A PécsLIT csütörtöki napján is számos izgalmas beszélgetéssel találkozhattak a látogatók. Délelőtt a Körbirodalom Gyermekkönyvtárban Haász János Mire felnövünk című verseskötetének interaktív könyvbemutatóján vehettek részt a kisiskolások. A délutáni irodalmi beszélgetéseket szintén Haász János nyitotta, akivel négy órától Simonfalvi Anita, a Csorba Győző Könyvtár munkatársa beszélgetett az Apám óriás lesz című novelláskötetéről a Tudásközpont nagyelőadójában. Öt órakor nyílt Fűkő Béla szobrászművész magyar szerzőkről készült portréiból álló kiállítása, amelyet Sz. Koncz István nyitott meg Csirke Míra fuvolaművész és Kiss Réka Laura énekművész közreműködésével.

Bertók László költészete került a fókuszba a halálának harmadik évfordulója alkalmából szervezett Bertók László Emléknapon. Mohácsi Balázs Simon Mártonnal és Keresztesi Józseffel beszélgetett a költő Deszkatavasz (1998) című verseskötetéről. A Nyálezüstből készült versvideó lejátszása után Mohácsi Balázs elmondta, hogy ez az esemény egy Bertók László munkásságával foglalkozó podcast-sorozat nyitóbeszélgetése. A résztvevők elsőként arról meséltek, miként találkoztak Bertók költészetével. Keresztesi József jóindulatú, a fiatal irodalmárok munkái iránt érdeklődő és fogékony karakterként ismerte meg a költőt. Verseivel először folyóiratok lapjain találkozott, később, a Jelenkor szerkesztőjeként még mélyebben megismerte a szerző költészetét. Simon Márton elsőként kreatívírás-kurzuson találkozott Bertók formai kísérleteivel, közülük a Három az ötödiken (1995) kötet szonettjeit emelte ki. Mohácsi Balázs elmesélte, hogy a Pénteken vasárnap (2010) című kötetet olvasta először, amelyhez nehezen tudott kapcsolódni, ezért inkább elölről kezdte az életmű olvasását. Ennek kapcsán beszélgetőtársai egyetértettek abban, hogy aki most akarna a Bertók-lírával megismerkedni, a korai verseskötetek befogadhatóbbnak bizonyulhatnak számára. Keresztesi József szerint Bertók a szonettkorszakától kezdve mintha képzőművészként, konceptuálisan dolgozott volna: különféle formákat és motívumokat használt, míg a bennük rejlő lehetőségeket ki nem merítette. Bertók aktualitásáról szólva Simon Márton kifejtette, hogy hasonlóan gondolkodik a költőről, mint Weöresről. Bertók a nyolcvanas években olyan előremutató poétikai fordulatot hajtott végre, amelyre saját korabeli recepciója nem volt fogékony, ez is okozhatja viszontagságos befogadását. Grecsó Krisztiánt idézte: „Bertók László nagy költő, csak keveset mondjuk”.

Mohácsi ezután a költői pálya csúcspontjairól kérdezte a beszélgetőtársait. Keresztesi szerint Bertók kései pályakezdése azt eredményezi, hogy már első köteteiben is erős, jellegzetes, kiérlelt költői hanggal találkozhat az olvasó. Számára a Hangyák vonulnak (2007) hosszúkái emelkednek ki az életműből, míg Simon Márton a korai Bertók-kötetek mellett a szonetteket említette. Ahogy a beszélgetés a Deszkatavaszra terelődött, mindhárom beszélgetőtárs megjegyezte a kötet sokszínűségét és felszabadultságát. Simon szerint a szonetteket jellemző formaközpontúság helyett ez a kötet inkább a mondat- és képközpontúság felé mozdul el. Keresztesi prizmaszerűnek nevezte a kötetet, mivel a formai és tematikai változatossága már jelzi azokat az utakat, amelyek aztán Bertók későbbi költészetében szétágaznak. Az életmű alakulása kapcsán Simon kifejtette, ahhoz, hogy egy nagy költészeti teljesítmény ne vesszen feledésbe, szükség van vékony válogatáskötetekre, amelyeket bárki könnyedén a kezébe vehet. Keresztesi szerint az ehhez a beszélgetéshez hasonló kritikai tevékenységek is segíthetnek abban, hogy lerövidüljön az a nagyjából tízéves purgatóriumi periódus, amely alatt egy életmű kapcsán eldől, mi válik fontossá belőle az utókornak. A beszélgetést versfelolvasások zárták, ahol Simon Márton és Keresztesi József saját versei mellé egy-egy Bertók-költeményt olvasott fel, izgalmas átjárásokat, párhuzamosságokat teremtve az alkotások között. A beszélgetés végeztével a Bertók László Emléknap programjaként a Platon Karataev duója lépett fel. A koncerttel párhuzamosan a Pécsi Zsidó Hitközségben Király Kinga Júliát Vilmos Eszter kérdezte Az újrakezdés receptjei című kötetről, amely a szerző erdélyi holokauszttúlélőkkel készített, főként a régi ételeket előtérbe helyező interjúi alapján íródott.

