Változatok vallomásra. A Jelenkor hagyományos duplaszáma sok-sok olvasnivalót kínál egész nyárra. Ezek egy része afféle vallomás ‒ fel- vagy kitárulkozás, alanyi vagy fikciós módon, kérlelhetetlenül vagy öniróniával, nyersen vagy emelkedetten, komolyan vagy oldottan.

Így van ez jószerint a szám verseiben. Mindjárt Schein Gábor nyitó költeményében, amely egyre dúsabb sorokban néz szembe a beszélőben háborgó vad erőkkel, analitikus fegyelem és bátor önmegmutatás különleges kettősségével („Ha reggel fölkelek és az ablakon át a füstszerű felhők vonulását figyelem ‒ háború van bennem”). Simon Márton áradó hosszúversei is alapvetően vallomásosak ‒ ha a költő azt nyilatkozta Fekete Richárdnak adott műhelyinterjújában, hogy újabb verseiben „természetesebb, személyesebb, intimebb, organikusabb, oldottabb és lendületesebb” hangot szeretett volna találni, akkor nyugodtan kijelenthető, hogy a kísérlet eredményes (ezekben a versekben is felvillan a nagy sikerű Polaroidok frappáns tömörsége, például: „ha ez egy egyszemélyes verseny / hogy állhatok folyton vesztésre”). Peer Krisztián is azt a visszatekintő, kendőzetlen alanyiságot és a fiatalok felé fordulást viszi tovább, amelyet legutóbbi verseskötetében, a Bizonyban járatott csúcsra: a nagyot és sokat élés, a korszakok számbavétele újra és újra költői feladatnak bizonyul, és mindig vannak új eredményei, most például többek között ez a bon mot: „Öregségemre egy picit azért csalódtam a fiatalságomban.” Egészen más versnyelven szólnak a kiváló pécsi italianista és nyugalmazott könyvtáros, Boda Miklós emlékező versei (akiről most már bízvást elmondható, hogy költő is): az ódai-elégikus emelkedettség szépen egészül ki epigrammatikus humorral. És megint mennyire más módon személyesek Győrffy Ákos versei: a kimért, dísztelen énbeszéd valamilyen hétköznapi mozzanatból kiindulva jut el személyfölötti-metafizikus tapasztalatokhoz. A szám legfiatalabb költője, Veszprémi Szilveszter pedig mintha a most közölt versében is az alanyiság hasonló útját követné, mint amelyről kritikusunk, Szabados Attila szól elismerően a költő debütkötete kapcsán a kulturális migráció fogalmát kiemelve: a magaskulturális műveltségre szert tevő költői én új fogalmi és formakészletével vet számot az őt meghatározó családi-népi hiedelmekkel.

Vallomásos-személyes hang jelenik meg a szám három prózájában is, egészen más módokon. Rögtön Mircea Cărtărescu nagyregényének részletében, amelynek főszereplő narrátora egy kudarcot vallott írói ambíciói miatt meghasonlott bukaresti tanár (művének címe: Bukás), akinek szuggesztív erejű, hömpölygő tudatfolyamába enged betekintést a fejezet, és nem is könnyű eldönteni, hogy a bukás éleslátóvá és bölccsé, vagy éppen hagymázassá és őrültté tette-e a szereplőt. (A komoly díjakban részesülő, a közeljövőben magyarul is megjelenő regényről a fordító, Koszta Gabriella interjúnkban osztott meg érdekes adalékokat.) Mintha csak Cărtărescu figurájának groteszk magyar rokona lenne Bognár Péter regényhőse, egy nyugalmazott polgárőr, aki az ő szemében félelmetes feladattal szembesül: be kell szereznie egy mellényt egy bevásárlóközpontban. A fejezet egyik nagy humorforrása a szereplő teljesen elborult és elidegenedett észjárásának mesteri ábrázolása, a másik a fokozódó helyzetkomikum. Metszően fájdalmas és realisztikus viszont a polgárőr fontoskodó-dicsekvő megjegyzése: „a megtakarításom az évek során kettessel kezdődő, hat számjegyű összeggé kerekedett”. Más, de hasonlóképp üdítő Görcsi Péter novellájának humora: a vagányan intellektuális és intellektuálisan életes, plasztikusan személyes elbeszélő figura ismerős lehet azoknak, akik olvasták lapunkban a szerző autofikciós regényének részleteit, bár az alak itt mégsem ugyanaz. A rendkívül olvasmányos szövegben egy Norvégiában megnősült fiatal magyar férfi morfondírozik emlékeiről, megnyugtató és nyugtalanító jólétről, a megérkezettség félelmetességéről ‒ sziporkázó elevenséggel. Régebben a Jelenkor nyári számát Balaton-számnak is nevezték: ha én vinném magammal a lapot a Balatonra, ezzel a szöveggel kezdeném az olvasást a tóparton.

