely hozzájárulhat a befogadó személyességének vizsgálatához. A kötet szerkezetét a szelf-diszkrepancia elmélete határozta meg. Az elmélet három szakaszra osztja az ember személyiségfejlődését, a kötet ciklusai, valamint a ciklusokba válogatott versek is e szakaszok alapján különülnek el. A kötet tízperces bemutatását felolvasás kísérte, ahol az antológia szerzői közül Kemény István, Erdős Virág, Pion István és Áfra János osztotta meg a közönséggel verseiket.

(Fotók: Tóth László)