Minél inkább nézem a májusi lapszám (szépirodalmi) felhozatalát, sajátosan ká- (és inkább kelet-, mint közép-) európai vonásokat látok. Már abban az értelemben, hogy ilyen szövegek csak ennek a régiónak a geokulturális koordinátáin jöhetnek létre.

Az összeállítás élén Végel László monodrámája áll, melyben a szerző Sinkó Ervin maszkjába bújva fogalmaz nagyszabású, összegző igényű védőbeszédet a baloldali értelmiség álláspontját igyekezve – nem is feltétlenül megerősíteni, hanem egyáltalán legitim módon artikulálni egy kafkainak tűnő szituációban. „Furcsállom, hogy egyszer sem hallgattak ki. Azt sem tudom, pontosan mivel vádolnak. Mindössze annyit közöltek, hogy készüljek a védőbeszédemre. Bizonyára érdekli őket, min mentem keresztül, mit éltem át, miért írtam azt, amit írtam.” A mű egyébiránt nemrégiben, április végén Végel székfoglaló előadása is volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.

Nem mondok újdonságot azzal, hogy természetesen az idei évfolyam talán legnagyobb szabású sorozata, a Wirth Imre által Takács Zsuzsával folytatott életútinterjú is összegző igényű. Az ötödik rész bizonyos részletei az életműnek a szövegekből csak áttételesen hozzáférhető személyes rétegeibe engednek betekintést. Meglehet, sokakat Takács Zsuzsa és Lengyel Péter házasságának felbomlása, ennek olykor bizony kellemetlen részletei fognak inkább érdekelni. Ám a párkapcsolati-családi epizódok mellett határozottan láthatóvá válik az is, milyen volt a Magyar Népköztársaság hetvenes-nyolcvanas éveiben (egyedülálló) kétgyermekes anyaként az irodalmi mezőben közlekedni, s talán ez az, ami távlatosabb információkat hordoz.

A szépirodalmi blokk harmadik nagyobb volumenű anyagát M. Nagy Miklós jóvoltából adjuk közre. Bevezető esszéjéből, valamint tíz szerző egy-egy verséből arról kaphatunk képet, miként reagálnak az ellenzéki orosz költők az ukrajnai invázióra. Az egyik legérdekesebb talán Anna Galberstadt verse, aki a nyugati emigráns szempontjából jeleníti meg a traumatizáltság különös mátrixát: „a dühtől fulladozva / könnyek közt olvassa hosszú költeményét / arról hogyan pusztítják a népét / bombázzák a volt egyetemista / és osztálytársait. / Ott ahol bombáznak épp ellenkezőleg / próbálják megőrizni a lélekjelenlétüket. / Viccelnek / etetik a macskákat / öntözik a palántákat”.

Sajátosan kelet-európai színezetét látom annak a családi traumának is, amelyet Jenei László visz színre a novellájában. Főszerepben egy kiszolgáltatott, a szociopátiával határos családi játszmázásnak áldozatul eső lány – manapság talán az is jelentéses, hogy gyógypedagógus, zeneterapeuta – beteg öccsét ápolja legjobb tudása szerint, apjuk elhagyta a családot, anyjuk viszont a lányt hibáztatja.

A szorongató családi légkört jelenítik meg Stummer Attila versei is, méghozzá terhelt apa–fiú viszonyokat ábrázolva. Egyszer egy halálos autóbalesetbe nyerünk bepillantást („Légzsák nincs, ez szocializmus, Lada”), másszor egy olyan különös esetbe, amelyben egy intézetis fiú elkezdi kihasználni a lírai én apját („Pénzt kért a srác, és egyre többet, / apám fizessen, hogyha vissza akarja kapni, / amit eddig kifizetett”), harmadszor ismét csak a családi gondoskodás jeleneteibe („Apánk sokáig, szépen gondozta anyánkat”). Harcos Bálint itt közölt három versében másként jelenik meg a család, nem a szövegmagot képező történetek, hanem a költemények tárgyiassága tűnik baljósnak. „Üvegezett vasajtó. / Mögötte nő ül, / lehetne az anyám” – szól az egyik vers zárlata, míg az Apák földje című opus úgy indít: „Sín, töltés, vaskazán, / az émelyítő pusztulás / vörösbarna rákja”. A lapszám debütánsa, Korsós Gergő első verse is a fiú szemszögéből szólal meg, itt azonban egyfajta egzisztenciális tériszonyba, metafizikai rettegésbe láthatunk bele: Kocsonyásan félő kisgyerek. Második verse viszont inkább azt az oldott, szellemes hagyományviszonyt szemlélteti, amit az utóbbi időben Szálinger Balázs vagy Vajna Ádám tollán látni: Elmennék hozzád, mint Kisfaludy Sándor.