És Nagy Imre Ottó memoárjával folytatnám. Nemcsak azért, mert annak meghatározó helyszíne Fonyód, hanem azért is, mert az irodalomtudós, a pécsi egyetem professor emeritusa, a pécsi irodalom kiváló monográfusa olyan önéletrajzi műbe kezdett, amelynek alighanem fontos helye lesz a pécsi irodalom történetében. A korábbi részletekhez hasonlóan most is a Bildung, a személyiség művelése-formálása áll a középpontban, ezúttal a főiskolás évek áttekintésével, megtermékenyítő szellemi hatásaival. A polgári ízlésű szerző a vallomásosság hagyományának megfelelően most sem rejti véka alá hibáit, mulasztásait sem, és különösen ihletettek a balatoni nyarak miliőjét felidéző részletek ‒ amelyekben bizony egy Laci nevű ló is megmentő szerepet játszott. Folytatódik Wirth Imre Takács Zsuzsával készített életinterjú-sorozata is, ezúttal a költő a nyolcvanas évek második feléhez kötődő meghatározó emlékeiről, így édesapja haláláról, a Kertész Imrével való szerelméről, Keresztes Szent János-fordításairól számol be, a rá jellemző visszafogott, ugyanakkor nagyon nyílt stílusban.

Provokációk. Előfordulhat, hogy az olvasók egy része provokatívnak fogja találni a szám egyes szövegeit. Azok is. De nem a szó hétköznapi értelmében, tehát nem oktalan kötözködésről vagy sanda manipulációról van itt szó, hanem a szó eredendő értelmében vett elő-szólításról, ki-hívásról. Ezek az írások kihívják az embert megszokott, kényelmes, könnyen lehet, hogy túl megszokott, túl kényelmes elképzeléseiből. Például Ferencz Mónika két verse: Ne higgy el mindent a leszbikus filmeknek; Egy leszbikus nő gondolatai fogmosás közben. Rendkívüli a versek egészen higgadt hangja, és már ez a higgadt hang is hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember mérlegelni kezdje, milyen elképzelései vannak két egymást szerető nő életéről. A férfiak férfiak iránti szerelme pedig Gerevich András költészetének fő témája, új, immár ötödik kötetéről Bedecs László közöl kritikát, kitérve arra, hogy ez a vallomásos-jólformált-emelkedett költészeti hagyományba illeszkedő líra egy ideje nyíltan, természetesen mert írni a homoszexuális szerelemről, míg az új kötetet visszahúzódás, szorongás, fenyegetettség hatja át ‒ ami igencsak elgondolkodtató hazai viszonyainkkal kapcsolatban.

Könnyen lehet, hogy egyes versolvasók meg fognak ütközni Radnóti Sándornak az idill-költő Radnóti Miklósról írt esszéjén ‒ ami nem is baj, ha a megütközés együttgondolkodáshoz vezet. A szerző fő állítása, hogy Radnóti Miklósnál az „idealizált viszonyok realitásként való feltüntetése statikus költői állapotot hoz létre”, továbbá „ugyanaz, ami megteremtette ezt a magas nívót [Radnóti Miklós költői teljesítményének magas nívóját], válik akadályává a még nagyobb költői kibontakozásnak”, és így annak, hogy a költő a legnagyobbak közé emelkedjen. A rendkívül körültekintően és igen határozottan megfogalmazott gondolatmenet nagyon elgondolkodtató.

Szelíd provokációként fogható fel a Jelenkorban most debütáló Molnár T. Eszter nagy ívű versciklusa, amely Victorine Meurent-t állítja a középpontba, neki adja át a hangot ‒ vagyis kilépteti a festőnőt Édouard Manet árnyékából, akinek kedvenc modellje volt, lásd például a híres Olympia című képet. Játékosan provokatív Keresztesi József szintén franciás verse, amelyben hasonló megfordítással elsőre mintha Apollinaire A Mirabeau-híd című versének megszólítottja szólalna meg ‒ másodjára mégsem erről van szó, de ott lebeg az eldönthetetlenség e rafinált, ál-személyes vers fölött. Kukorelly Endre kép- és műleíró versciklusának pedig már a címén is felhorkanhat az olvasó: Igen Tavaly Jó Támad Dög Megálló Nagyon Előszoba.

