Volt egyszer. Volt egyszer egy Hollywood, mondja Tarantino. Mészöly Miklós pedig azt mondja, hogy Volt egyszer egy Közép-Európa. És volt egyszer egy POSZT, mondhatnánk – nosztalgiával?, letargikusan?, felháborodva? – az eltűnt idő nyomába eredve. Igen ám, de az előzőkhöz képest a harmadik nem bonyolult, sokrétű változások révén alakult át vagy tűnt el, hanem Molnár Ferenctől ismert szóval einstandolták. Az erős fiúk összeszedték a golyókat, a játéknak vége lett. Nincs itt semmi látnivaló, tessék hazamenni. Akkor is, ha mi itthon vagyunk? Akkor is. – Mi, nézők pedig nézünk, mint a moziban. (Noha mindenféle magyar színházi előadásokat akartunk látni.)

A Jelenkor majd' két évtizeden át színházi számot készített júniusban, amikor a Pécsi Országos Színházi Találkozót rendezték. Ezekben megpróbáltunk áttekintést vagy metszetet adni az aktuális színházi évadról a legkiválóbb hazai színházi írók, kritikusok segítségével (közülük néhányat találomra kiemelve: Radnóti Zsuzsa, Nánay István, Forgách András, P. Müller Péter, Nagy András, Pályi András, Csáki Judit, Tompa Andrea, Visky András, Bérczes László, Jákfalvi Magdolna, Stuber Andrea, Sándor L. István és sokan mások). E lapszámokba rendszeresen írtak olyan kiváló, azóta már elhunyt szerzők, mint Tarján Tamás, Koltai Tamás vagy Dobák Lívia. Interjúk készültek Ascher Tamástól Schilling Árpádon, Kulka Jánoson, Mácsai Pálon, Máté Gáboron, ifj. Bagossy Lászlón át Törőcsik Mariig és Pintér Béláig a kortárs színházi alkotók sorával. És meghatározó elemét képezték a júniusi színházi számainknak a kortárs magyar darabok is, például Térey János, Háy János, Garaczi László, Egressy Zoltán, Keresztesi József, Terék Anna és Tóth Krisztina művei.

Ennek a hagyománynak az emlékére olvasható a mostani lapszámunkban Grecsó Krisztián drámája, melyet a Katona József Színház felkérésére írt, ahol jelenleg is játsszák a belőle készült előadást Máté Gábor rendezésében. A Tíz eszkimó a súlyosan traumatizált magyar társadalomról nyújt éles képet az abszurdba hajló eszközökkel. A szín egy budai villa, hol a sárkányfog-vetemény bőven terem. Játssza: az ún. felső tízezer – gyilkos játékait. Van egy néma komornyik is, a kertben elásva pedig második világháborús német katonák. Titkok, hazugságok, a gyűlölet áriái.

A megszépítő messzeségbe távolítja el Szalisznyó Lilla színházi írása 1848/49 dicsőséges, ám levert szabadságharcának ábrázolhatóságát az önkényuralmi, majd a kiegyezés utáni időkben. A korabeli fércművek mellett tárgyalja Jókai Keresd a szived című drámáját, melyet a szerző A kőszívű ember fiai című regényéből (1869) írt színpadra. Bár Jókai igyekezett domesztikálni, a fennálló politikai kurzushoz szelídíteni, a darabot mégis elutasította a Nemzeti Színház intendánsa ezzel az érveléssel: „nem tartom korszerünek az osztrák-magyar viszályoknak szinrehozatalát a meddig a tüntetésekre mindig kész generáczió él, és a meddig ugyanaz uralkodik, a kinek parancsára tőrténtek ama dolgok”. Tanulságos írás, s ha továbbgondoljuk, valószínűleg ma sem lehetne nagyobb állami megrendeléshez jutni az orosz/szovjet megbonthatatlan barátság apró döccenőinek (1848/49, 1945, 1956) színházi vagy filmes ábrázolására.

A tanulmányrovat másik írásában Weiss János egy ideológiailag ugyancsak súlyosan terhelt színpadi alakot vizsgál két dokumentumdrámában: Lukács Györgyét. Eörsi István a rendszerváltáskor, Spiró György egy-két éve formálta meg Lukács figuráját. Weiss szerint „mindkét darab nagy értéke a Lukács-ábrázolás és a saját kor egybejátszása; ez azonban még nem feltétlenül garantál esztétikai kvalitásokat”. A színházi írások csoportját P. Müller Péter Egy művészszínház születése című kritikája zárja: ez Sándor L. István a budapesti Katona József Színház indulását bemutató művének második kötetét méltatja.

