Nem tudok könnyen írni Jandó Jenőről. Nem írok róla pályaképet, ezt többen is megtették az elmúlt napokban. Még csak arra sem vállalkozom, hogy Jandó Jenő pécsi vonatkozásait felsoroljam – lehetetlen lenne (a közelmúltban hunyt el Kovács Attila, a rádió egykori Pécsi Körzeti Stúdiójának zenei szerkesztője, az egyetlen általam ismert ember, aki erre képes lett volna). Minden bizonnyal nem én ismertem őt a legjobban, még csak nem is a legrégebb óta, viszont sok és sokféle emléket őrzök róla, megpróbálom ezek egy részét valahogy sorba rendezni. Nem egyszerű a feladat. Jandó Jenő számomra nemcsak világhírű zongoraművész volt, és nemcsak a zeneakadémiai tanárom, hanem annál több. Sajátos kapcsolatban álltam vele, illetve nem csak én és nem csak ővele: a családunk jól ismerte az ő családját, hiszen mindketten pécsiek vagyunk.

Édesapám és Jandó Jenő ugyanabba az általános iskolába, a pécsi Egyetem utcai Általános Iskolába jártak (ahová később én is, négy évig). Sőt, egy ideig még a zongoratanáruk is ugyanaz volt: Weininger Margit. Jandó Jenő később Polgár Mariann növendéke lett a Művészeti Szakközépiskolában, s már akkoriban bejárt a hegedűsök óráira, Gyermán Istvánnál kamarazenélt Ligeti Andrással. Egy ilyen alkalommal látta őt először édesanyám, aki ekkor Gyermán Istvánnál tanult hegedülni. Elmondása szerint előfordult, hogy Jandó Jenő úgy kísérte Ligeti Andrást, hogy nem volt kéznél a zongorakíséret, hanem a hegedűszólamot tették elé, ő pedig (emlékezetből?, improvizálva?) játszott.

Az ifjabb Jandó Jenő, a világhírű zongoraművész a pécsiek számára mindig is „Jenci” volt. Ha a „Jencit” emlegették, mindenki tudta, hogy kiről van szó. Mert „Jenci” gyakran jött Pécsre. Sokszor hallottam őt zongorázni különböző koncerteken. Emlékszem a POTE aulájából Prokofjev 1. zongoraversenyére, Csajkovszkij b-moll koncertjére vagy a Nemzeti Színházból Beethoven Esz-dúr zongoraversenyére (a harmadik tétel rondótémájában Jandó szinte az extremitásig komolyan vette a beírt subito pianót, meglepve ezzel a hallgatóságát). És ott voltam a Művészetek Házában is azon a hangversenyen, amelyen az ötvenedik születésnapja alkalmából eljátszotta Chopin négy balladáját és még egy sor más Chopin-művet. A ráadásként adott op. 62-es H-dúr noktürn meglepő indítóakkordját olyan mértékig kiélezte, hogy szinte hanyatt estem tőle a székemben. De őrzöm az emlékeimben az egykor volt Park Moziban (akkor épp Kodály-teremnek hívták) hallott kamarakoncertet 2003-ból, amelyen Pauk Györggyel és Berkes Kálmánnal Bartók, Stravinsky és Debussy műveiből válogattak.

​Szabó Ferenc (1920–2010), a Pécsi Szimfonikus Zenekar
ütős szólamvezetőjének koncertnaplója 1983-ból

Amikor a zeneakadémiai felvételi után odajött hozzám az első emeleten, rá jellemző módon nem kertelt különösebben, csak annyit kérdezett: „No, akkor jössz hozzám?” – szinte fel sem fogtam, hogy ezzel azt mondja: fel vagyok véve a Zeneakadémiára. Nyolc évig voltunk tanár-diák kapcsolatban, mert a Zeneakadémia öt éve után a doktori iskolában is ő volt a zenei konzulensem.

Jandó Jenő úgy tanított, mintha mindig mesterkurzust tartana. Nem volt órarend, szerdán, csütörtökön és szombaton délután tanított, s aki ráért, az jött órára. Ő maga Liszt Ferenc tanítási módszerére hivatkozott, mondván: ő is mindig közös órákat tartott. Igen, egymás óráiból is tanultunk, vagy éppen egymás előtt süllyedtünk el a szégyenkezéstől. Sosem felejtem el, amikor Beethoven „Pathétique” szonátájának lassú tételét vittem órára. Végigvettük, s ezzel bocsátott utamra: „Legközelebbre nézd meg, hogy melyik hang meddig tart.” Vagy amikor – nagy bátran – Liszt Don Juan-parafrázisát próbáltam eljátszani, ezzel kezdte a munkát: „Ferikém, minek játszol ilyen nehéz darabot? Én sose játszottam ezt.” Aztán amikor a fináléhoz értünk, halkan megkérdezte: „Azt ugye tudod, hogy ennek van ám egy tempója?” Ő lapról olvasva is el tudta játszani a végét az operából ismert tempóban.

Fő tanítási módszere az előjátszás volt (ebben is Lisztre hivatkozott). Egyik óránkon, a szegedi nemzetközi Bartók-verseny előtt elkérte a Gyermekeknek kottáját, s a két szlovák kötetből eljátszott egy csomó tételt, hogy megmutassa, milyen jó zenék ezek, csak éppen mindig mindenki a magyar népdalfeldolgozásokból játszik. (Erre az esetre még visszatérek.) Nem szeretett semmit kétszer hallani az órán, esetleg csak a vizsgaanyagot. Hiszen megmondta már, hogy hogyan kell játszani. Viszont olyan is volt, hogy meglepetésszerűen újra kért valamit: az említett Bartók-verseny előtt több mint kétórás zongoraórát tartott nekem, hogy átvegyük még egyszer az egész versenyanyagot.

