„1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével” – olvasható a regény fülszövegében. Tompa Andreát új regénye, a Sokszor nem halunk meg kapcsán kérdeztük.

Egy barátod egyszer azt mondta neked, végig fogod írni Erdély történetét. „Jézus ereje. Nehogy már. Ezt a hátizsákot egyáltalán nem akarom felvenni” – elsőre ezt válaszoltad az Omerta keletkezéséről írt műhelyesszéd tanúsága szerint. Azóta megírtad az Omertát, és az új könyved színtere is Erdély. Felvetted a hátizsákot, milyen hordani?

"Ez az Omerta kapcsán hangzott el, és azóta csak egyet írtam, ami szorosabban Erdélyhez köthető. Nyilván éppen hátizsáknak éreztem ezt a megírandó történetet, mert vittem az Omerta cuccát benne, és amikor viszem, megterhelőnek tűnik. Ahogy nem volt könnyű a Sokszor nem halunk meg történeti anyagába sem belenézni és néhány éven keresztül vinni. De most leraktam, könnyűnek érzem magam. És éppen gyúrok, bár nem tudom, mire – erős vállakra, törzsizmokra, jó lábra. Jelenleg fogalmam sincs, hogy merre megyek – de jó, erős lábakra szükség lesz, bárhová mennék, szeretem a nagy távokat (ilyen regény)."

A Sokszor nem halunk meg kapcsán adott első interjúdban azzal kezdted, hogy „mostanra vált halaszthatatlanná” írni a második világháborús Erdélyről. Miért érzed ezt?

"Valami olyan érzés ez, hogy idővel – és én életem felén mindenképpen túl vagyok már – inkább lefele növekszik az ember, gyökerei felé, a kapcsolódások válnak erősebbé, ha tetszik, a múlt: család, közeg, közösség. És ebben a múltban itt volt egy személyesen is megértésre, de legalább megérintésre váró feladat. A saját családtörténetem is felvetett megválaszolhatatlan kérdéseket, és ezeknek a válaszoknak a hiánya lökött arra: nézzek bele ebbe a sötét kútba. Amikor valami halaszthatatlan, azt jelenti, hogy nem tud kiköltözni a fejemből, nem én nem tudok róla lemondani, de az összekapcsolódásunk szinte fojtó. Erről kellett írnom, nem volt már hová bújnom előle."

A regényből a Jelenkor folyóiratban is megjelent részlet a lap 2023. márciusi számában:
https://www.jelenkor.net/print/2800/sokszor-nem-halunk-meg

A szerző műhelyesszéje az Omertáról:
https://www.jelenkor.net/print/857/igy-irtam-az-omertat

Nagy Imre írása az Omertáról:
https://www.jelenkor.net/visszhang/915/egy-veteranolvaso-feljegyzeseibol

Palojtay Kinga kritikája az Omertáról a Jelenkor 2017. novemberi lapszámából:
https://www.jelenkor.net/archivum/cikk/15339/a-hallgatas-osvenyei

Takáts József esszéje az Omertáról a Jelenkor 2018. februári számából:
https://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/JELENKOR_2018-02.pdf

(Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)