Az Óperencián innen. A lapszám élére került a prózarovat, ennek egymást követő három írása is a közeli idegenbe viszi el az olvasót. Jászberényi Sándor novellája, a Bad trip Ukrajnában játszódik, a frontot és a hátországot is pontos helyismerettel, a maga könyörtelen valójában ábrázolja. Ha valaki túléli, akkor sem tudja elbeszélni tapasztalatát, mert a nyelv csődöt mond azzal szemben, ami nem pusztán a halál, hanem valami annál is rosszabb kegyetlenség. A cím több síkon is beszédes és igaz, a szűkszavú, letaglózó hatású írás olyan útra visz, amelyre valószínűleg semmi pénzért sem vállalkoznánk. Ha valaki immunissá kívánna válni a mindenféle propagandával szemben, annak ez kötelező olvasmány.

Mauro Covacich, a kortárs olasz író szülővárosába, Triesztbe kalauzol el bennünket (immár nem is először a Jelenkor hasábjain). Ezt a helyet sokkal inkább ismerni véljük, mint az előzőt, legendás kávéházában, a San Marcóban is nemegyszer megfordultunk. Amelyről Claudio Magris ír felejthetetlenül: „A San Marco igazi kávéház, történelmi peremvidék, itt konzervatív hűség és liberális pluralizmus járja. Álkávéház az, ahol csak egyféle törzs tanyázik, mindegy, hogy úri nagyságáké, szépreményű ifjaké, alternatív csoportoké vagy naprakész értelmiségieké-e. A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő” (Barna Imre fordítása). Covacich, Magris méltó utóda, egyik kisesszéjében ezúttal épp a kávéházakról és a sokféleképpen elkészített és nevezett kávéról mesél. „Természetesen az a benyomásunk, hogy a barista mentális hajlékonysága és a hely irodalmi csillagzata egy tőről fakad, olyannyira, hogy végül egy kérdésünk marad: Trieszt azért az írók városa, mert itt nagy tehetséggel játszanak a dolgok – és a kávé – nevével, vagy azért játszanak a dolgok nevével, mert az írók városában vagyunk?” Covacich másik kisesszéje viszont nem arról a pillanatnyi örömről szól, ami a triesztiek szerint megjár annak, aki állhatatosan hisz benne, hogy „éppen most az élet maga van ott a csészéjükben, a többit majd meglátjuk”. A másik rövid szöveg a San Sabba Rizsmalomról szól (ugyancsak Szokács Kinga fordításában), és sötétebb arcáról mutatja a várost. „A San Sabba krematóriumában mintegy négy-ötezer embert égettek el.” Itt működött Olaszország egyetlen megsemmisítő tábora 1943 végétől a német megszállás alatt, s az író elmagyarázza: nem véletlenül. Ez is Trieszt tehát.

Szálinger Balázs Nagybányai naplója ahhoz hasonló elegye személyességnek és tárgyiasságnak, a helyről szóló ismereteknek, mint ahogy azt a kötetben megjelent Al-dunai álomból ismerhetjük. Az itt közölt rész ráadásul egyben „találkozás egy fiatalemberrel”, noha a Karinthyénál nyelvileg és érzelmileg is puritánabb, tárgyszerűbb. A szembenézést valószínűleg az erdélyi/partiumi helyek egymásra vetülése is implikálja az életrajzban, hiszen volt egyszer egy szabad szegénylegény, aki Magyarországról Nagyváradra költözött, most meg egy középkorú ember néz vissza rá, aki, íróság ide vagy oda, mindennap megküzd a kisgyermekesség minden nyűgével. „El tudnám vele hitetni, hogy boldog lesz? Nem tudom. Az vagyok.”

