„Róbert
(no subject)
Meghalt László. R”

Egy percbe is beletelt, amíg felfogtam. Ki az a László Róbert? Vagy Róbert László? Ki zaklat ilyen hülyeséggel?

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ez a 95 éves ember, a magyar költészet doyenje halt meg. Nem akartam. És valahogy nem is nagyon volt benne a pakliban.

Nem csak a fizikuma miatt. Szívós volt, mint a macska. Városi legendák szerint 90 évesen még reggelente száz fekvőtámaszt nyomott. És nem is csak a szelleme frissessége miatt. Egészen elképesztő mennyiségű verset tudott fejből idézni, bármikor. Tippem szerint legalább annyi verset tudott betéve, ahány kötet sorakozott a könyvespolcán. És miután egész életében irodalmár volt, könyvtár volt szinte az egész lakása.

Hanem a költészete miatt. Egész költészete pánerotikus. Alig tud úgy megszólalni, hogy abban ne legyen valami immanens erotika. Nem öncélú, nem magamutogató, hanem különös módon még valahogy rejtőzködő is. Erotikus a dinnyeevés (Piac), a madár kikelése a tojásból (Az áthevült bádogtető alatt), a fűzfa tavaszi éledése (Hogy felelhessen valamit), a Tisza ártere, burjánzó, tenyésző élővilága (Gyerekkor). Merthogy nála az erotika az életet jelenti, az érzéki, megnyíló, befogadó, teljes életet. Költészete eksztatikus, de egyáltalán nem vallási értelemben (hívő materialista volt), sokkal inkább animálisan, a szó mindkét értelmében: egyszerre állati és lelki. Ez a világlátás hatja át késői, nagy, orpheuszi szerelmes verseit, az öregedő, haldokló, halott, örökfiatal feleségéhez írt A klinikán még egyszert és A sárga ruhát. Annyira szenzuális költészet ez, hogy az olvasó megpróbál mindent látni. Engem például sosem hagyott nyugodni, hogy pontosan milyen sárga az a sárga ruha – végül abban állapodtam meg magammal, hogy körülbelül olyan, amilyennek Proust főhőse látta azt a híres faldarabot Vermeer festményén, a Delft látképén.

Sok évvel megismerkedésünk után is hasonló fejtörést okozott, hogy kire hasonlít. Az biztos, hogy macskaféle, puha és erős, álmatag és ugrásra kész, de sem oroszlán, sem tigris, sem ocelot, sem szervál. Egyszer az Őrségben mentünk valahova: a hátsó ülésen Várady Szabolcs és Bognár Róbert között ült, ha belenéztem a visszapillantóba, óhatatlanul őt láttam. Tényleg macskaféle, de inkább A képzelt lények könyvéből vagy a vámos Rousseau egyik álomi vásznáról: szelíd fenevad.

Versfordító szemináriumain találkoztam vele először. Nemigen tudtunk olyan fordítást vinni, aminek az eredetijét ne értette volna. Az Európa Könyvkiadóban az újlatin nyelveket szerkesztette, de a német alapján angolszász és az orosznak köszönhetően szláv nyelveken is olvasott. Lehetett vele vitatkozni – technén innen és túl minden érdekelte –, de azt is meg lehetett tanulni tőle, hogy a „marhaság” objektív kritikai kategória; amikor ezt mondta, legyintett, de ez a legyintés nem volt megsemmisítő.

A megsemmisítés egyszerűen nem volt benne a repertoárjában. Fogalmam sincs, volt-e valaha ellensége, volt-e valakivel tartósan rosszban, de elképzelni sem nagyon tudom. Mindenfajta tolakodás nélkül, néhány szóval lépett be az ember aurájába; és ha egyszer belépett, ott is maradt. Olyanok voltak, akik ártottak neki: kizáratták az Eötvös Kollégiumból, amelyet igazán szellemi otthonának érzett, bezúzatták első kötetét, és sokáig még fordításokat is csak mások neve alatt engedtek publikálni neki. Amikor évtizedek múlva név szerint említette őket, nemigen érződött sértettség a hangján. Sőt inkább szim- vagy legalábbis empátiával beszélt róluk, akiket utolért a sorsuk: „milyen szép fiatal arc, hatvanéves múlt, amikor meghalt”.

A személyes sértettségnek semmilyen nyoma nincs a verseiben – ennél jóval nagyobb ívű, egzisztencialista költészet az övé. Persze generációjának alapélménye, a háború, az önkényuralom fojtogató légköre sokhelyütt kisziszeg a szövegeiből, annak ellenére, hogy a közéleti költészettől egyrészt alkatilag, másrészt talán az elrettentő példák hatására kifejezetten távol tartotta magát, holott a közügyekről markáns, szuverén véleménye volt.

Szemináriumainak szellemisége olyan volt, amilyet ő maga tapasztalhatott az Eötvös Kollégiumban: egyedül a tudás tekintélyét elismerő, csapongó, egyszerre több szálon futó, sokszor frivolan perlekedő, kötetlen és felszabadult divertimento. Tertúlia. És beszélgetés közben nagyjából mindent, ami megtanulható a szakmáról, meg lehetett tanulni. Például szavakat. Én tőle tanultam, mi az a szirony, milyen a tarjagos bőr vagy a liha kenyér. Fene tudja, miért örül az ember ezeknek a szavaknak, de örül.

A haláláról lakonikusan értesítő e-mailt egyik legjobb barátjától, kollégájától, szerkesztőtársától, ősrégi őrségi szomszédjától, a kiváló franciás fordítótól, Bognár Róberttől kaptam. Azt hiszem, egyszerűen csak nem tudott, vagy nem akart többet írni. De lehet, hogy legalább tudat alatt ott derengett benne a francia és világirodalom egyik nagy nyitómondata: „Ma halt meg anyám”. Camus Közöny című regénye kezdődik így. Franciául Az idegen. Hát nem közöny. Nem idegen. Az meg, hogy „(no subject)”, igazi stilisztikai provokáció. Tetszene neki is. Mármint Latornak.

(Bélyegkép: Valuska Gábor; Litera)