Nem kell bemutatnom, hogy milyen zongorista volt. Kiemelkedő magyar zongoristagenerációjáról sokat írtak már, s hazai és nemzetközi versenyeredményeiről részletesen tudósítanak az életrajzi szócikkek és a korabeli sajtó. Szerencsére olyan korszakban élt, amikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat rendszeresen dokumentálta a magyar előadóművészek interpretációját. Korai lemezfelvételei a korszak egyik legjelentősebb Liszt-játékosaként mutatják be. Remélem, hogy megvan még a hanglemezgyári dokumentáció, amely igazolni tudja „Jenő bácsit” (Jandó Jenő édesapját), aki büszkén mesélte, hogy „a Jenci” felvétele a Magyar fantáziából első eljátszásra úgy sikerült, hogy semmit sem kellett ismételni belőle. Nem véletlen, hogy Liszt Ferenc hangszerein is Jandó Jenő készíthetett lemezt. És miután a Naxos egyik legtöbbet foglalkoztatott zongoristája lett, szinte mindent felvehetett lemezre. Egy idő után szó szerint: amit csak akart.

Sosem helyezte önmagát a zeneszerző elé. Számára a legfontosabb a zeneszerzői szándék volt, amit a kottában, sőt elsősorban a kéziratban keresett. Gyűjtötte a fakszimile kiadásokat, hogy tanulmányozhassa a zeneszerzők kézírását. És nagylelkűen kölcsön is adta azokat a tanítványainak. Emlékszem, Debussy prelűdjeinek kéziratához még egy nagyítót is adott, hogy ki tudjam bogarászni a zeneszerző apró, szikár hangjegyeit.

Bár kiváló szólista volt, rendkívül fontos volt számára a kamarazene. Versenyeredményei közül talán a sydney-i nemzetközi zongoraverseny kamarazenei díjára volt a legbüszkébb, többször is említette, hogy ezt a díjat nem a zsűri, hanem a kamarazenélés során közreműködő vonósnégyes tagjai ítélték oda. Ahogy azt is büszkén emlegette, hogy fiatal korában Tátrai Vilmossal és Banda Edével triózhatott. Sokszor kért minket, növendékeit, hogy lapozzunk neki kamarakoncerteken. Második zeneakadémiai tanévem elején Budapestről hozott haza kocsival Pécsre, hogy lapozzak neki a koncertjén, ahol Dvořák A-dúr zongoraötösét játszotta a Somogyi-kvartettel. (Az eset a kollégiumba beköltözés napján történt, természetesen a bőröndömmel együtt utaztunk. Jandó Jenő tudta, hogy mivel jár a kollégium: a Zeneakadémia fasori kollégiumának fényképalbuma az ő arcképét is őrzi.) S különösen is kedves emlék számomra az a Winterreise, amit az Operaházban adott elő Ionel Panteával. Soha nem láttam őt annyira megindultnak, mint amikor a ciklus záródalát, a Der Leiermannt kísérte.

Sokan kiemelték már, milyen egyszerű, őszinte ember volt. Sosem pózolt, sem a zongoránál, sem egyébként. A mai „sztárok” reklámfotói közé ő egy egyszerű igazolványképet küldött magáról a koncertprospektusokba. Nem az a művész volt, aki saját magát sztárolta volna: „Nem vagyok érdekes ember” – mondta egy interjúfelkérésre. Emlékszem, 2005. január 4-én Kocsis Zoltán adott szólóestet a Zeneakadémián. Másnap, a soron következő zongoraórán közölte: „megvolt az év legjobb koncertje”. S míg más reklámot csinált volna abból, hogy egy este két koncertet ad, ő egyszerűen csak autóba ült, és átment a Zeneakadémiáról a Müpába (vagy épp fordítva), mert egy zenekarnak jubileumi hangversenye volt, amit még akkor sem utasíthatott vissza, ha már volt aznapra egy másik elvállalt fellépése. Mindenhová szívesen ment zongorázni, ha hívták. Édesapám a Komlói Bányászzenekar karmestereként kétszer is meghívta őt Komlóra, hogy eljátssza Gershwin Rhapsody in Blue-ját, s „Jenci” kétszer is vállalta a fellépést (1983, 1986). Még az sem zavarta, hogy úgy konferálták fel, hogy „zongorán kísér Jandó Jenő”. Jót nevetett ezen később is, amikor a növendéke voltam.

Jandó Jenő pózoktól mentes, őszinte zongorázására számomra a legjobb példa a már említett szegedi Bartók-verseny előtti egyik óra emléke. A Gyermekeknek utolsó darabját, a Halotti éneket – ahogy fentebb írtam – tőle hallottam először, s annyira megtetszett, hogy beválasztottam a versenyműsoromba. A tétel halk akkordfordulattal indul, a zongora mély regiszterében. Próbáltam jól rákészülve, óvatosan, ihletetten elindítani – nem is szólalt meg az akkord. Jandó tanár úr csak ennyit mondott: „Ferikém, csak rá kell tenni a kezedet, ráengedni a karsúlyt, és megszólal.” Majd előjátszotta – és valóban megszólalt.

​

(Bélyegkép: Tóth László)