A véletlen különös iróniája, hogy a legutóbbi, februári ajánlómat azzal zártam, hogy belemenekültem Mesterházy Balázs mediterrán hangulatú verseibe. „Visszamenekült kedves verssorai közé” – ezt Zalán Tibor egyik versében olvasom, egyszer azt gondolom, igen, mást se csinálok, másszor irigykedem, milyen jó lenne kedves verssorok közé menekülni. Puszta mintázat vajon, vagy a költészet egyik fő funkciója lenne? Ezúttal Sajó László verseihez menekülök, hiszen a „kedves verssor” legalább kétértelmű szókapcsolat, és Sajó verssoraiból, legyenek bár olykor gyásszal terheltek, zaklatottak, kedvesség süt, miképpen Sajó előszeretettel idéz (jelölten) mások verseiből, s meglehet, éppen a számára kedves verssorokat idézi a kollégáktól, ezúttal Ady Endrétől és Kántor Pétertől.

Ha eleget bolyongunk a szépirodalmi közlemények között – „Sétálsz a kisvárosban, az udvarterek előtt”, szól Fekete Vince versének felütése –, eljutunk a Jaroslav Hašek-összeállításhoz. A cseh szerző kétszeresen is évfordulós: 140 éve született és 100 éve halt meg. Száz Pál fordításában négy eddig magyarul nem olvasható novella lát napvilágot, amelyek nem csupán ironikus alulnézetből mutatják meg, miként is festett a dualizmus boldog békeideje, hanem ezek az írások ráadásul részben magyarországi, dunántúli kalandokról szólnak. De Száz bevezetője maga is komikus kalandba invitálja az olvasót, ugyanis Hašek humora csodálatos módon ebben az írásban is kifejti hatását.

Könnyedség szempontjából mindenképpen a Hašek-novellák jelentik a lapszám csúcspontját, de a csúcstámadás előtt érdemes elolvasni bemelegítésnek Bozsik Péter prózatriptichonját is, amely a valóság, az álom, a realizmus, az abszurd és a szürrealizmus határmezsgyéjéről szólal meg. „Aznap délután egy hatalmas buliba keveredtem, amely leginkább egy kirakodóvásárra vagy ócskapiacra hasonlított” – szól az első mondat, aztán elszabadulnak az események, a gondolatok, az álmok és a nyelv. Például odáig jutunk, hogy „A szegénylegény súlyos égési sérülésekkel landolt a pannon parlagon, de megúszta. Kemények a szegénylegények, na!” Aztán pedig odáig, hogy „Katolikus papnak öltözött transzvesztita osztott áldást mindenkinek, ujjai közt csecsemőkar nagyságú spanglival. Éppen pipiskedtem a cigiért, amikor hirtelen megmarkolt egy mindenkinél magasabb alak, akinek a nadrágszíjáig ha értem, és dobálni kezdett föl, a magasba.” Talán ezeket a részleteket is bevilágítja Láng Orsolya egyik versmondata: „A jelenetet egy szemhéj választotta el a szobámtól, / egészen pontosan az én szemhéjam”.

Az értekezésekre áttérve jól látható, hogy a tanulmány- és a kritikarovatot Térey János köti össze. Bazsányi Sándor és Nemes Z. Márió tanulmányai egyfelől arról tanúskodnak, hogy magas fokon zajlik a Térey-olvasás. Másfelől azt is bizonyítják, hogy érdemes volt összegyűjteni Térey nyilatkozatait, amely Szükséges fölösleg címmel jelent meg tavaly év végén. Ugyanis nemcsak kritikusunk, Szénási Zoltán foglalkozik behatóan a kötettel, s tekinti át a Térey-pálya főbb témáit és korszakait az interjúk tükrében, hanem Bazsányi és Nemes Z. is támaszkodik a Térey-nyilatkozatokra. Egyértelműnek tűnik, hogy Térey esetében nem csupán az esztétikai, valamint a műveiben megjelenő (hangsúlyosan ká-európai) társadalmi-politikai kérdésekkel kell és érdemes foglalkozni, hanem meg kell rajzolni a nyilvánosságban közéleti-kultúrpolitikai problémákkal is foglalkozó értelmiségi portréját is. Érdekes ugyanakkor, hogy ebben a portréban „A hídemberekben hiszek” álláspontja neuralgikusnak tűnik, hiszen erre mindhárom értekező kitér.

A kritikák sorában Szénási után Krupp József következik, a versrovatban is szereplő Fekete Vince Halálgyakorlatok című verseskötetéről fejti ki méltányos, ám nem minden ízében elismerő véleményét. Zsembery Borbála Havasréti József újabb regénye, a Terepmunka kapcsán tekinti át a szerző trilógiáját, s érdekes módon arra a következtetésre jut, hogy a számos zsánerből építkező, elképesztő mennyiségű magas- és popkulturális utalást mozgató, illetve többek között űrgombákat, drogkísérleteket, rejtélyes és fordulatos bűntényeket, valamint orgiákat felvonultató regényfolyam fő fókusza mégiscsak antropológiai: az ember és az emberi hübrisz természetét vizsgálja. Végül pedig Schäffer Anett tárgyalja Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című új regényét. Az írás fontos erénye, hogy miután alaposan bemutatja a művet – s a valós eseményeken, a 16. századi, rövid életű münsteri anabaptista királyság történetén alapuló cselekmény bizony részletezésre szorul –, azt is körüljárja, a regény női főszereplői miként viszonyulnak a Rakovszky-életmű jellemző témáihoz, mindenekelőtt a nőábrázolásaihoz.