Mélyfúrások. Tudvalevő, hogy Nádas Péter fotográfiai munkássága is jelentős. Ahogy az is, hogy elmélyült figyelemmel szokott fordulni más fotográfusok munkái felé. A német Barbara Klemm fényképészetével sem most foglalkozik először, új és nagyszabású írásában e csak fekete-fehér képeket magába foglaló fotográfiai életmű látásmódjáról és észjárásáról ad alapos képet. És bár Nádas Péter azt válaszolja Károlyi Csabának a tavaly megjelent beszélgetőkönyvükben ‒ amelyet a számban Weiss János jár körül alapos kritikájában, személyes emlékeket is szóba hozva ‒, hogy a képeket nézni kell, nem érteni, az is kiderül jelen írásból, hogy a fényképeket nagyon is sokrétűen lehet érteni és ezt a tudást ki is lehet fejteni.

Igazi mélyfúrást végez tanulmányában Lengyel András. Témaválasztása meglepő lehet, egy sikeres magyar kuplészerző, Weiner István 1908-as kupléját értelmezi, abból kiindulva, hogy ez a szórakoztató tömegműfaj gyorsabban észlelt és fejezett ki társadalmi vagy mentalitásbeli történéseket, mint a magasművészet. A tárgyalt dal szociológiailag meghökkentő, szociálpszichológiailag figyelemre méltó sorpárja így hangzik: „Miért születtem hébernek? / Miért nem inkább négernek”.

És történelmi mélységekbe, vagyis inkább bugyrokba hatol Darvasi László állítólag hatalmas terjedelmű, készülő regényének most közölt részlete, amely 1948 Magyarországán játszódik. A főszereplő egy holokauszttúlélő kórboncnok groteszk fejtegetéseit hallgatja, hogy aztán egy holttest látványa bizarr nyomozásra indítsa. A történelem rettenetének való kiszolgáltatottság, borzalom és vágy, halál és életösztön összefonódása, a cirádás-burjánzó nyelv, na meg a könnymutatványosok felbukkanása azt sejteti, hogy szintetizáló műről van szó.

Pécstől Eszékig ‒ és tovább. Idén ötven éve, hogy Pécs és Eszék testvérvárosok. Ez alkalomból olvasható összeállítás a horvát város irodalmából a fordító és a szövegekhez jegyzeteket fűző Medve A. Zoltán jóvoltából. Történelmi regény a város modernizálódásának időszakáról, kisprózák, avagy noteszlapok, egy Duna-menti sváb családtörténeti montázs, versválogatás eszéki költőktől ‒ e szövegek segítségével mind a testvérvárosi, mind a kortárs horvát kultúra iránt érdeklődő olvasók elkezdhetik vagy folytathatják az ismerkedést.

Végül két kritika: Friedrich Judit egy igazi világjáró sikerszerző, Jhumpa Lahiri regényét recenzálja. Az író Angliában született, szülei bengáliul beszéltek, de Lahiri sem olvasni, sem írni nem tud ezen a nyelven, tanulmányait angolul végezte Amerikában, hogy aztán felnőtt fejjel megtanuljon olaszul, Olaszországba költözzön, majd három év múlva visszatérjen Amerikába, de megmaradjon kétlakinak. Új regényét olaszul írta, és aztán ő fordította angolra: Friedrich Judit elsősorban azzal foglalkozik, hogy e kulturális kavalkád hogyan nyomja rá a bélyegét az új műre. A másik kritika, V. Gilbert Edit írása ugyancsak egy sztárszerző könyvét tárgyalja. Az orosz agresszió óta Berlinben élő Ljudmila Ulickaja ezúttal vegyes műfajú kötettel rukkolt elő, amelyben naplójegyzetekhez novellák társulnak, recenzensünk szerint nem is sikertelenül. Úgy tűnik, Az igazi nevemet is érdemes lehet elvinni a Balatonra ‒ csak legyen mellette ott a Jelenkor is.