Harag Anita Legyél Sarah című novellája a közvetlen síkon a mesterséges intelligenciát tematizálja, ám a boldogság kereséséről szól. Ennek eléréséhez a Cybele 6 nevű AI program Sarah mintáját javasolja az élő nőnek. Sarah mintanő (bár valódi létezése erősen kérdéses) épp ebédet készít a családjának, boldogan hívja a gyerekét, életének minden apró részlete a helyén van, tehát „Sarahnak éppen boldognak kell lennie” – mondja a mesterséges tudás. Ám ha elgondolkozunk, lehetséges, hogy Tolsztoj egyetlen kisregénye többet tud a családi boldogságról és boldogtalanságról, mint – teszem azt – a Putyin által uralt orosz politikai rendőrség összes informatikai gépezete?

A versrovatban Vida Kamilla Naplójegyzetének lakonikus, érzelemmentes intonációjú felütése két egymástól igen távoli jelentéstartalmú tény egyberántásával mindennapjaink abszurditását sűríti össze. „Ma két dolog történt. / Eljegyeztek, és kurta lejáratóvideót készített rólam a kormánypropaganda.” A bátor hang, az el nem fordított tekintet és lassan a lírai én környezete is a fiatal Petrit idézheti föl az olvasóban. A Jelenkorban először publikáló Bánfalvi Samu Elbeszélő költemény a gazdátlan tekintetű fiúról című hosszúverse Pasolini-mottóval indul, és gazdag érzéki utazásra hív bennünket. A versrovat további részében Áfra János, Poós Zoltán, G. István László és Demény Péter verseinek változatos együttesét élvezhetjük. E részt Takács Zsuzsa életútinterjújának hatodik darabja zárja (a kérdező Wirth Imre), melyből sok egyéb mellett megtudhatjuk, hogyan ütköztek egymásba Kertész Imrével 1964-ben a pécsi Mecsek Szálló ajtajában, és később miképp folytatódott kettejük története.

Koncentráció és dilemmák. A kritikarovatban Szálinger Balázs Koncentráció című, a szerző magánkiadásában megjelent verseskötetét méltatja Lapis József. A kiadás szimptomatikus körülményeit is gondosan latra veti, továbbá figyelemre méltóan mély elemzést nyújt a szálingeri nyelvről, poétikáról. „Valahol itt ragadható meg a világ szálingernyelvi belakása: a sűrű, de nem túlmetaforizált stílus, a szóképek szintjén nem túljelentett költői nyelv elkezd szétterjedni, átterjedni, szublimálódni, mígnem úgy érezzük, hogy a gazdasági szempontból nem kívánt vagy épp megtűrt, lényegtelen növényfajokról olvasva az élet működését fogadjuk be.” (Nem hiszem, hogy a gyomok értelmezéséről olvastam volna valaha ennél filozofikusabb mondatot.)

Ha a mai közbeszéd szellemében akarnánk szólni a Lapis kritikakötetét elemző Codău Annamária írását felkonferálandó, azt mondhatnánk, hogy akasztják a hóhért. Ám egyrészt nem akarunk, másrészt nem lenne igaz. A kritikus itt méltó módon megtalálja figyelmes olvasóját, aki rokonszenves módon velünk is megosztja előzetes kritikusi dilemmáit. Erényei közül leginkább a kritikusi nyelv invencióit emeli ki, de a méltányos bírálatot sem takarítja meg. Az idősebbek legfeljebb a kritikatörténet egy-egy vonatkozási pontját hiányolhatják a kifejlődő dialógusból, amely egyébként a német romantika együttfilozofálást („Symphilosophieren”) óhajtó eszményét is eszünkbe juttathatja.

Kisantal Tamás, aki a Knausgård-jelenségről már értekezett a Jelenkor hasábjain, most a Hajnalcsillag című 2020-as regényét vette górcső alá, de végül a tanácstalanságát kell megosztania az olvasókkal a hétszáz oldal elolvasását követően: „valami megkezdődött, de egyelőre fogalmam sincs, jó vagy rossz, Knausgård újabb fontos regényfolyama vette kezdetét, vagy csak egy blöff, egy hosszan kitartott várakozás, amely nem vezet sehová”.

A lapszámot Jászberényi novellája kezdte a háborús Ukrajnáról, s Gyürky Katalin kritikája zárja Szergej Geraszimov Harkivi napló című kötetéről. Így zárja keretbe a háborús Ukrajna irodalmi tapasztalata memento moriként a júniusi lapszám többi írását. De ne feledjük Magrist se: az élet – tengeri kikötő.