Oravecz Imrét Szegő János kérdezte az eredetileg 2002-ben megjelent A megfelelő nap című kötet újrakiadásának alkalmából, amely a szerző nyolcvanadik születésnapjára jelent meg ismét. A költő a beszélgetés elején mesélt pályakezdésének nehézségeiről, elmondása szerint még első kötete után sem jelentek meg versek tőle a korabeli fontosabb irodalmi orgánumokban, eleinte inkább az irodalom intézményrendszerének távolabbi lapjaiban közölt, például a vajdasági Hídban, illetve a Párizsban szerkesztett Magyar Műhelyben. Szegő János a A megfelelő napot a hazatalálás könyveként jellemezte, amely a szerző Szajlára való visszatalálásának élményeit rögzíti. Oravecz a kötetet inkább csak a hazajutás könyvének nevezné, mivel fiatalkorában megtapasztalt otthonosság már hiányzott a visszatérésből. A beszélgetésen szóba került A rög gyermekei című regénytrilógia is, amely kapcsán az anyaggyűjtés nehézségeiről beszélt. Szegő János a regény kapcsán említette a harmadik kötet egy részletét, amely Kővágószőlősön játszódik. Kiderült, a helyszínt Oravecz Bertók László Priusz című könyvéből kölcsönözte, ahol a költő katonai munkaszolgálatot teljesített 1956 októbere előtt. Később A megfelelő nap aktualitására terelődött a beszélgetés. Szegő János felvetette, hogy a kritikusok erős elmozdulásokat érzékeltek a költő verseskötetei között, Oravecz azonban elmondása szerint sosem figyelte meg saját költészetének változását, noha korai költészetétől azért távolodott el, mert túlságosan szabálykövetőnek érzékelte, amely folytathatatlannak tűnt számára. A beszélgetés vége felé közeledve Szegő János a kisprózaszerű, líraibb alkotásokról, az újonnan készülő Alkonynapló darabjairól kérdezte a szerzőt, aki a beszélgetés végén e rövid alkotásokból olvasott fel.

Az estet Tompa Andrea új, Sokszor nem halunk meg című regényének bemutatója zárta. A szerzővel Ágoston Zoltán beszélgetett, aki elsőként a könyv ötletének megszületése felől érdeklődött. Tompa Andrea elmondta, hogy a regény egyik kiindulási pontja Janovics Jenő 1940-ben írt, publikálatlan levele volt, amelyben a románok és a zsidók védelmében emelt szót azután, hogy Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. Ennek kapcsán kezdett el a szerző azon a helyzeten gondolkodni, hogy bár az erdélyi zsidóság erős magyar identitással rendelkezett a háború előtt, azáltal, hogy Erdély egy része a magyar állam fennhatósága alá került, e nagyon erős nemzeti identitással bíró közösségből körülbelül 170 ezer embert deportáltak. A helyzet különössége Tompa Andrea szerint, hogy az esemény a kisebbségi helyzet miatt Magyarországon e történelmi traumák feldolgozásának megkezdése után sem kapott nagyobb hangsúlyt, a románok pedig mindezt a Horthy-rendszer által elkövetett bűnnek tekintik, figyelmen kívül hagyva az általuk végrehajtott kivégzéseket és pogromokat. Tompa Andrea elmondta, hogy regényével egyszerre akart emlékezni és emlékeztetni is. Emlékezni azokra, akik túlélték ezt az időszakot, és emlékeztetni azokra, akik nem térhettek már vissza. A kutatását nagyban segítették a később naplók és visszaemlékezések.

A beszélgetés során felmerült, hogy a regény nyelvezetében különféle dialektusok jelennek meg, ráadásul több helyütt hosszan olvasható román nyelvű beszéd is. A szerző elmondása szerint az idegenségtapasztalatot szerette volna közvetíteni az olvasó felé. Szereplőinek egyik fontos tapasztalata, hogy nem a nyelv a legfontosabb az emberek közti kommunikációban, ezáltal megpróbált úgy írni helyzetekről, hogy az adott karakterhez közel kerülve a gesztusaira fókuszál.

Ágoston Zoltán kifejtette, hogy miközben a regény terét valamiféle szűkösség jellemzi, intellektuálisan mégis tágasnak tűnik, többek között azoknak a valós, az erdélyi értelmiség körébe tartozó szereplőknek is köszönhetően, akik előfordulnak a könyvben. Közülük néhányat Tompa Andrea is kiemelt, majd azokról a sajátos identitáskonstrukciókról beszélt, amelyek ezeket az emberek jellemezték. A szerzőt karaktereinek bonyolult identitásválasztásai érdekelték. Kiemelte, hogy bár a mai napig külön kulturális burokként működik a magyar és a román értelmiség, a színház egy olyan közös térré vált, amelyben az etnikai hovatartozás kevésbé fontos, ezért is helyezte részben színházba a főszereplőjét. Tompa Andrea elmondta, hogy nem szeretett volna művészregényt írni, ezért eleinte nem is gondolkodott abban, hogy a főszereplőjét végül színésznőként írja meg. Nem a színésznőség vagy az intézménytörténet, sokkal inkább a művészet egzisztenciális tétjei foglalkoztatták. A szerző úgy gondolja, hogy a nagy irodalmi alapszövegek képesek megtartani az embert, így egy olyan karakter számára, akinek az önmagáról alkotott képe hiányos, a színészet lehet az a lehetőség, amelyben ezt a hiányt különféle alakmásokkal és szerepekkel elfedheti, feltöltheti.

A PécsLIT negyedik napját Az esztétikum sajátossága című off-program zárta a Szabadkikötőben. A slam poetry, a spoken word, a punk poetry, a performansz és a könnyűzenei koncert különös keresztmetszetét megtestesítő eseményen előbb Peer Krisztián zenekara az Elavult adott koncertet, majd Simon Márton állt színpadra néhány slammel és verssel, végül Keresztesi József formációja, az Új Anya perdítette táncra vagy nevettette meg a lelkes közönséget.

(Fotók: Tóth László)